… meg kell találnunk a közvetítés megfelelő nyelvét
Az előadás középpontjába a midcult jelensége kerül, és a közvetítés az egyik legfontosabb kulcsszó. Ahogy a történelmi film közvetíthet különböző nemzedékek között, működésbe lendíti és alakítja a kulturális emlékezetet, úgy a midcult közvetít a magaskultúra és tömegkultúra között. Sarkított esetekben, mikor egy bizonyos kultúrafogyasztói-befogadói réteg csak a kultúra bizonyos spektrumait ismeri, csak annak bizonyos rétegeiben járatos (és életünk során hajlamosak vagyunk specializálódni), akár az is megtörténhet, mutat rá Virginás Andrea, hogy a magaskultúrában járatos, abban otthonos személy a midcult művel mintegy a szórakozás, a tömegkultúrafogyasztás igényét éli ki, a tömegkultúra felől érkező pedig magát a magaskultúrát véli felfedezni a midcultban, és soha nem jut el a valódi magaskultúráig.
A terminus azért izgalmas, mert leíró, és nem értékelő jellegű. Más elméletírók korábban a giccsről beszélve állítottak hasonlókat, egy erősen leértékelő megközelítésben. Csakhogy a midcult tágasabb a giccsnél. Filmesek visszatérő példája a jelenségre Az angol beteg című film. A lényeg talán az: a midcult megidéz mindenki számára ismerős műfaji jellegzetességeket ‒ jelen esetben például a kémfilm, sivatagi kalandfilm, szerelmi történet kliséit ‒, ezek révén mintegy magával sodorja a nézőt, érzelmi örvényekbe viszi őt. Ugyanakkor más jellegzetességek révén megtöri a kliséket, meg-megakasztja a gyors elérzékenyülést, artisztikussá válik, komplex módon vet fel problémákat a másik ember megismerhetőségéről, az erkölcsről és hasonlókról.
Hogy kerül a képbe a történelem? Talán úgy, hogy valakinek, valaminek azt is közvetítenie kell számunkra. Az 1848-49-es eseményekről szóló történeteket például sokáig Jókai hangján ismertük fel sajátunkként. A közelmúlt történelmére is érvényes lehet ez természetesen, hiszen az is történelemmé válik, aminek még élnek a szemtanúi, mint ahogy Jókai maga is így dolgozott annak idején. A nagyszülők által megélt történetek lehet, hogy az unokák számára válnak igazán relevánssá, kíváncsiságuk tárgyává ‒ a gyerekek hajlamosak átsiklani felettük, unalmasnak találni őket, vagy magától értetődőnek, amin nem érdemes elgondolkodni. A történelemmé válás, a kulturális emlékezet részévé válás pedig a közvetítéseken, továbbmeséléseken múlik.
Amire az előadás figyelmeztet, az legalább két dolog. Az egyik, hogy vegyük észre a közelmúltunkban a történelmet: próbáljunk úgy gondolni rá, mint ami valamikor, valaki számára fontossá válhat. Érdemes dokumentálni, továbbmesélni, elérhetővé tenni. A másik, hogy meg kell találnunk a közvetítés megfelelő nyelvét. Konszenzusokban egyre kevésbé vagyunk jók, ezt napról napra tapasztalhatjuk, mikor a közösségek mentális széthullásának jeleit, a reális kommunikációra való képtelenséget, a másokkal szembeni önmeghatározás kizárólagosságának kiábrándító gesztusait figyeljük. A midcult komolyan vétele bizonyára nem az egyetlen lehetőség, de mégis egy sokévtizedes működésében figyelhető modell. A magunk és magunk közötti közvetítés olyan tényezője, amely nélkül alighanem elérhetetlen és megélhetetlen a szélesebb közösségekre kiterjedő konszenzus.
