Ezt az időszakot több kisebb periódusra, vagy stációra lehet osztani, a korszak jobb megértése céljából. Az első ilyen stációt a háború vége jelentette. 1918 januárjában Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontból álló békenyilatkozatában az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek az autonóm fejlődés biztosítását írta elő, ugyanazon év októberében pedig válaszjegyzéket küldött a magyar különbéke-ajánlatra, melyben az autonómiát már nem tekintette elegendő biztosítéknak a béke megteremtéséhez. Október 18-án Alexandru Vaida-Voievod a jegyzékre reagálva szólalt fel a budapesti országgyűlésben, ahol a következőket mondta: „Azon természetes jognak alapján, hogy a sorsa felett minden nemzet maga rendelkezhessék, amely jogot a Monarchia fegyverszünet iránti ajánlatával most már Magyarország kormánya is elismert, a magyarországi és erdélyi román nemzet e joggal kíván élni, és ehhez képest követeli a maga részére is a jogot, hogy teljesen szabadon és minden idegen befolyástól menten önmaga határozhassa meg intézményes állami elhelyezkedését és koordináltságának viszonyát a szabad nemzetek között.” Az élesebb szemű budapesti politikusok tudták, hogy mindez mit jelentett: a románok nem kívánnak Magyarország keretei között élni, azonban a parlamenti képviselők többsége, akárcsak a magyar közvélemény nem vette komolyan, elhanyagolandó nyilatkozatnak gondolta.
Iuliu Hossu román görögkatolikus püspök a gyulafehérvári nagygyűlésen felolvassa az Erdély Romániához csatolásáról szóló kiáltványt
A Wekerle-kormány lemondásával és az őszirózsás forradalom kibontakozásával, október 31-én a budapesti Vadkürt szállóban megalakult a Román Nemzeti Tanács. November 5-én nyilvánosságra hozták az ún. Lansing-üzenetet, melyben az állt, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a románok nemzeti egységének gondolatával,” valamint az USA ígéretet tett arra nézve, hogy befolyását érvényesíti ennek megvalósításában. Ugyanakkor Berlin is megüzente a román kormánynak, hogy amennyiben a kivonuló Mackensen hadseregét nem háborgatják, „Románia törekvéseit jóindulatúan kezelik.” Ezzel gyakorlatilag a győztes hatalmak mellett az addigi ellenfél is szorgalmazta Románia erdélyi bevonulását.
A második, már kevésbé jól elkülönülő stációt a Nemzeti Tanácsok időszakaként lehetne nevezni, amikor a Károlyi-kormány békés úton próbált érvényt szerezni politikájának.
November 9-én a Román Nemzeti Tanács Aradról „ultimátumot” küldött a budapesti Magyar Nemzeti Tanácshoz, melyben bejelentették a románok elszakadási törekvéseit. Jászi Oszkár a kormányküldöttség élén november 13-án érkezett Aradra, kiegészülve erdélyi bizottsági tagokkal, valamint szász és sváb nemzeti tanácsok delegátusaival. Az RNT visszautasította Jászi ajánlatát, melyet követően egy 11 pontból álló átmeneti javaslatot tett, melyben a román többségű területeket teljesen az RNT fennhatósága alá helyezte volna. Azonban a román tárgyalófelek részéről erre is visszautasító válasz érkezett. Az elutasítás hatására Jászi értetlenül megkérdezte: „Végtére is mit akarnak a románok? Teljes elszakadást”− válaszolta Iuliu Maniu.
