„Szenvedélyemmé kezdett válni a szobrászkodás”

A gondviselés tenyerén

BENCZÉDI SÁNDOR

Úgy kezdődött, hogy édesanyám,  mikor velem volt viselős, látott egy nagyon jelentős álmot. Egy szép fényes csillag jött föl az égre s mikor föléje emelkedett, kezdett lefelé ereszkedni, annyira, hogy végül is beléje szállt. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy eljövendő gyermeke valami nagy művész lesz. Erre föl már kisiskolás koromban vett egy feles (1) hegedűt, s azzal gyötört majdnem két évig. Erőnek erejével hegedűművészt akart faragni belőlem.

Benczédi Sándor, műhelyében

Hát ez nem sikerült. Nehezen, de belátta, nem való vagyok én művésznek. Így hát a tarcsafalvi öt elemi elvégzése után beadtak a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba tovább tanulni.

Emlékszem, amint utaztunk a nagy szalmazsákos szekérrel, milyen izgalommal vártam, vajon mi következik a Berekhídja után (ott volt a falu határa), hiszen addig még soha át nem léptem a falu határát, s vajon meglátom-e a fehér asszonyt, aki ott meg szokott jelenni?

Elértük végre a Berekhídját s a fehér asszony valóban ott lebegett a szembeni domb fölött, s mintha integetett volna nekem: „No, búcsúzz el most Sanyika a falutól, mert ezután csak látogatóban fogsz erre járni.” Így is történt. Úgy elmentem akkor, hogy azóta sem voltam otthon egyfolytában többet két hétnél.

A gimnáziumi négy év után átírattak az állami tanítóképzőbe, ugyancsak Székelykeresztúron, apám gyakorlatias gondolkodásának kö- szönhetően. Itt mutatkozott meg nagymértékben először a gondviselés irányító keze. Ezzel az áttelepüléssel merőben ellentétes világba kerültem. Most már csupa román fiúk társaságában, annyira új és szokatlan volt minden, hogy alig, de alig tudtam megszokni (2). Azért volt ebben valami jó is. Az itteni fiúk között divat volt az olajfestékkel való művészkedés. Egyik-másik diák olyan szépen festett, hogy az ámulat ölt meg. Olyan nyugtalanság fogott el ezek láttán, hogy végül én is nekikezdtem rajzolni, majd festegetni. Mondanom sem kell, rö- videsen én lettem az iskola művésze. Ha a gimnáziumban maradok, tán nem is jutott volna soha eszembe az ilyenfajta mesterkedés. Nagyon jó rajztanárom volt, néhai Bene József személyében, ki ritka jó érzékkel tudott irányítani, biztatni. Lassacskán mind jobban kezdtem elhinni, hogy nem véletlenül álmodta anyám a fényes csillagot, s ez még nagyobb ösztönzést adott, olyannyira, hogy már jóformán nem is tanultam a leckét, mind csak művészkedtem.

 Mégis sikerült befejeznem a tanítóképzőt s levizsgáznom, úgyhogy tanító lettem. Előbb, mint helyettes tanítottam Tarcsafalván (Hargita megye), Bunyaszekszárdon (Krassó- Szörény megye), Harasztoson (Kolozs megye). Végül kineveztek 1936-ban Pogribeni nevezetű sáros faluba, mely ott található Orhei megyében a Dnyeszter mellett Besszarábiában (3).

Őszintén szólva, nem nagyon szerettem ezt a pályát. Eleinte még nagy odaadással végeztem nevelő-tanítói munkámat, de mind jobban szenvedélyemmé kezdett válni a szobrászkodás és mind unalmasabbá a taní- tás. Valaki itt megkérdezhetne, hogy-hogy szobrászkodás, mikor én eddig mint festő ténykedtem. Meg kell jegyeznem, nem sokáig tartott a festészet iránti vonzódásom. Túl nehéz volt számomra egy sík felületen mutatni meg, helyesebben ábrázolni a harmadik dimenziót, vagyis a mélységet, s időnként valósággal festékcsömört kaptam. Mind nagyobb kedvet kezdtem érezni a szobrászkodás iránt, s mind gyönyörűségesebb lett számomra a térbeli ábrázolás. Bezzeg itt nem kaptam semmilyen csömört. Így történt, hogy végül is szobrász lettem s nem festő.

Sorsdöntő fontosságú eseménynek számított életemben, hogy éppen Besszarábiába helyeztek végleges tanítónak. Ha valahol Erdélyben, egy szép faluban kaptam volna elhelyezést, tán megmaradok tanítónak, de így nyári vakáció után már nem volt kedvem visszavándorolni Besszarábiába, inkább beadtam a lemondásomat s elmentem Budapestre szobrászatot tanulni. Hozzájárult ehhez a nagyfontosságú elhatározáshoz az a sikeres kiállítás, melyet Tóth István kolozsvári festő valósított meg itt helyben Kolozsvárt. Saját képeivel együtt kiállította a Besszarábiából küldött szobraimat is, még 1937 tavaszán. Én még mint Pogribeni-i tanító értesültem erről a kiállításról, a Magyar Nép nevezetű lap hasábjairól. Nagyon szépen méltatta valaki (sajnos nem tudom a nevét) a kiállított szobraimat, én pedig alig fértem a bőrömbe, úgy dagadoztam a boldogságtól.

