Carlo Gesualdo da Venosa (1561? 1566–1613) hat kötet ötszólamú madrigált hagyott az utókorra. Az a cappella művek merész harmóniai kísérletei, disszonanciái, fejlett kromatikus nyelvezete, a 20. század egyik legszínesebb egyéniségű, legsokoldalúbb zeneszerzőjét, Stravinskyt is elbűvölte. Ezen az estén az Ötszólamú madrigálok (1611) IV. kötetéből csendültek fel részletek a Cornel Groza által betanított énekkar előadásában. A kivetítőkön Marius Tabacu román nyelvű fordításait olvashatta a közönség. Rendezői újításként, az énekkar kisebb csoportokra osztva, a terem több pontján – a pódiumon, a felső erkély két sarkán, a terem hátsó bejáratánál – szólalt meg, miközben a teljes teremben sötétség uralkodott, csak a Gabriel Bebeşelea és Cornel Groza által vezényelt éppen éneklő csoportokat világították meg. Nem tudhatom, hogyan hallották a tőlem távolabb ülők, de a közelemben elhelyezkedő „kiskórusból” helyenként kiemelkedő egy-egy erősebb hang megbontotta a harmonikus együtténeklés szépségét. Gesualdo kromatikus-disszonáns intonációs rétegű madrigáljainak szerelmi vallomásokba ágyazott halál- és szenvedéslírája a lesötétített teremben, számomra nagyon nyomasztó volt. Enyhülést az sem hozott, ami Gesualdo utolsó darabjaiban elhangzott: „A keserű könnyek után most már szívem vidám” … így dalaimban ezután, szívem könnyeit és szomorúságát a szeretet és vidámság váltja fel.” (szabadfordítás K.G.). Szívem szerint jobban értékeltem volna az egyesített énekkar harmonikus, színekben és hangulatokban gazdag, szöveghez igazodó expresszív előadását. A hangverseny második része viszont, teljesen hatalmába kerített, amelyben a Gabriel Bebeşelea vezényelte zenekar Mahler Ötödikjének könnyekig megható drámai és lírai szépségeivel ajándékozta meg a közönséget.
Gustav Mahler (1860–1911) több mint 70 perces V. cisz-moll Szimfóniájának öt tételét az élet-halál motívuma uralja. Trombita-szignál vezeti be a gyászos hangulatú első tételt, amelyben fájdalomról, lemondásról, halálfélelemről, gyászról szól a nagyzenekari zeneszövet. Letaglózó gyászindulójában, az élet és halál nagy (zenei) kérdései ötlenek fel, szívszaggató fájdalommal, lágy zengésű emlékfoszlányokkal. A második tételben, a lélek legcsendesebb zugaiból, a tehetetlenség dühének égbekiáltó erejével törnek fel az ezernyi megválaszolatlan miértek, az elfojtott vágyak, szerelmek emléke. A tétel végén a kétségbeesés pillanatain csak néhány másodpercre fénylik át egy korálszerű dallam a rézfúvósokon, hogy azután ismét drámai reményvesztettséggé dermedjen. A ländler ihletésű scherzo romantikus, lírai kürtszólóját szomorúság, nosztalgia hatja át, és a táncos lejtésű könnyedség, a parányi vidámság sem az igazi, hanem belső feszültségektől izzó. A külön tételként is gyakran hallható Adagietto a leggyöngédebb szerelmi vallomás, a hárfán és a vonósokon gyöngykönnyeket ejtő legszomorúbb (zenei) búcsú az élettől. Az utolsó tétel oldani kívánja a szívfacsaró búcsúhangulatot, s habár zeneszövetének mélyén ott lappang az előző tétel témájának szomorúsága, a fináléban a lemondást, az élet dicsőítésének hangja váltja fel.
Mahler romantikus, szenvedélyes életérzéseket szuggeráló zenéjét bármikor szívesen hallgatom, ezen az estén is, a színvonalas előadásnak (is) köszönhetően, magával ragadott, és könnyekig meghatott.
(Borítókép: Az énekkar kisebb csoportokra osztva, a terem több pontján szólalt meg. Fotó: Filharmónia/Facebook)
