„Minden élő a saját életét akarja élni, és nem az elődeiét” ‒ idézi a tanár Kassákot az órán. Aztán rögtön utána: „Az iskolát kiéltem, eluntam és otthagytam” ‒ szintén Kassáktól. A lázadó kamaszok számára ezek szimpátiakeltő mondatok. Rebellis fiatalembert látnak maguk előtt, akihez közük lehet. Utána viszont – folytatja a tanár – előkerül A ló meghal a madarak kirepülnek című vers, és a szimpátia fokozatosan elhal, beleütközik az olyan sorokba, mint „ó dzsiramári ó lébli” vagy „latabagomár ó talatta”. Miért és hogyan lenne ez vers? „Ilyet én is tudok” – ha ez lázadás, gondolja a kamasz, ez már nem az én lázadásom.
A Kassák-konferencia egyik központi állítása, hogy a magyar avantgárd legfontosabb folyóirat-szerkesztője igazából az Egy ember élete című önéletrajzi regényével tudta kivívni a kortársak, a Nyugat folyóirat modernjeinek elismerését. Az ebben megírt történetet szokás mankóként A ló meghal… megértéséhez is felhasználni: a nyugat-európai csavargások, kiszolgáltatottság és ezzel együtt az életre szóló tapasztalatok kerülnek bele mindkét műbe, csak más-más formában. Vagyis az iskolában, mint még annyiszor, az életrajz lesz a mankója az irodalomról, jelen esetben az avantgárdról való beszédnek.
Lehetne-e másként? Talán igen. Számomra az avantgárd a lázadása, kritikus töltete mellett kifejezetten felszabadult, gyakran humoros, miközben a még ki nem próbált művészi logikákkal, asszociatív kapcsolásokkal kísérletezik. Ezért nem is Kassákkal szoktam kezdeni az avantgárd bemutatását, inkább egy-egy Magritte-, Dalí- vagy Yves Tanguy-festménnyel. Ezeknek a képeknek a világában valami másképpen van, mint amihez a hétköznapokban hozzászoktunk, de felőlük nézve épp ezeknek a megszokásoknak a jellegére látunk rá nagyon pontosan. Általuk kívül helyezkedhetünk egy pillanatra saját magunkon.
Nem az életrajz áll a magyarázat mögött, de a történelmi helyzet azért fontos: az avantgárd nagyfokú kiábrándultság felől indul, mely bemerevedett, igazságtalan rendszer kritikája a huszadik század elején, amelyik ráadásul az első világháborúig vezetett. Ezt a világot, és annak konvencióit próbálják szétszedni-felmutatni Kassák és a többiek, néha humorosan, néha dühösen. Néha úgy, hogy a mából nézve furcsa hatást kelt: mint egy-egy nyelvújítás kori szó, amelyik később nem vált használatossá a magyar nyelvben. Néha pedig úgy, hogy észre sem vesszük, amikor reklámszlogenben, videóklipben, ruhamintán, számítógépes háttérképen szembejön velünk, annyira természetessé vált az elmúlt száz évben.
Lehet, hogy az „ó lébli”-nél eltűnik az érdeklődés a Kassák-versek iránt. De maga az avantgárd nyelv frissessége mégis megtapasztalható. Nyelvileg furcsa, bizonyos értelemben akár helytelen mondat, amit Tamkó Sirató Károly ír például 1925-ben: „rólad cigarettáznék szobámban hajnalig” ‒ érzelmileg mégis pontosan érthető. Ugyanez szakítós hangulattal: „Lángoló harisnyáidra lyukakat kopott az unalmam.” A korai, szabadverseket író József Attila nyelvén pedig ilyen, amikor valaki folyton eszünkbe jut: „Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon.” Ha saját igazibb énünk után vágyakozunk mindenféle napi rutinok, kötöttségek között: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.” Ha beszűkültnek érezzük a bennünket körülvevők gondolatvilágát, szintén József Attilával mondhatjuk: „Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak.”
A kamasz Kassák lázadásaihoz közel járunk itt is, csak kicsit másként.
Borítókép: részlet a Kassák-konferencia plakátjából. Forrás: Facebook/Irodalmi Magazin
