A jeles jogász konkrét példákkal is alátámasztja mondandóját. Berlin Görlitz nevezetű parkjában a kábítószer-dealerek szinte már háborítatlanul folytathatják üzelmeiket, a rendőrség tétlenül nézi a zöldek blokádakcióit is, melyek egész városok életét bénítják meg, a berlini bíróság pedig egy perben, mely arról szólt, hogy az egyik politikus kolléganőjét „szukának” és „picsának”, titulálta, úgy döntött, hogy ezek a minősítések simán beleférnek a véleménynyilvánítás szabadságába. De ha ezek beleférnek, akkor mivel lehet egyáltalán megsérteni valakit? (Hogy az a valaki nő, egyébként külön is kockázat, hiszen bizonyos olvasóim efféle disznóságok puszta papírra vetése miatt is hajlanának arra, hogy szexistának minősítsenek.) Arról nem is beszélve, hogy egy jobboldalit sértegetni comme il faut, egy baloldali sértegetése azonban már súlyos vétségnek (magyarán fasizmusnak) számít…
Arról persze nem is beszélve, hogy a határokon az járhat át, aki éppen akar. Kivéve az ún. Schengeni-határokon túl élő európai állampolgárokat. Például minket, erdélyi magyarokat. Nekünk ugyanis még a Magyarországra való határátlépéskor is kötelező módon úti okmányokat kell felmutatnunk. S a már beérkezett bevándorlókra is gyakorta más törvények vonatkoznak, mint az őslakosokra. Mi ez, ha nem kettős mérce?
Ami persze „indokolt”, merthogy mi Európából érkezünk (ráadásul egy Európai Uniónak nevezett valamiből), az utóbbiak meg Afrikából, ahol háborúk zajlanak, ahol állami ideológiák szintjén sértik meg az emberi jogokat… Félreértés ismét ne essék (ez utóbbi manapság sokak körében úzus), nem férhet hozzá kétség, hogy minden üldözöttet be kell fogadnunk. (Az nyilván „rossz kérdés”, hogy miért CSAK nekünk. Szaud-Arábiának például miért nem kell, sőt neki miért lehetnek – egyébként vaskövetkezetességgel betartatott – törvényei, melyek előírják, hogy aki hozzájuk belép, annak alkalmazkodnia kell a helyi szokásrendhez (beleértve a hitbélieket is). Bár – az egyébként arab – Szaud-Arábia még jóval gazdagabb is, mint mi, európaiak! Az viszont más kérdés, hogy Törökországnak, mely jóval szegényebb, mint mi (Szaud-Arábiáról és szomszédairól nem is beszélve), miért kell több milliós tömegben fogadnia – és mellesleg eltartania is a bevándorlókat? A kérdés fogas, de utólag az is kiderült, hogy miért…
Törökországnak is vannak, és 1919 óta snurban voltak „racionális” megfontolásai is. (El ne felejtsük: a ráció – mely időközben manipulációvá posztmodernült – eredendően is európai találmány). Törökország – európai vágyálmokat leelőzve – nem csak értékes munkaerőt szedett össze, de ütős zsarolási potenciált is felhalmozott. Hogy puszta emberbarátságból töltötte volna fel országát szír (és nem csak szír) migránsokkal, kedves dajkamese. Erdogan és az emberbarátság! Erdogan már eleve arra kalkulált, hogy a szír migránsokkal egyrészt Európát fogja zsarolni, másrészt hogy a kurdokat takarítja el a határairól.
Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy erre bárki rájöhessen. Sem Trump, sem Putyin nem zseni. Mindketten olcsó kis manipulátorok. Az egyik KGB főnökből lett államelnök, a másik piti kis üzletemberből. (Vagyis nagyból, hiszen ahhoz, hogy valaki manapság nagy lehessen, ahhoz nagyon-nagyon pitinek kell lennie). Ők ketten látványosan játsszák a nagy „ellenségesdit”, de ha komoly dolgokról van szó (mint például a pöttöm 40 millió kurd), ragyogóan egyetértenek.
És mi is mindannyian egyetértünk velük. Merthogy övék az ország (a félreértések elkerülése végett: a világ), a hatalomról és a dicsőségről nem is beszélve. (Az ámen – bár formálisan nagyon is ide illik – már blaszfémia lenne.) Mellesleg Orbán Viktorostól, aki sem nem nagyon piti, sem nem nagyon nagy, csupán egy meggajdult világ nemzeti-kényszer szülte – de adott minőségében soha nem akármilyen – kötéltáncosa.
