Milyen kedvesnek tűnt most takaros kis házuk, még ha a falu szélén állt is. Apja és a bátyjai nagy gonddal fedték be csillogó fémlemezekkel. Népes családba született, már kicsi korától ő volt a kis kedvenc, még három fivére is igyekezett kényeztetni. Csak arra emlékszik, hogy a három nagyobb testvér hamar megnősült, ott épített házat közel hozzájuk. Milyen boldog volt, amikor szabadon futkoshatott a környéken, mindenkit ismert, kacagása felvidította a szomszédokat is. Óvodába nem küldték, nem is tudja miért. Szívesen bujkált a kirakott színes szőnyegek, szárítókötélen lengedező selyemruhák között. Végül mégis megvették a hátitáskát, füzeteket, írószert, édes istenem, de boldog volt, hogy ő is elindulhatott az iskolába. Ügyesen tanult, bár a szülei nem bátorították igyekvésében.
Az iskola volt az a hely, ahol mindig visszakapta önbizalmát, és bátorítást nyert az önmegvalósításhoz. Nagyon jól elboldogult a rábízott feladatokkal, büszkén oldotta a táblánál a másoknak gondot okozó gyakorlatokat, ragyogó arccal mondta fel az olvasmányok tartalmát. Meggyőződése volt, hogy ha majd továbbtanulhat ott messze a városban, neki is meglesz a saját mestersége. Egészségügyi gondozó, talán még tanítónő is lehetne. Álma az volt, hogy kenyérkereső ifjúvá váljon. Osztálytársai felnéztek rá, értékelték szorgalmát, hiszen szívesen segített nekik, házi feladatos füzete körbejárt a padokon. Szép, kedves arca mindenkit derűre fakasztott. Pajkos játékokkal teltek a szünetek is. Hogy dobogott kis szíve, amikor a mögötte ülő fiú először rámosolygott, utánaszaladt, és labdajáték közben hátulról átkarolta. Minden tanév végén büszkén vette át a díjat, ami személyesen neki szólt. Egyszer a szülők is eljöttek, talán még örültek is, amikor átvette a könyvet és az oklevelet.
Otthon mégis a házimunka volt az első, már korán megtanult a konyhán, a takarításban segíteni, ez a nő és a cseperedő lány feladata volt. Csak ezután kerülhetett sor a házikra, gyakran késő este. Amikor már mindenki a tévé előtt hangoskodott, ő kitartóan olvasgatott, forgatta azt a néhány könyvet, amit a tanítótól kapott. Szülei feleslegesnek tartották az iskolát, mert nem szolgálja a saját kultúrájuk megismerését. Nemzetségük szerint a nő feladata a család gondozása, a gyerek nevelése, a férj kiszolgálása. Néha kereskednek is, adnak-vesznek. A férfi a családfenntartó, aki rendszerint bádogosmunkával tartja el a családot. A másságról már tízéves korában tudomást szerzett, amikor megkapta az első hosszú selyem rakottszoknyáját, narancsszínű selyemblúzát. Hogy csodálta akkor őt a sok rokon, hogy már nem szaladgál farmernadrágban. Akkor figyelte meg, hogy nemcsak apja és bátyjai viselnek széles karimájú fekete kalapot, bajuszt, hegyes orrú fekete cipőt, hanem a sok férfi ismerős, rokon is.
A család ezután a kelengyéről kezdett beszélgetni, még nevetett is magában, hogy fölösleges ez a sietség, hisz van még idő a házasságig. Nemsokára rájött, mekkorát tévedett. A hozományról egyre több szó esett. Gyakran utaztak a szülők a városba, ahonnan dobozokkal, csomaggal felpakolva tértek vissza. Őt nemigen vonták be a készülődésbe, mégis kezdett aggódni igyekezetük miatt. A feszült izgalom ott kavargott a levegőben, minden körülötte, érte zajlott, de nélküle. Sűrű varjúsereg szürkítette az eget, amikor kiszaladt hintázni, utolsó mentsvár volt ez a feszengő igyekezetben. Még úgy érezte, hogy ő is röpköd a levegőben, amikor az anya hívó szava visszazökkentette a megváltoztathatatlan jelenbe.