November 13-án (gyakorlatilag Jászi aradi tárgyalásai alatt) aláírták a belgrádi katonai konvenciót, melynek lényeges következménye, hogy a szövetségesek (így az újra hadat üzenő Románia is) megszállják Erdély egy részét, egészen a Pécs–Baja–Maros–Beszterce demarkációs vonalig. Bizonyos Román Királyságbeli előőrsök már november 12-én (MÁV jelentése szerint korábban is) megjelentek a Gyimesekben, melyet követően lassan haladva szálltak meg egyes székelyföldi településeket. A megszállásról kétségbeesett táviratokban adtak hírt a budapesti kormányzatnak, ahonnan az a válasz érkezett, hogy a benyomuló román csapatok antant csapatoknak tekintendőek, és arra utasították a helyi közigazgatást, hogy gondoskodjon elszállásolásukról valamint élelmezésükről. 1918. november 26-án Csíkszeredába, december 2-án Marosvásárhelyre, december 6-án Székelyudvarhelyre vonultak be.
A katonai konvenció és az aradi tárgyalások eredményeinek tudatában Bethlen István november 17-én több erdélyi vezetőt hívatott Marosvásárhelyre, ahol egy „székely nemzetgyűlés” megszervezését próbálta előkészíteni. A gyűlésen a vártnál kevesebben jelentek meg, nem volt sikeres akció. A gyűlés a kormányhoz intézett kérelmében a megszállás lehetőleges elkerülését kérte, valamint hogy az Erdélyi Nemzeti Tanácson belül hozzanak létre egy olyan szervezetet, amely a székelységet szervezné meg. Erre már végképp nem került sor, mivel december 2-án a román hadsereg bevonult Marosvásárhelyre.
Azt megelőzően azonban lényeges esemény volt a történetben a december 1-jei román nagygyűlés. Ennek megszervezésére a november végén Budapesten tartózkodó Iuliu Maniut Jászi Oszkár biztosította arról, hogy a magyar kormány nem fogja megakadályozni a nemzeti gyűlés megtartását. Sőt, felső utasításra a MÁV különvonatokat biztosított a gyulafehérvári gyűlésre utazók számára. A küldöttek mintegy fele-fele arányban érkeztek az erdélyi 26 vármegyéből, valamint Romániából és a hadseregből, továbbá hozzájuk csatlakozott több tízezres létszámú környékbeli lakos. Felolvasták a gyulafehérvári határozatot, melyet egyhangúlag elfogadott mind az 1228 hivatalos delegált. A gyulafehérvári nagygyűlésről mintegy mellékes információkat közölt az erdélyi magyar sajtó, így a közvélemény nem volt tájékoztatva részleteiben ekkor. Az egyik meghatározó kolozsvári napilap, az Ellenzék december 2-i számában Nem volt egységes a román nemzetgyűlés címmel közölt beszámoló cikket (a lap második oldalán), tévesen kiemelve hogy a román szocialista küldöttek nem álltak feltétlenül az elszakadás mellett. A hasonló tájékozatlanságot és a helyzet teljes félreértését fokozta a lap december 4-i számában megjelent publicisztika, melyben „megnyugtatják” a kedves olvasót, kijelentve, hogy a „román nemzetgyűlés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás,” vagy utópisztikus törekvés arról, hogy mit szeretnének megvalósítani.
A gyulafehérvári gyűlés mindenképpen kezdete volt az erdélyi szintű kettős hatalmi helyzet kialakulásának, amely a következő stáció időszakát is jelzi egyben. A december 1-jei gyűlésen a delegáltak egy 200 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választottak, amely másnap delegációt küldött a román királyhoz, iktatva a határozat első (az egyesülést kimondó) pontját. Ugyancsak december 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte a megszállt területeken végrehajtó szervként működő 15 fős Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) tagjait Iuliu Maniu vezetésével. A későbbiekben, egészen az 1920. április 20-i feloszlatásáig a Nagyszebenben székelő Kormányzótanács, hol kevesebb, hol több hatáskörrel, de együttműködve a bukaresti kormányzattal, a legmeghatározóbb erdélyi politikai orgánum volt. A „kettős hatalmi helyzet” azt is jelentette, hogy némely településeken az egyes nemzeti tanácsok, a régi magyar közigazgatás valamint a Kormányzótanács által kinevezett román szervek párhuzamosan működtek együtt, viszont a román hadsereg bevonulása utáni első intézkedéseként berendelte a fegyvereket, sajtócenzúrát és éjszakai kijáró tilalmat vezetett be. Ez az állapot többnyire a román hadsereg bevonulását követő hetekre volt jellemző, de ahova később vonult be a hadsereg (pl. Szatmárnémeti, Nagykároly), ott nem volt jellemző a kettős hatalom időszaka.
