Megjelent a Szabadság mellékletében, a Református Híradó húsvéti számában.
A járványok mindig befolyásolták az emberek életét. A második pestisjárvány európai elterjedése – itáliai hajósok hurcolták be Európába a 14. században – és kiteljesedése országunkban egybeesik a református egyház kialakulásának korszakával. Az 1795-ig tartó pestisjárványt további tífusz- és himlőjárványok tarkították. A pestis voltaképpen „modellje” a klasszikus járványoknak. Második járványként 1831-ben megérkezik hazánkba a kolera, harmadik nagy járványként a világháború után, 1918–20 között pedig a spanyolnátha pusztított tájainkon.
A reformáció korának nagy betegsége a fekete halál, azaz a pestis volt. Ekkor alakul ki a kora újkori nézetünk a járványról, betegségről vagy halálról. A református Méliusz Juhász Péter (1532–1572) füveskönyvet írt Herbárium címmel annak érdekében, hogy hívei tájékozottak legyenek a betegségek kezelésével kapcsolatban. Ebben az ókori és középkori gyógyszerészektől, orvosoktól átvett receptek között pestisre is ajánl gyógyszert. Sokkal meghatározóbb viszont Méliusz pestisről, járványról alkotott teológiai véleménye. A debrecen-egervölgyi hitvallás kimondja: „Gyakran el lehet kerülni a levegő dögvészes fertőzését egyesek tudásával. De amikor a pestis közönséges ostor és kiszabott halál a nép vétkeinek büntetésére, akkor elmenekülni, és előle elmenekülni nem lehet. (…) Ám a pestisben is megmaradnak azok, akiknek ideje még nincs kiszabva. De akiknek itt az ideje azoknak lehetetlen gyógyszerrel elkerülni a halált, a pestist.” Ezzel meghatározta az elkövetkező századok református közgondolkodását. A hitvallás védelmében meg is erősítette véleményét 1564-ben, amikor leírja, hogy Isten mindenhatóságát vonná kétségbe aki hiszi, hogy el lehet menekülni a halál és a pestis elől gyógyszerekkel. Kettős út alakul ki a tanítása alapján. Bár különbséget tesz a betegség kezelése és az oka között, ami a maga korában felvilágosult látásmódnak számított, mégis az emberek bűnét látta a pestis terjedése okának. Elvetette ugyan a sors erejét, amely előtt az ember semmit sem tehet, ám a kálvini predestináció mint alapgondolat itt is megjelenik nézetében. Ez az eleve elrendelés tana sokáig meghatározta a járványokról kialakított református közgondolkodást. Méliusz és utódainak református hívei halált megvető bátorsággal élték tovább az életüket a megszokott módon. Méliusz úrvacsorát osztott pestis idején Debrecenben, mert meg volt győződve arról, hogy a hólyagos fene Isten kegyelméből elkerüli a hívő embert. A tan alapján az évszázadok során református vidékeken a járvány kellős közepén teljes audiencia mellett temették a halottakat, ezzel is hozzájárulva a gyors terjedéshez.
A betegség kezelésében sokat tett a járvány leküzdéséért is Méliusz kortársa, Balsaráti Vitus János (1529–1575), aki maga is lelkipásztor és orvos volt, és megírta 1564-ben latinul A pestis megelőző gyógymódjai című könyvét. Az irodalomtörténet feltételezi, hogy Méliusz vele vitázva 1564-ben maga is kiadott ilyen jellegű traktátust A pestisről címmel.
Méliusz Juhász Péter Herbáriuma (Kolozsvár, 1578)
A reformátorokat sem kímélte a kór. Zürich város reformátora, Bullinger Henrik (1504–1575) 1564-ben szinte belehalt a pestisbe, ezt követően sokat betegeskedett. Genfből Béza Tódor (1519–1605) írja 1573-ban Szegedi Kis Istvánnak (1505–1572): „Egyébként az idei év nekem azért szomorú – az eseményekhez illően – mivel kivéve a mi házunkat, a járványhullám miatt érintkezést alig folytattunk, és vég nélküli kezelésen estünk át”. Ebben az idézetben megjelenik egy másik fontos jellemvonása a református gondolkodásnak, az elkülönülés, bezárkózás járvány idején.
