A Mesetarisznya 1961-től közel egy évtizedig jelent meg folyamatosan, egyik fontos érdeme – ahogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban olvasom –, hogy szerkesztősége az erdélyi magyar szerzőket is bevonta a kötetek körüli munkákba. Adaptálás, fordítás, újramesélés ‒ a korabeli, már a Napsugár-féle felívelő gyermekirodalmi korszak kiegészítő, járulékos feladatai ezek. Ebben a szerepkörben találkozik tehát a hatvanas évek végén Szilágyi és Hervay, már válásuk után, sorozattársakként: 1966-ban Szilágyi Gunnar halála címmel fordítja a sorozat egyik óizlandi tárgyú kötetét, Ioan Comșa átdolgozását. Két évvel később Hervay feldolgozásában jelenik meg a sorozatban A félszemű Küklópsz meséje című Odüsszeia-adaptáció.
Mi történik, ha vérbeli költők kapnak hasonló feladatot? Kétségtelenül figyelnek arra, hogy a klasszikus kultúra szövegei nyelvileg is megmutatkozzanak. Maguk a történetek sok helyen furcsák lehetnek, főként a gyerekolvasó számára, de a nyelv valamiképpen átlendít a klasszikus kultúra világába: „leleményes Odüsszeusz tizenkét fürge hajója”; „rózsásujjú Hajnal” ‒ olvassuk Hervaynál a Devecseri-fordításra építkező, annak nyelvi megformálását is a próza nyelvébe belesimító mondatokat, máshol pedig idézetként, néhány sornyi verses betétként is megjelennek a fordításrészletek a szövegben.
Szilágyi Domokos az óizlandi Njáls saga egyik történetét meséli újra ‒ a fordítás itt is nyelvi formulákkal vezet be az eseményekbe. „Szóljon most szavunk Otkel-fia Thorgeirről” ‒ a jellegzetes alliterációs nyelv a prózai részekben is fel-felbukkan, és noha ebben a kötetben csak egyetlen verses szövegrész van, ott még inkább láthatjuk, ahogy működésbe lendül Szilágyi formaérzéke, az alliterációk sodrását itt a ritmus is erősíti: „Hogni hősi apja, / harcok híres hőse, / erősek eleje / szólott szilárd szóval: / ‒ Szorongassák százan, / sose is szalad meg, / vas vértjében vész el / Freyja fényes fia, / Freyja fényes fia!”
Benne van ezekben a megoldásokban az a meggyőződés, hogy a gyerekeket nem kell „megóvni” a hexameteres hangzástól vagy az óizlandi sagák nyelvi elemeitől: valamiképpen ezek is lényegükhöz tartoznak. Igaz, a fegyverek, ruhák hosszas leírását, amelyek általában a klasszikus hősi epika részei, elnéző humorral rövidre zárják ‒ a Szilágyi-féle kötet például így rövidít hasonló esetben: „Pontosan megfigyelt mindent, még azt is elmesélte, kinek milyen a fegyvere, ki milyen gúnyát visel. Njal azonnal rájuk ismert.” A leírásra tehát utalás történik, de nem látjuk magát a leírást ‒ a jelzés célirányosan épül be, a ráismerést segítve.
Kevés jelből kell tudnunk olvasni egy-egy ilyen kiadvány esetében, de úgy sejtem, két fontos dolog is kiderül a két kis könyvből, Hervay Gizelláról és Szilágyi Domokosról: az, hogy hogyan gondolkodtak a múltról, illetve hogyan gondolkodtak a gyerekekről.
