Látom, amint előbukkan aktatáskájával a kezében, és kilép az utcára. Alacsony, vékony, megviselt arcú ember volt, haja fakó, csapzott, szürke zakója alól viseltes ing villan elő. Kissé nehézkesen, meggörnyedve indul el. Ezután még szorosabban fogja a csatos táskáját. Titkokat rejtő táska, szerintem a varázserejét is abban tartotta. Amint kilépett, csöndesen behúzta maga után az ajtót, amelyen apró felirat állt: „Pénztárnok”. De az emberek csak így emlegették: a kecskés.
Gyermekkoromban gyakran meséltek róla a szüleim. Sokgyermekes családban született, ahol a házi teendőkből mindenkinek kijárt. Akkoriban a faluban a mezőgazdasági munka jelentette a megélhetést, ő pedig mint legkisebb gyermek, az állatokra vigyázott. Nagyon szerette is őket, egyszer még az iskolába is úgy indult, kicsi gidával a hóna alatt. Így maradt rajta a név, a kecskés. A törékeny, apró gyermek nemigen volt fogható fizikai munkára, s mivel szeretett tanulni, főleg számolni, néhány év múlva a falu pénztárnoka lett. A hatvanas évek derekán jártunk, amikor a községháza egyik legmegbízhatóbb alkalmazottja vált belőle. Nagy tisztelettel követte elődjei példáját, disznóbőr táskájában hozta-vitte a pénzt. Havonta többször bejárt a városba iratokkal, majd az alkalmazottak fizetésével tért vissza. Mennyire tudtam csodálni, amint táskájából előbújnak a nagy kék hasú kötegek, amit mindig olyan pontosan számolt. Megnyálazta ujját, s nagy figyelemmel pergette a százasokat, ötveneseket az ujjai között. Akkor a legnagyobb értékű bankjegy a százas volt, rajta Bălcescu képe, majd következett a zöldes színű ötvenlejes Cuza portréjával, a huszonötös bankjegy Vladimirescu képmásával, majd a bordó tízes és a barna ötös a régi címerrel. A három- és egylejes érméket zacskóban tartotta, és úgy dolgozott, hogy mindenki meg volt elégedve vele.
Nagymamám akkor a kultúrotthonban takarított, de amikor ott nem volt munka, a községházán is besegített. Délután rendszeresen magával vitt, segítettem is neki, de nekem akkor még a játék volt a fontos. Szerettem bebarangolni a nagy termeket, a gyűlésterem cigarettafüstös szagát sosem lehetett kiszellőztetni. Az irodák magas pultjai mögött ott bujkált a tintatartó, a tollszár a tollheggyel a vastag üveg pennatartóban, s a lipinkára emlékeztető billegő itatóspapír. A nagy kerek bélyegző a tuspárnán pihent, és határozott „ne nyúlj hozzámot” parancsolt. De nézni lehetett, és ez nagyon érdekes volt. Az asztal szélén ott trónolt az öreg Consul írógép, billentyűzetén kerek fehér alapon sorakoztak a betűk, minden betűnek megfelelt egy kar, amelyet, ha erősen leütöttek, a kar a hengerre felcsavart papírra egy betűt nyomott. Ezt muszáj volt néha kipróbálni. Volt egy terem, amelyet mindig zárva tartottak, itt volt a kurblis, fekete telefon. Ha jól megcsavartad, csengetett a postán, és már kapcsolták is a kért számot a községháza alkalmazottainak. Akkor még kézi kapcsolású központ működött, amely felhasználta a távírók infrastruktúráját. A központ egy-egy pultos faszekrényben foglalt helyet, ahol a telefonos kisasszony egy szabad zsinórpár egyik dugaszát összekapcsolta a hívotthoz tartozó aljzattal, majd a „tessék beszélni” következett. A faluban senkinek nem volt saját telefonja, így a telefonálás is bonyolultabb volt, előbb egy telefonértesítést kellett küldeni a hívandó félnek, ezután a címzett megjelent a telefonközpontban a megszabott időben, csak így sikerült a beszélgetés. A nagy, fekete kagylóba hangosan kellett beszélni, legyen az posta vagy iroda, a kapcsolat így is gyakran megszakadt.
A legérdekesebb mégis a páncélszekrény volt, egy öreg Francz Jager, egyszer sikerült meglesnem, amikor a kecskés kinyitotta. Ilyen vastag páncélos ajtót még sosem láttam, s benn a rekeszek tele voltak pénzzel.
Számomra akkoriban minden a pénz körül forgott, a szüleim gyakran mondogatták: „majd megvesszük, ha jön a fizetés, ez nekünk igen drága”; „magas fán terem ám a pénz”… Ezért rögvest elhatároztam, hogy ha megnövök, én leszek a kecskés, hogy forgathassam az értékes bankjegyeket. A perselyembe szorgalmasan gyűjtögettem az érméket, de az én perselyem meg sem közelítette azt a disznóbőr táskát, amit olyan féltve hurcolt magával a pénztárnok, majd végül a tartalmát a páncélszekrénybe csukta. Akkoriban kevéske megtakarított pénzüket az emberek jobbik esetben a takarékpénztárba tették, de az is előfordult, hogy ruhák alá szekrénybe, fiókokba dugdosták. Egy esetre emlékszem, amikor a pénzt a kályhába rejtették, s mivel megfeledkeztek róla, télen rágyújtottak. Nagyszüleim mondogatták, hogy „pénz költve vész, tartva tenyész”, viszont én már akkor sejtettem, hogy a pénznek forognia kell, ahogy azt a kecskés is tette.