A tanulni szándékozó peregrinus diákok élete sem volt egyszerű. Béza Caudine-nek címzett levelében Bánffy Barbara leírja, hogy Túri Mátyás 1568-ban visszaindul Genfbe, de a pestis híre miatt megáll Zürichben.
A könyvkiadást is késlelteti a járvány. Béza írja Szegedinek: „Ez az [ifjú] aztán tőlünk a pestis miatt hirtelen eltávozott, visszavetve engem a könyv kiadásától”. Skarica Máté (1544–1591) szegedi tanítványa valóban elhagyta Genfet. A diákok pestisjárványtól való félelme és Béza kiadási nehézségei hátráltatták a könyv megjelenését, így az Assertio 1573-as kiadását Szegedi Kis István már nem érte meg. A genfi nyomdász Crespinus családjának halála is nehezítette a nyomdai munkát. A járvány hatása a társadalom minden rétegére kiterjedt. Hogy ebben az időben teológiai munkák születtek, az a csodával határos, igazi hitbeli cselekedetnek számít.
Török fennhatóság alatti állapotokról ír Thúri Farkas Pál (elh. 1571) evangélikus lelkipásztor és ebben kitér a török hódoltság alatt élők helyzetére a pestisjárványról alkotott oszmán felfogás ismertetésével: „Én ugyan, amint tudod, ezt a büdösséget nem érzem, mert nincs szaglásom, de hogy mások mennyire élvezik az égetett kutya füstjét, ők maguk elmondhatnák. A pestis okát abban jelölik meg, hogy az istenség gerjedt haragra és vért szomjaz. Annál gyorsabban teljesül vágya, minél több vért lát folyni, nem számít, hogy milyen vért, csak vér, és hogy milyen hullát, csak hulla legyen.”
Károly Péter 1575-ben kiadott Az halálról, feltámadásról és az örök életről hasznos és szükséges könyvecske című hitépítő írását Báthory Kristóf bihari főispán „házas társának”, Bocskai Erzsébetnek (Bocskai fejedelem testvérnénjének) ajánlja. A 24 káté formájában megírt kérdés-felelet a kor református kegyességi kézikönyve. A 9. kérdés: „Szabad-e orvossággal élni? Az orvoslásnak tudománya Istennek drága ajándéka.” – írja Károly, de „bizodalmadat csak az orvosságnak Istenében helyeztessed”. Továbbra is a Méliusz által kialakított kettős felfogás híve, elválasztva egymástól a gyógymódot és az isteni akaratot. Ugyanebben a felfogásban folytatja a 10. kérdésben is: „Szabad-e elmenni döghalál elől? Ezt Isten bocsátja reánk bűneinkért. Szabad elmenni, de csak az atyafiúi szeretet és Isten iránti bizodalom sérelme nélkül.” A könyv és nézetei igen népszerűek lettek a 16. század végén és századokon át meghatározták a református gondolkodást bármiféle járványról.
Volt, aki nem menekült el, hanem keresztyén öntudattal vállalta a halált is. 1575-ben a reformáció nyomdásza, Huszár Gál (1512–1575) Pápára költözött papnak, ahol október 23-án a pestis áldozatává vált. Nyomdáját fia, Huszár Dávid vitte tovább igen nagy haszonnal a reformátori eszmék terjedése érdekében. Míg Kolozsvár módos polgárai a 16. században menekültek a pestis elől, az unitárius kollégium diákjai 1661-ben részt vettek a védelemben: 400 halottat vittek ki a temetőbe. Heltai Gáspár (1510–1574) is a Kolozsváron maradást választja és 1574-ben a pestis áldozata lesz. A járvány későbbi hulláma Szenczi Molnár Albertet (1574–1634) sem kíméli. Mindketten örök álmukat alusszák a Házsongárdban.
A pestisjárványok 300 éve alatt a református egyház nem vetette meg a bezárkózást vagy a menekülést, de az úrvacsorát és a temetést sosem szüntette be. Akadozva ugyan, de a diákok tanulmányútra indultak, és a könyvnyomtatás a lehetőségek szerint működött. Az óvintézkedések és a gyógyászat kezdetleges formában megjelent. Sikerült elválasztani egymástól a kezelést mint az orvostudomány eszközét és a hit kérdését. Az eleve elrendelés tana mint jellegzetes kálvini tan, ugyanakkor tartást biztosított sokaknak, még a halált vállalva is.
