A kiállítás Kovács Ádám magyarországi vállalkozó gyűjteményére épül, amelyet korábban, 2019-ben Kolozsváron is bemutattak. Akkor Székely Sebestyén György kurátori közreműködésével Egy évszázad szellemei címmel láthattuk egyes darabjait a Bánffy-palotában és a Quadro Galériában. Most másfajta fókuszokkal és másfajta kulcsszavakkal mutatkoznak meg a képek Bordás Beáta válogatásában ‒ a gyűjtemény pedig új alkotásokkal is bővült időközben, másak a hangsúlyok.
A kiállítás katalógusában Kovács Ádám szenvedélyes, a témakör iránt elkötelezett gyűjtőként mutatkozik meg. Útjaim Erdélybe című írása döntő találkozásokat idéz fel, valamint egy meglepő kérdést, amelynek kicsit maga a kiállítás, illetve a gyűjtőkör alakulása is köszönhető. Hol találhatók a kolozsvári szürrealisták? ‒ kérdezi a gyűjtő Székely Sebestyén Györgytől, és noha mindez hiányzó láncszemnek tűnt a kérdésfelvetés idején, időközben kiderült, hogy elmesélhető egy ilyen történet. Tóth László 1973-as Önarckép című műve most a szentgyörgyi kiállítás címlapképe. A kérdés elhangzása idején még egy kolozsvári, belvárosi padláson rejtőzött ‒ mára a gyűjtemény megbecsült darabja. Meghökkentő képzettársítások, víziók, álomszerűség: ez a jelleg a kiállítás képei előtt meg-megállva újra és újra megkísért. A kolozsvári szürrealisták jelenlétét a gyűjteményben világszinten ismert szürrealista művészek alkotásai erősítik meg: André Masson, Victor Brauner, Marc Chagall munkái bármely európai vagy amerikai múzeumban a koncepció megalapozottságáról tanúskodnának.
Kovács a kiállításnak minden egyes képéről tudna sztorikat mesélni ‒ arról, hogy milyen körülmények között találkozott velük, milyen érzései, milyen személyes kapcsolatai kötődnek elválaszthatatlanul hozzájuk. A megidézett helyszínek Kolozsvár, Feketetó, Sepsiszentgyörgy, és gyűlnek a képek mellé a nevek, a beszélgetések is ‒ talán ez utóbbiak hitelesítik igazán magát az energiát, amely ezen az úton mindig továbbviszi a gyűjtőt.
Hosszan lehetne írni a gyűjtemény értékét, vonzerejét a magyar közönség számára érzékeltető Rippl-Rónai-, Tihanyi-, Gulácsy-, Mattis-Teutsch-, Barcsay-, Csernus Tibor-, Erdély Miklós-, Hajas Tibor-munkákról. Erdélyiként Szántó György, Miklóssy Gábor, Nagy Albert, Rusz Lívia, Árkossy István és mások képei közeli, ismerős értékek lehetnek számunkra. Most mégis történetek felől próbálnám megragadni azt, amitől ez a kiállítás számomra igazán személyessé vált: mindegyik kép mögött ráadásul eleve találkozások rejlenek.
Az első egy nagyméretű festmény 1929-ből, Victor Brauner műve: Geo Bogza költő bemutatja fejét az olajkutas tájnak. Ez nemrég vált a Kovács-gyűjtemény részévé, korábbi Brauner-katalógusok még a Sașa Pană- / Vladimir Pană-gyűjtemény darabjaként emlegetik. Jellegzetesen szürrealista humorú képről van szó: a fejnélküli test kezében hordozza Bogza jól felismerhető fejét a Ploiești környéki tájon. Bogza naplóiból tudjuk, hogy ez a kép egy barátság dokumentuma is: Párizsba költözése előtt Brauner közel egy hónapot lakott Bogzánál. Akkoriban íródtak a román avantgárd leglendületesebb és legprovokatívabb darabjai közé sorolható Bogza-versek, Brauner pedig éppen korai szürrealista képi világának kialakításán dolgozott.
A második Corneille (Guillaume Cornelis van Beverloo) holland festő cím nélküli képe, ő a magyar szürrealizmus történetének is izgalmas epizódszereplője, hiszen 1947-ben négy hónapot töltött Pesten és Szentendrén, az Európai Iskola művészcsoportja pedig egyéni kiállítást is szervezett számára Budapesten. Absztrakciót és szürreálist ötvöző, olykor harsány színvilágig hajló munkásságának az absztrakció felé hajló darabját őrzi a Kovács-gyűjtemény 1957-ből, de számomra ebben a képben is ott van a németalföldi és a magyar közeg találkozása.
A harmadik egy Chagall-kép: most ez volt a kiállítás engem legszemélyesebben érintő darabja ‒ nem feltétlenül a vizuális értéke miatt, hanem véletlen egybeesés nyomán, és azért is, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy találkozom vele. Marc Chagall Ilarie Voronca román szürrealista költőt Eiffel-toronnyá formázó játékos portréjáról van szó. Alig egy hónapja fejeztem be annak a Voronca-verseskötetnek, az Ulyssesnek a fordítását, amelyben ez a Chagall alkotta portré eredetileg szerepelt, heteken át naponta láttam a kép reprodukcióját. Most pedig élőben bukkant fel előttem az a kép, amelyet a könyvben, illetve a Sașa Pană szerkesztette Unu című folyóiratban reprodukáltak annak idején. Ez a találkozás végképp megerősített abban, hogy a művészet maga is ilyen történetté formálható találkozások sorozata, ezek nyomán épülnek sorsszerűen életünkbe a könyvek, képek, zenék.
