A kortárs Görögország évtizedek óta szisztematikusan kutatja és monopolizálja az ókori görög civilizáció helyszíneit: a régi német, francia, amerikai és angol kutatási projektek, nagy ásatási helyszínek és intézmények most már sorra kerülnek át helyi régészek kezébe, természetesen ezek nemzetközi jellege ezzel nem csorbul. Ami radikálisan változott azonban, az az ókori görög múlt ki- és felhasználása a kortárs görög országimázs által. Az európaiság alapjaként, az emberiség fejlődésének egyik nagy lépcsőfokaként értelmezett görög civilizáció témája gyakran aduászként és nemegyszer zsarolásra is alkalmas érvként merül fel Brüsszelben, az Európai Unióban vagy éppen a Macedóniával – most már Észak-Macedóniával – vívott ideológiai, történelmi vitában. A modern Görögország – bár több száz év bizánci és török történelemmel tarkította egykori görög–római múltját – identitásának, történelmi egzisztenciájának és emlékezetpolitikájának legfőbb elemeként használja ki az ókor tárgyi, irodalmi és kulturális örökségét. Ez jelenti a turizmus fő bevételét, az országimázs legismertebb szimbólumait és modern önazonosságuk egyik sarkalatos építőkövét. Az egykori nagyság metahistóriája – azaz történeti mítosza – különösen a kelet-közép-európai államoknál figyelhető meg, ahol az ókor nagy személyiségeinek, tárgyi és szellemi örökségének politikai fel- és kihasználása sajátos kollektív mentalitásbeli stratégia.
A modern Görögország 1821 óta tudatosan építi be új önazonosságának alapjaiba az ókori görög civilizációt, jóllehet annak kisajátítása elég problematikus téma: részben azért, mert nincs kontinuitás a két történelmi kor között, részben pedig azért, mert a görög civilizáció néven ismert klasszikus kultúra és annak tárgyi, szellemi öröksége jóval szélesebb földrajzi teret foglal magába, mint a mai Görögország (ókori görög városok vannak Franciaországban, Olaszországban, Észak-Afrikában, Romániában, Törökországban, Indiában).
Yannis Hamilakis neves görög régész és ókorkutató, a Brown University tanára számos – sokat idézett – kötetben foglalkozott a modern Görögországnak az ókori örökségre alapozó politikai kapcsolataival (Y. Hamilakis, The Nation And its Ruins: Antiquity, Archeology, and National Imagination in Greece, Oxford, 2007). A kutató az elmúlt két évtizedben többször hangsúlyozta, hogy a kortárs görögök kissé agresszíven kisajátítják és tudatosan ki- és felhasználják az ókor tárgyi örökségét, amelyet nemegyszer politikai zsarolásra és regionális rivalizálásra használnak. Jellemző, hogy Hamilakis is az amerikai egyetemi katedráról fogalmazza meg kritikáját, sajnos minden ehhez hasonló dekonstruktivista vagy metahistóriai diskurzuselemzés legtöbbször külföldről származik. Otthon a téma tabu, és feszültséget okoz.
Hamilakis hangos ellenzője például a klasszikus, Periklész-kori Athén legismertebb szimbólumának, az Akropolisz radikális átalakításának. A sanyarú sorsú épületkomplexum számos jelentős temploma és épülete maradt fent részleteiben, igaz, amit ma az oda érkező turisták látnak, valójában a 19–20. századi régészettudomány újraalkotott víziója egy elképzelt Akropoliszról. Elég itt például a dombra felvezető Propüleia nagy kapujának jobb oldalán álló Niké kecses templomára gondolnunk, amelyet gyakorlatilag romjaiból építettek, alkottak újra német és görög régészek a 20. század elején. De hasonló illúzió tárul a szemünk elé a híres kariatidás oszlopokkal díszített Erechteion épületénél. Itt hol eredetiben, hol másolatban látjuk az épületet alkotó köveket és kariatidákat, amelyek egy része Londonba is elkerült.
Görögország ókort kisajátító politikájának etalonja és netovábbja az évtizedek óta rendszeres vitát kiváltó Elgin-márványok ügye, amely most, a Brexit utáni korban talán új dimenziókra talál. Görögország régi álma ugyanis, hogy a britek által szemérmetlenül elhordott legendás domborműveket és fríz-részleteket, amely a klasszikus görög szobrászat és képzőművészet remekművei (Phidiász munkái) visszaszerezze a British Museumból. Teszi ezt úgy, hogy miközben a domborművek nagy becsben vannak Londonban, addig a görög hatóságok nemrég elkezdték a szó szoros értelmében lebetonozni az Akropolisz legforgalmasabb részét, amely a Propüleiát (a nagy kaput) köti össze az Erechteionnal. A sokkoló látványt nyújtó, új betonjárda óriási szakmai botrányt kavart, hiszen az Akropolisz UNESCO-világörökségi helyszín, így bármilyen beavatkozás nemzetközi, diplomáciai ügyként értelmezendő.
Sajnos az UNESCO-helyszínek ilyen szintű radikális átalakítása nemcsak Athénban történik, hanem számos helyen érzékelhető. Elég itt például az elmúlt években Sarmisegetuza Regia (Gredistye) dák emlékeinek a teljes átalakítására, az ott kialakított új utakra gondolni, de számos törökországi, olaszországi és egyiptomi helyszínen megfigyelhető hasonlóan radikális, hol a tömegturizmust, hol az éppen aktuális politikai ideológiát kihasználó beruházás. Az Akropoliszon zajló beavatkozás a nemzetközi szakmai nyomás ellenére sem orvosolható, a kár akkora, hogy azt sajnos már utólagos módosítás sem tudja helyrehozni. A tömegturizmus világjárvány előtti szintje néhány ókori helyszint (Pompeji, Róma, Athén, Gíza, Théba-Luxor, Királyok Völgye, Trója, Petra, Jeruzsálem) olyan mélyreható módon változtatott meg, hogy az a szakma nagy része szerint tarthatatlanná vált, sőt egyenesen káros a régészeti helyszínek számára.
A kortárs politika az ókort kisajátította és önkényes módon a neoliberális kapitalizmus, tömegturizmus és nemzetpolitikák össztüzébe dobta: szisztematikus régészeti ásatások (éveken át tartó kutató ásatások) jóformán megszűntek 2010 után és a régészet kapitalizált, „korporatista” műfajjá vált.
Hamilakis számos tanulmánya figyelmeztet: a görög modell sajnos egész Európát és a mediterrán világot fenyegeti. Egyelőre úgy tűnik, a régészek, a kutatók hangja nem ér el az Akropolisz lebetonozott magaslatáig.