A család határozottan állta körül, hogy közölje vele döntését: egyik távoli rokon, jó barát családjának zsenge tagjával fogják összeházasítani. Az anya mosolygott, egyenesen hízelgő volt az apa szava, megpróbálták átölelni, talán kellett is ez a támasz rogyadozó lábainak. Elmagyarázták, hogy náluk ez így szokás, nemzedékről nemzedékre, a párt a szülő választja ki, csakis közülük való lehet az ifjú, ez zárt közösség, majd rengeteg ajándékkal halmozzák el. Megértette, hogy a hagyományt neki is követni kell, de érezte, hogy a házasságra még nincs felkészülve. Hiábavaló volt minden próbálkozás, könyörgés és ellenszegülés. Könnyei úgy áradtak, mint a zúgó patak, s végül elhagyatottan roskadt le ágyára. A legjobban mégis az fájt, hogy a továbbtanulás lehetősége ezennel végleg lezárult.
Magányosan üldögélt a szobában, amikor könnyei teljesen elapadtak, felemelkedett, az ablakhoz hajolva elhúzta a tarka függönyt, és kibámult a messzeségbe. Kint végtelen csend honolt, csak a hold hideg fénye áradt be az üvegen át, sötét árnyat vetítve a színes tapétára. A lidércfény táncolva bujkált a szegletekben, hatalmas és félelmetes volt, titokzatos új univerzum, ami egyre közelebb merészkedett hozzá. Bebújt a sarokba, a szekrény mögé, az ágy alá, a lány megborzongott tőle, mintha a hideg rázta volna a nyári melegben. Kisírt arcát a hűvös üvegre tapasztotta, az árny már ott lapult mellette, teljesen hatalmába kerítette meghazudtolva vágyait. Úgy aludt el álomba sírva magát.
Az idő telt, de csak úgy egykedvűen, mintha kerekesszéken döcögne. A lány fejet hajtott, átadta önmagát a szülők akaratának, régi énje már teljesen elszállott. Mintha egyből nyomorékká roskasztotta volna a családi döntés, egykedvűen üldögélt kint a padon, a fal hidegen feszült a gerincéhez. Ha szóltak hozzá, kurtán válaszolt, csak úgy, mint mikor az élet készül búcsút venni valakitől, a szavak oly lassan értek el a tudatáig. Csak azt tudta, hogy ha nem tanulhat tovább, a világ is szegényebb lesz nélküle. Ez az értelem pedig oly felfoghatatlan volt. Úgy tűnt, anyját aggasztja a búskomorság, de az apa hajthatatlan maradt, így a család tovább készült a napra, amikor megérkeznek leánykérőbe.
Kiöltözve, puccosan állítottak be, szinte váratlanul. Susogott a sok hosszú selyemszoknya, ki-ki korosztálya szerint, az idősebbek lila, fekete szoknyát viseltek. Koppant a lakkcipő, csillogott a sok fényes blúz, aranyékszer fityegett mindenkin. Kirívóan idegennek tűntek, jól megnézték a lányt, ahogy az árut szokták, mennyit ér. A fiú alig szólt hozzá, inkább csak fitogtatta új öltözetét, gyűrűit, mobilját nyomogatta. Makulátlan fényes ingén feszült a fekete aranyozott gombos mellény, néha végigsimította legénytollas állát, mintha ezzel is kérkedne. A második találkozás a fiú családjánál már némi bizalmat keltett, amikor kézen fogva vezették be gazdag villájukba. Magas, aranyozott rácsos kapu fogadta, a két magas oszlopon két kőoroszlán trónolt, az udvar tele szobrocskákkal, törpék, madarak, Hófehérkék néztek rá mindenünnen. A lakás belseje maga volt a kérkedő gazdagság: aranyozott tükrök, étkészletek, kristályvázák, csillárok tömkelege. De a lány tudta, hogy a gazdagság nem boldogít, valami egyéb is kell hozzá. Mindvégig valami mást keresett, valami melegséget, együttérzést, amit sehol sem talált.
Ezután hamar felkészültek az esküvőre, amit ugyancsak a fiú szüleinél rendeztek. A legmegfelelőbb időpont erre az eseményre az őszi, kora téli időszak, amikor a bádogosmunka szünetel. A sok rokon, ismerős mind összegyűlt a fiú házánál, ahol tyúkhúslevessel, pörkölttel és sok édes süteménnyel kínálták a vendégeket. A férfiak belemerültek az italozásba, közben a kereskedésről folyt a vita. Az örömapa pénzzel ajándékozta meg férfi rokonait. A nők a kelengyét nézegették, mustrálgatták, vége-hossza nem volt az ajándékozásnak. Rendszerint mindenből tíz darabnak kell lennie, ez a tökéletesség jelképe, s minden jól látható helyen áll, hogy ezzel is kérkedni lehessen: ruhanemű, cipők, illatszerek. S bár a középpontban az ifjú pár áll, itt minden a látszatról szól. A fiút is nagyon fiatalon házasítják, mindkettő szinte gyerek még, testvérként fekszenek egymás mellett. Rövid előkészület után a lány haját kontyba csavarják, fejét bekötik, kezét a fiú kezébe teszik, ilyen egyszerűen elszakítják régi énjétől, meg sem kérdezik, óhajtják-e vagy sem ezt a kapcsolatot.
