Joseph Haydnt (1732–1809) mélységesen megrendítette Mozart korai halála. A 104. D-dúr „London” -szimfónia főhajtás a pályatárs, a zseni Mozart emléke előtt. Erre utal a szimfónia kezdőtételének gyászos indítása, a drámai hangismétléses „sors-témából” kibomló, mozarti szépségeket idéző Adagio-bevezetés. A megrendült lélek visszaemlékezést idéző pillanatai, hirtelen a haydni energikus, dallamközpontú, fényes Allegróba torkollnak. Kár, hogy a tétel könnyen gördülő eleganciáját, az üstdob éles hangereje megzavarta. Ha az első tételben inkább az oboa jutott többször szólisztikus szerephez, az elegáns, de lényegében szomorkás udvari táncra emlékeztető Andante tételt a fagott és fuvola széles ívű, dallamos szólórészei ékesítették. Vidám, „táncra fel” hangulatú a menüett, amelyben az ismételgetések növekvő energiát sugároznak. A párbeszédekben bővelkedő, ländler-ízű középrészt, a menüett lendületes visszatérése követi. A hetykén játékos témából kinövő, pajkosan száguldó, robbanó energiájú, virtuóz utolsó tételt óriási dinamikai kontrasztok jellemzik. Ami az előadást illeti, úgy vélem, a Haydn finom eleganciájú 104. D-dúr „London” -szimfóniájának „lelkében” rejtőző apró gyémántok, kisebb hangerővel is ragyogtak volna.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) c-moll miséje „fogadalmi mű”, aminek komponálását valószínű akkor kezdte el, amikor menyasszonya, az imádott Constanze beteg lett. Habár Mozart többször is megfogadta, hogy befejezi művét, a mise valójában csak töredékekben maradt fenn. A 12 tételből álló misetöredék befejezésén sokan fáradoztak. Ezen az estén a Neue Mozart Ausgabe által megjelentett, 1983-ban készült verziót hallottuk, amelyben megőrizték a mű eredeti szerkezetét, csak a Mozart által befejezetlenül hagyott dallamvonalakat egészítette ki Helmut Eder osztrák zeneszerző. A mű kórusmisének is nevezhető, hiszen a 12 tételből 7 énekkari letét, ezen kívül 2 ária, 1 duett, 1 tercett és 1 kvartett hangzik el. A kartételek Bach és Händel hatását tükrözik, a szólórészek –az áriák és együttesek – olaszosak, Mozart operai hangját idézik.
A Cornel Groza által betanított énekkar produkcióját óriási erő, erőteljes dinamikai hullámzás, monumentalitás jellemezte. Mivel a misetöredéknek, már c-moll hangneménél fogva is nagy erejű a drámai kisugárzása, a mű „lelkében” parázsló feszültséget, drámaiságot, a könyörgés, az örömteli dicsőítés és hálaadás hangjait szerintem, egy kisebb létszámú énekkarnak is sikerült volna, ugyanolyan intenzitással megélnie.
Az oktávnál nagyobb ugrásokkal és dús ékesítésekkel teletűzdelt, operaária- nehézségű szoprán (Rodica Vică) és mezzoszoprán (Iulia Merca) szólórészek technikai bravúrról tanúskodtak, de az ő előadásukat is végigkísérte a nagy hangerő, olyannyira, hogy az egyetlen, Quoniam tu solus kezdetű tercettben, a tenor (Sergiu Săplăcan) alig érvényesült. Az Et incarnatus est szoprán szólós tétel szépségét, a fuvola–oboa–fagott párbeszédek emelték. A Cristian Hodrea (basszus) meleg tónusú hangja harmonikusan olvadt bele a Benedictus qui venit zárótétel jórészt imitációkra épülő kvartettjébe, a négyes pedig a monumentális énekkari letétbe.
Koncert végeztével azon morfondíroztam, vajon mit szólt volna Mozart a nagy hangererejű születésnapi (zenés) előzeteshez? Szívem szerint, én jobban örültem volna egy visszafogottabb, kevésbé harsány ünneplésnek.
(Borítókép: A zenekart a sokadszorra visszatérő Noam Zur karmester vezényelte. Fotó forrása: Filharmónia/facebook)