Gyakran járta biciklivel a falut, a drótkecske szarván okvetlenül ott fityegett az aktatáska. Néha nálunk is járt, végezte a dolgát: adót gyűjtött, fizetést osztott. Bőréből enyhe dohányszag áradt, gyakran láttam cigarettázni, de mielőtt belépett hozzánk, a cigarettáját eloltotta. Komoly tekintettel tette a táskát az asztalra, kinyitotta, ilyenkor én is megcsodáltam a géppel írt sok iratot, és a gondosan kötegekbe csoportosított bankjegyeket. „A pénznek nincs szaga”, mondja a közmondás, s talán igaz is bizonyos értelemben, de én úgy éreztem, hogy igenis volt szaga. A pecsétes, kopott, maszatos papírpénz átvette a füstös termek bűzét, a géppel vagy tintával írt oldalak kesernyés szagát. Csak csodálni tudtam, amint a pénztárnok ott ült, s ontotta a papírra apró, gördülő betűit, hogy egy ilyen közönséges ember hogyan tud ilyen gyöngyszemű írást produkálni.
Néha érdekes kis történetek tették mozgalmassá a község megszokott hétköznapjait. Egy régi IMS autóval jártak a huszonhét kilométerre lévő városba iratokat leadni, pénzt felvenni, de ami elromolhat, az el is romlik, így, ha nem indult az autó, autóbusszal vagy vonattal mentek a fizetésekért. Egy-két községházi alkalmazott elkísérte a kecskést a városba, hogy a táska tartalma nagyobb biztonságban legyen. Késő őszi reggel volt, amikor nagy felhők lógtak le az égből, hideg szél cibálta a csupasz fákat, s a busz, amivel vissza kellett volna fordulni, meghibásodott. A sűrű, apró szemű eső is eleredt, a kecskés és a két fiatal községházi alkalmazott kiálltak stoppolni. Meg is állt egy autó, de csak két üres helye volt, a két kísérő bepattant az autóba, otthagytak csapot-papot, illetve táskát meg pénztárnokot, és elrobogtak. Kicsit jobban kezdte szorongatni a táskáját a kecskés, de nem veszítette el kiegyensúlyozott nyugalmát, tovább integetett, és a következő alkalmival táskástól ő is szerencsésen hazaért.
Forró nyári napokon nem lehetett az utat úgy megtenni, hogy egy-két sört ne gurítson le az ember a torkán. A kecskés nem volt iszákos, de a sört ő sem vetette meg. Éppen a fizetésekkel indult a városból, amikor egy külvárosi csárdában jó ismerősökkel futott össze. Egy-két italból több is lett, s úgy belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztek magukról. Ilyenkor jön el a pillanat, mikor az agy pihen, s a kéz sem teszi a dolgát, s pénztárnok a sarokba vetett táskát ott is hagyta. Csak miután hazaindult, jutott eszébe, hogy a fizetés a táskával együtt a csárdában maradt. Akkor lett ám igazán melege szegény embernek, s lóhalálában rohant vissza a táskáért. A gondviselés most sem pártolt el tőle, a kiszolgáló lelkiismeretesen szolgáltatta vissza a táskát és a fél vagyont.
Egy téli délelőtt, amikor motorbiciklis világ jött divatba, a síkos út ellenére két keréken indultak a városba. Visszafele jövet megcsúsztak, és egy árokban kötöttek ki, a táska tartalma is messze röpült. De végül a pénz hibátlanul visszakerült a táskába. Nem emlékszem, hogy valaha is hiánya lett volna a pénztárnoknak, pedig jártak ellenőrök a községben. Ilyenkor kicsit kivörösödött a homloka, még szorosabban szorította a ceruzáját, osztott-szorzott, de a végeredmény mindig klappolt. A kecskés mindig jól szerepelt. A karácsonyt nem ünnepelhettük, csak szűk családi körben, viszont december 30., a köztársaság kikiáltásának napja nagy ünnep volt. Mi, gyerekek nagyon vártuk, mert ekkor jött a télapó, ekkor a szakszervezeti tagok gyerekei csomagot kaptak. Erre a pénzt ugyancsak a pénztárnok juttatta a tanároknak, akik aztán ajándékokat vásároltak.
Teltek az évek, évtizedek formálták át a világot, feledésbe merültek dolgok, de vannak emlékek, amik nem fakulnak, képekben, hangokban, ízekben továbbra is ott él a múlt. Egyszer lomtalanítottak a szomszédban, és megpillantottam egy ütött-kopott csatos táskát. Ösztönösen felemeltem, és kinyitottam, megsárgult papírlapok kerültek elő, valamint egy régi egylejes. „A kecskésé lehetett”, suttogtam, mostanra ennyire összezsugorodott a pénz. Átöleltem a táskát, és elöntötte szívemet a melegség, nyújtottam a percet, hogy az emlék csodáját meghosszabbítsam. Szegény kecskés, most, ha lenéz onnan a nagy örökkévalóságból, nagyon elcsodálkozik, hogy a pénz műanyagból van, kártyával, interneten is lehet már fizetni, pénzt átutalni. A múlt feltárása szélesíti az időt és a teret, vitába száll a jelennel, nagy lendülettel bontogatja a jövőt. Úgy érzem, a kecskés és én rokon lelkek vagyunk, múltbéli énünk kiváltságos erővel határozza meg a jelent, hogy megmutassa hagyományait az utókor számára.