Ősszel már ott is voltam Budapesten, először mint iparmű- vészeti intézeti hallgató, egy év múlva pedig K. Strobl Zsigmond tanítványaként már, mint főiskolás. Szóval, mint szobrásznövendék őrölgettem budapesti éveimet. Elég gyorsan teltek, pedig jól meg voltak pakolva nyomorúsággal, különösen az első év, míg nem volt alkalmam kitanulni az egyetemistaság előnyös helyzetét.

Ezekben a nyomorúságos hónapokban egy igen kellemes meglepetésben volt részem. Kaptam Tarcsafalváról egy pénzes küldeményt s egyben értesítést apámtól, hogy a kisinyovi tanfelügyelőség átutalta a végkielégítésemet. Hát ez óriási dolog volt s szép nagy summa. Hárman laktunk akkor egy fogadott szobában, mint elsős iparművészek. Mezei (sajnos már nem emlékszem a másik nevé- re), Uhlik Janó, valami felvidéki tót s jómagam. Uhlik Janót már soha el nem fogom felejteni, mert még jóformán meg sem melegedett nálam ez a jó summácska lóvé, máris elkunyerálta, s én, amennyi eszem volt, oda is adtam mind egy szálig. Azóta is ütöm bottal a nyomát, de Janóval sem találkoztam soha többé.

Mint főiskolás már jobban ment sorom. Volt rendes internátusi lakásom, mindennapi fix ebédem a Nyanyánál (egyike a leghíresebb étkezdéknek), s egyre-másra nyertem a pályázatokat. Majdnem minden kompozíciós pályázatot megnyertem a főiskolán (igaz, ezek nem hoztak pénzt, de öregbítették a híremet, s erreföl kaptam egy-egy kis megrendelést, ami már pénzt hozott.

A nagy baj akkor kezdődött, mikor már negyedéves voltam. Mind jobban és jobban kezdtem ráébredni arra a szomorú tényre, hogy tűnik el az egyéniségem. Minél inkább akartam jó szobrot csinálni, annál rosszabbra sikeredett. Ha megkérdeztem egyik-másik kollégámat: „Na, mit szólsz ehhez a munkához?”, mind csak azt mondták: „Hát biz ez konvencionális.” Engem meg elkeserített ez a kilátástalan állapot, hogy jóformán már aludni sem tudtam. Kezdtem kapkodni ide-oda különböző hatások után, eredménytelenül. Nem sikerült egy olyan valamit megalkotnom, mire azt mondhatták volna: „Ez igen! Na, ez már jó szobor!” Pedig mind erre vágytam.

Ez a köztéri alkotás ma már nem látható

 Ezen kívül kezdtem már megcsömörölni Budapesttől. Az a ronda, füstös levegő mind jobban kezdett elsápasztani, s az a nagy zaj és ricsaj is kezdett az idegeimre menni, úgyhogy még be sem fejeztem a negyedévet, hogy becsületesen levizsgázhattam volna, gondoltam egy nagyot s merészet, elmentem a tanügyminisztériumba (4), hogy engem nevezzenek ki a korondi hegybe tanítónak. Ez a korondi hegy (Pálpataka település) ott van a Korond fölötti fennsíkon, 1000 m magasságban 7-8 km-re Korondtól, ti. a tarcsafalvi havas is ott terül el azon a fennsíkon, ahol nyaranta legelésznek a tarcsafalvi szarvasmarhák és juhok. Tehát apám juhai is ott nyaraltak elég szép számmal s ez idő alatt többször is felküldött apám egy kis juhköltségért (sajt, orda). A tarcsafalvi havasra menet pedig ott kellett elhaladni pont a pálpataki iskola mellett. Hát nekem megtetszett az a hely s maga az iskola is, hogy más vágyam nem volt, mint ott tanítani.

Hát ez sikerült is.

Mikor a minisztériumban megtudták a szándékomat, egy kicsit elcsodálkoztak, hogy én pont egy szórványban kívánok tanítóskodni, de amint előrukkoltam az érveimmel, mindjárt meg is kaptam a kinevezést. Megmondtam, hogy én szobrász vagyok, éppen most hagytam ott a főiskolát s szeretnék egy olyan csendes helyen élni s tanítani, ahol nyugodtan űzhetem újonnan felszedett mesterségem. Persze azt nem mondtam, hogy főképpen azért kívánkozom oda, mert ott tanfelügyelő soha nem látogat.

-----------------------------

1. A hegedű nem feles, hanem negyedes, még mindig megvan.

2. Annak idején a székelykeresztúri tanítóképző román tannyelvű volt.

3. Akkor még Nagy-Romániához tartozott.

4. Ekkor már a magyar tanügyminisztériumról van szó, 1942- ben.

(A borítóképen valamint a szövegben látható fotók a Minerva fotóarchívumában találhatók. A felvételeket DEÁK FERENC készítette.)