A könyv előtörténetéhez hozzátartozik, hogy színpadi változatát 1938-ban játszották először Kolozsváron, összességében pozitív visszhanggal. A Film, Színház, Irodalom 1941-ben még azt is hírül adta, hogy egy újonnan alakult filmvállalat a megfilmesítés jogait is megvásárolta a szerzőtől. A történet végül egészen 1970-ig aludt, amíg Marton Lili át nem dolgozta regénnyé. Mint a könyv hátlapján írja a megjelenített karakterekről: „Ott éltek körülöttem a periférián a harmincas évek vége felé. A régi külváros legalább olyan egzotikus volt számomra, mint egy trópusi sziget, csak fel kellett fedezni. (…) Hogy az általam oly jól ismert és egykor felfedezett világot átmentsem a mába, most regényt írtam a Sikátorból.”
Fontosnak érzem ebben a megfogalmazásban az egykori világ átmentésének szándékát ‒ és ebben kötődik leginkább a Zokogó majomhoz, hiszen a Bálint-könyv is eltűnőben levő külvárosi világ rajza volt már megjelenése idején. Marton Lili viszont az egyidejű, a harmincas években már fiatalfelnőtt-fejjel látott perifériát írja. A színpadi változat tehát Zokogó majom-előkép, a regényváltozat pedig azzal dialógusba lépő mű. A helyszín, mint Marton Lili több visszaemlékező szövegéből kiderül, a régi Györgyfalvi út, a maga sáros, macskaköves utcáival, ahol a vizet az utcai kútról hordják az emberek, a furcsa öregasszonyok pedig egymáshoz járnak át ételt melegíteni, oda, ahol már amúgy is forró a főzőkályha lapja.
Marton Lili tudatosan vígjátéki eszközökkel nyúl a témához ‒ erről, a külváros derűs oldalának megmutatásáról beszél már a harmincas évekbeli darab bemutatója idején, és alighanem ezt jelzi a hátlapszöveg egzotizáló utalása is. Olyan hangnemet próbál tehát a helyszínhez rendelni, amely kiszabadítja azt a naturalizmus óta elterjedt „külvárosi dráma” teréből. Végül is a pletyka terjedésének, torzításainak működésmódja lesz a kulcsmozzanat. A Marton Lili-világ derűje azonban a pletyka terjedését is jóra fordítja: a gátlásos fiatal pár épp a legextrémebb pletykák nyomán ismeri fel, hogy egymás társasága igazán fontos számukra.
A vígjátéki jelleg azonban nem annyira a cselekményben, inkább a karaktercentrikus megközelítésben érződik, és ez a regénnyé formált változaton is átsüt. A körkép bizonyára nem teljes, de emlékezetes. Itt lakik a külvárosi hölgyfodrász, egyfajta huszonéves „Gedeon bácsi, a nők bálványa”, aki Jani névre hallgat; az alkoholista nagymama, aki fel-felszikrázóan izgalmas boszorkányfigura; a Rózsika nevű, szeretőket tartó külvárosi „démon”; az unatkozó és álmatag szépasszony, Piri; a pletykák részletesen egyénített terjesztői, Magdaléna, Remecné és Tarpatakiné; a Dumas- és Jókai-olvasó ócskavasas. Hozzájuk képest a főszereplők voltaképpen átlagosak, jelenlétük funkcionális. A mellékszereplőktől lesz a Külvárosi menyegző (némileg álcázott, hiszen megnevezetlen helyszínt nyújtó) Kolozsvár-regény.
Ha a Zokogó majomban – amint korábban már szó volt róla ebben a rovatban – valamiféle „beleérző értéksemlegesség” működik, Marton Lili műve megmutatja ennek lehetséges előzményét is a maga vígjátéki empátiájával, illetve azzal a reflexiójával, hogy a külváros témáját valamelyest meg is kellett szabadítani a nyomorregények komorrá konvencionalizált sablonjaitól. Marton Lili művének egyik kritikusa azt vetette egykor szemére, hogy egyenként is túlságosan érdeklik a karakterei, túl sok fókuszt kapnak a mellékszereplők: öregasszonyok, filmszínészekről és regényhősökről ábrándozó nők. Több évtized után visszatekintve hajlamos vagyok mindezt inkább erénynek tekinteni.
