A „Breton-fal” a Pompidouban azt a meggyőződést sugározza, hogy a tárgyak együttese több, mint egyenként felleltározott, individuálisan kiállított tárgyak halmaza. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi az a többletjelentés, amelyet ilyenkor megérezhetünk, ha fogékonyak vagyunk rá.
A párizsi gyűjtemény a találkozást változtatta koncepcióvá. Az európai tekintet számára különös, a megszokottból kifelé vezető, a modern művészetek archaikus előzményeit megláttató irány egyazon keretbe helyezte Miró, Picasso, Hans Arp, Henri Rousseau műveit óceániai, kézzel készített tárgyak gyakran mágikus szemléletet sugárzó világával.
Milyen találkozásokról beszéltek Kántor Lajos egykori, Mikes utcai lakásának falai? A Breton-párhuzam nyomában haladva elmondhatjuk, hogy a réginek és a kísérletinek, progresszívnek érzékelhető egyensúlyára, de legalábbis párbeszédére törekedett Kántor. Az erdélyi képzőművészet egykori mesterei (Mohy Sándor, Incze János Dés, Miklóssy Gábor) a kortárs vizualitás kísérletezői ‒ Kusztos Endre, Jakobovits Miklós, Vinczeffy László absztrakciói ‒ mellé kerültek. És ahogy az 1920-as évek avantgárdjai számára a „naiv művészet”, outsider art izgalmas perspektívákat, inspirációs útvonalakat nyitott, úgy a hatvanas-hetvenes években is a szabálytalanság vonzereje lehetett érzékelhető Kántor számára Kozma Erzsébet, Györkös Mányi Albert, Incze Ferenc munkáiban, de akár a művészeti diplomás Nagy Albert fehér kakasában is, amelynek Kántor kiemelt helyet talált szobájában, és amelyet gyakran emlegetett, sőt kötetcímbe is emelt.
Bizonyára ebben a gyűjteményben is minden egyes tárgynak megvan a privát története. Kántor Lajos képzőművészeti írásai, memoárjai, vagy akár az egyes alkotások nyomtatott formájú (könyvborítóként, folyóirat illusztrációként való) megjelenései segíthetnek ezeknek a történeteknek a felidézésében, és ha valaha szakszerű feldolgozás készül erről az anyagról, nem kerülheti ki ezeket az összefüggéseket.
A személyes viszonylatokon túl azonban az intézményes háttér is jelentős ‒ és, mint Erdélyben annyiszor, itt az „egyszemélyes intézmények” típusa jelenti a kulcsot. Kántor Lajos 1973 és 1986 között szervezte fáradhatatlanul a Korunk Galéria kiállításait, hónapról hónapra (vagy akár havonta kétszer) ráirányítva a figyelmet egy-egy képzőművészi életműre vagy izgalmas pályakezdésre. Nyilvánvaló, hogy Kántor személyes gyűjteménye a Korunk Galéria szervezőmunkájával, illetve a Korunk képanyagának válogatásával is összefügg ‒ a részben munkaköri „feladat” pedig az évtizedek során barátságokká, szoros személyes kapcsolatokká alakult. A történet a rendszerváltást követően is folytatódott. Az tehát, hogy a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum a háború utáni erdélyi magyar képzőművészettörténet egyik reprezentatív archívuma, vagy, hogy mostanra a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ, a Kántor-gyűjtemény bekerülésével, ugyancsak gazdagította az erre a korszakra vonatkozó anyagot, a Korunk Galériával összefüggő egykori és újabb letéteknek is köszönhető.
A Bánffy-palota kiállítóterének falain nézve a Kántor-gyűjtemény képeit, egyértelműen más hatást keltenek, mint egykor, a Mikes utcában. Individualitásuk hangsúlyosabbá válik, az egyéni értékekre figyelünk inkább. Mégis fontos újra és újra azt keresni, ahogy ezeknek a műveknek és életműveknek a hálózata összetalálkozott Kántor személyében és munkásságában. A részben az egésznek a felidézését végzi ugyanígy bárki, aki a Kántor-hagyaték egyéb, kéziratos és könyvtári anyagait tanulmányozza a kolozsvári Minerva Archívumban. A könyvtári hagyaték és a képzőművészeti hagyaték ugyan nem vált a maga teljességében közgyűjtemények részévé, de a közönség elé kerülő részleges formában is képesek azt a hatást kelteni, hogy a tárgyak együtt többről beszélnek, mint amit egyenként jelentenének. A részlegesség és a teljesség közti sávban pedig kutatói útvonalak, feladatok nyílnak ‒ mint minden archívum, mint minden történeti munka esetében.
Borítókép: kmn.ro