A tulajdonképpeni gond nem is abban van, hogy a Justitia néha behunyja egyik, másik vagy mindkét szemét (ez utóbbi a szabvány). Merthogy a migránsok (emberi jogok ide vagy oda), tényleg sorsverte emberek. S különben is időre van szükségük ahhoz, hogy a befogadó országok jogrendjéhez igazodjanak. Ahogyan a zöldeknek is agresszív akciókkal kell felhívniuk a közömbös társadalom figyelmét az emberi társadalmak kihalásának veszélyeire. Nos a gond abban van, hogy egy állam, mely szemmel láthatóan képtelen a hatályos törvénynek érvényt szerezni, fokozatosan elveszíti az állampolgár bizalmát, azaz az Alkotmányba vetett hitet. El kell felednie, hogy az állam továbbra is cselekvőképes lenne, magyarán képes lehetne megvédelmezni őt és végső fokon az állampolgári közösség érdekeit. Így aztán bizonyos társadalmi csoportok előbb-utóbb (déja vu) a maguk kezébe vehetik az irányítást és ideológiai vagy egyéb okokból a törvények fölé helyezhetik magukat. A zöldek, a vörösek és a barnák ezt manapság (némileg eltérő) gátlástalansággal, de meg is teszik.
Amikor egy állam a jogosulatlanul határai közé került idegeneket – akikre vonatkozóan kiutasítási döntések születtek – egyszerűen nem képes eltávolítani az országterületről, sőt a törvényhozás által nehéz egyeztetések nyomán elfogadott törvényeket is képtelen érvényre juttatni vagy melyben letartóztatási parancsok maradnak végrehajtatlanul, a baj sokkal nagyobb, mint amilyennek első látásra tűnne. Arról nem is beszélve, hogy a jogrendszer és a rendfenntartó szervek is alulfinanszírozottak, létszámhiányosak, következésként túlterheltek, bizonytalanok, s ami még súlyosabb, maguk sem mindig hisznek a jog érvényében, illetve érvényesíthetőségében.
A dolgok gyökere természetesen a politikai rendszer működésének zavaraiban rejlik. Abban a bizonyos kettős mércében, melyről oly sok szó esik manapság. De a legjelentéktelenebb következmény nélkül. Mintha senki nem értené, hogy mások miről beszélnek. Érthető módon, hiszen az „elv” a politikai élet szinte minden területén leplezetlenül (nem szeretnék meggondolatlanul fogalmazni, de itt és most végképp nem kerülhetem el a tiszta beszédet) megfontoltan érvényesül. Egészen más politikai megítélés alá esnek a szélsőjobboldalinak bélyegzett (legtöbbször pusztán radikálisan jobboldali) megmozdulások és más megítélés alá a szélsőbaloldaliak, az úgynevezett antifákként, aposztrofált antifasiszták akciói. És „természetesen” megfordítva. Pedig – bár a sajtó tapintatosan elhallgatja – köztudott, hogy a legtöbb rombolás és erőszakos cselekedet az ő nevükhöz kötődik. Ami nem jelenti azt, hogy nincsnek fasisztoid megnyilvánulások is. Főként szülőhazánkban, itt ugyanis még közelről sem az antifák zelegorkodnak. Sőt! Legalábbis az Úz-völgyében. Bár – ki tudja, lásd Ceaușescu! – „eredendően” talán ők is „antifasziszták”, hiszen amint azt akadémikus Constantin Daicoviciutól tudjuk – ezt verték egykor az én román-magyar fejembe is –, a magyar fasizmus István királlyal veszi kezdetét.
Ilyen körülmények közt a politikai döntések jogi és morális megalapozottságát maguk az érintettek sem veszik, mert nem vehetik komolyan. Mindenki tudja, hogy itt nem jogról, méltányosságról, hanem puszta hatalom-érvényesítésről, egészen pontosan hatalommal való kvázi legitim visszaélésről van szó. Amit a jelen hatalmi viszonyok közt kénytelenek vagyunk „szabadon” (azaz tetszik-nem teszik alapon) akceptálni.
Kevesen tudatosítják, hogy a várható következmények elrettentőek. Lassan már az úgynevezett weimári demokrácia éveiben érezhetjük magunkat. Európa, Amerika, Dél-Amerika Afrika, sőt Ázsia nagyvárosaiban is agresszív tömegek masíroznak. Egyelőre még csak baseball-ütőkkel, Molotov-koktélokkal, kockakövekkel. De ha így megy – aligha férhet hozzá kétség – lesz még egyéb is.
Jöhetnek majd (a fasizmus egyfajta pandanjaiként) az antifák fokozatosan felfegyverkező rohambrigádjai. S aztán a már nem csak az antik. Az igaziak is. A bio-diverzitás pusztulását szép lassan a szociodiverzitás felfutása egyenlíti ki …
Hans-Jürgen Papiernak igaza lehet: a jogállamnak lassan annyi. S ez már tényleg Ionesco és Dürrenmatt abszurd világaira emlékeztet. Úgy tűnik: a jogállamot a jogállam védelmében (lásd az EU alapszerződés 7. cikkelye) fogjuk széttrancsírozni.
Végérvényesen.
Dürrenmatt Fizikusok című tragikomédiájának elmebeteg elmegyógyásza éppen most tessékel minket befele. De hát a maiak – mármint a nagyvárosok utcáira özönlő fiataljaink – közül az utóbbiról aligha hallott már egyáltalán valaki is.
Így aztán aligha akad majd akadály …