Pedig a lány még mindig reménykedett a csodában, talán ha nagykorú lesz, az ő véleményét is kikérik majd a polgári esketésen. De mikor lesz az még? Amíg kiskorú, szülei döntenek helyette. S ez a döntés teljesen megváltoztatta belső énjét. Nem tudott a házasságra másként tekinteni, mint egy kierőszakolt vásárra, ahol ő volt a tét. Évek múlva mennyire örülhetett volna a szabadon választott kapcsolatnak! Kiélhette volna természetes ösztönét, úgy, ahogy azt a filmekben látta, könyvekben olvasta. De most csak hiába várta, hogy megérkezzen a szerelem keltette bizsergés, a benne szunnyadó érzelem inkább kialudt, minthogy lángra gyúlt volna. Az emberi lélek úgy épül fel, mint a korallzátony, milliónyi apró korall meszes vázából, a magunkba szívott érzésekből. Ott van a gyermekkor pajkos gondtalansága, majd az ifjúkor kíváncsi tudni akarása, amely számára egyből kerékbe törött. S ő minduntalan azt érzi, hogy másik énje kerekedik felül, az a lidércálmos rideg valóság.
Borongós napok következtek. Egyszer a városba készültek mindnyájan, ő a nagy Volvo hátsó ülésén foglalt helyet, a csomagtartó tele volt áruval, edények, kések, ruhanemű. „Minden gábornak a vérében van a kereskedés”, mondogatták, így a vita le volt zárva, neki is mennie kellett. A lányt kitették egy széles útkereszteződés előtt, kezébe nyomtak egy tucat kartonba csomagolt kést, majd a kocsi tovább száguldott a piac felé. A lány magára maradt a gondolataival. Rövid szőrmebundát viselt, új narancsszínű selyemszoknyájának minden fodra megcsillant a napfényben, kendője kontyára csúszott. Már hűvös volt, bár az igazi tél még nem érkezett meg. Megállt egy kirakat előtt, hosszan nézte a bábukon a sötét nadrágokat, farmereket. Vajon öltözhet-e valamikor ő is nadrágba? Továbbhaladt, a járókelők meg-megnézték, kést senki sem vett. Szíve hevesebben kezdett verni, amikor iskolások közeledtek feléje, gondtalan, vidám társaság. Kezükben könyv, vajon tankönyv, érdekes olvasmány? Már hónapok óta nem tartott könyvet a kezében, vajon lesz-e alkalma olvasni – töprengett. A díszes, új lakásban csak egy könyv volt, egy divatlap néhány reklámmal. A diákok kitértek előle, s ő csak ott állt árván, a sok meghiúsult álmával, ami ott lapult mint elvarratlan szál, feldolgozatlan fájdalom. Visszagondolt utolsó telefonbeszélgetésére, amikor az anya vigasztalta, majd gyakrabban találkozhatnak, bátorította, hogy majd megszokja az új életet, majd eljön az a bizonyos szerelem a férje iránt. De ő tudta, hogy később sem lesz másként. A családja sok pénzt kapott érte, náluk nagyon ritka a válás, hogyan is léphetne vissza? Hosszan bámulta egy könyvkereskedés kirakatát. Szinte elbűvölte a sok példány. Úgy döntött, hogy bemegy, és vásárol, ki tilthatja meg? De ahogy belépett, minden tekintet kémlelve tapadt rá. Ennyire kirívó a másság? Szinte futott kifelé, meg sem állt, míg el nem jutott egy magányos utcába. Kibontotta a kartondobozt, elővett egy hegyes, széles pengéjű kést. Hosszan nézte, amint a napfény megcsillan a gyilkos eszközön, lassan, óvatosan közelítette a nyakán lüktető ütőérhez. Valahol messze megkondult egy harang, alig hallotta. Hosszan gondolkozott, aztán karja mégis megingott, megelégedett egy apró karcolással. Vére kiserkent, mintha a lelke mélyéről buggyanna fel a fájdalom. Mélyet sóhajtott: az élet megy tovább, bár néha alig vonszolja terhét. Odébb lépett, kissé megingott, majd megfordult, és elszántan indult vissza az útkereszteződés felé. Távolról olyan törékenynek tűnt. Alig volt tizenhárom.