A román hadsereg néhány ponton átlépte a belgrádi egyezményben meghatározott demarkációs vonalat, majd december 12-én Henri Berthelot tábornok önhatalmúlag engedélyezte a Szatmárnémeti–Nagyároly–Nagyvárad–Arad vonalig történő előrehaladást. Később pedig a Vix-jegyzék tulajdonképpen a Károlyi politikájának a kudarcát jelentette, melyet 1919. március 21-től a Tanácsköztársaság időszaka követett. A román hadsereg bevonulása legtöbb esetben békésen történt. Akárcsak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, vagy később Kolozsváron, a lakosság Marosvásárhelyen sem tanúsított ellenállást. Közvetlenül a bevonulás előtti, valamint az azt követő napokban a helyi újságok különféle információkat szolgáltattak a lakosság nyugalmának megőrzése céljából: ismertették a román csapatok csíkszeredai, majd szászrégeni bevonulását, annak problémamentességét, valamint a román parancsnokokról pozitív képet igyekeztek festeni. Emellett ismertették a megszállás idejére vonatkozó teendőket. A marosvásárhelyi Ellenőr című lap kiemelte „hogy ne hősködjék senki, ok nélkül ne csináljon bajt”, és hogy „a román járőrökre, katonákra megjegyzést ne tegyenek, azokkal ne gúnyolódjanak, mert nagyon kellemetlen következményekkel járhat”. Továbbá azzal is próbálták fenntartani a köznyugalmat, hogy a megszállást ideiglenes, pár hónapos állapotként képzelték el.
Apáthy kormánybiztos, valamint a székely és magyar nemzeti tanácsok szervezésében 28 megye magyarságának részvételével december 22-én Kolozsváron megtartották a kelet-magyarországi magyarság nagy nemzetgyűlését. Kolozsvár főterén több tízezres nagyságrendű tömeg alkotta gyűlésen az erdélyi magyarság számára az önrendelkezési jogot követelték, ugyanakkor kimondták azt is, hogy nem kívánnak elszakadni Magyarországtól. 1919. január 8-án szervezett medgyesi gyűlésen az erdélyi szászok kinyilvánították a Román Királysághoz való csatlakozásukat, jobb feltételeket remélve a jövőbeli államberendezkedésben. A román önrendelkezési kísérletekre szervezett kolozsvári gyűlés azonban hangtalan maradt, december 24-én Kolozsvárra is bevonult a román hadsereg, amely 1919 január közepére elérte a Máramarossziget–Nagybánya–Zilah–Csucsa vonalát, január 17-én Kézdivásárhelyre, áprilisban pedig Nagyváradra vonult be.
Az impériumváltás következő fázisa az erdélyi helyi közigazgatásoknak a Kormányzótanács ellenőrzése alá vonása volt. Ennek megfékezésére, valamint a hatalmi helyzet átalakulására való reakcióként történtek bizonyos kísérletek az önálló helyi hatalmi központok kialakítására: ilyen volt a Bánáti Köztársaság Temesvár központtal, a Székely Köztársaság Székelyudvarhely központtal vagy Bánffyhunyadon a Kalotaszegi Köztársaság. Azonban ezek nagyon rövid életű, többnyire inkább sikertelen kísérletek, vagy próbálkozások voltak, melyeket hadsereg és önálló szervezeti háttér nélkül nem volt lehetőség megvalósítani.
A szimbolikus térfoglalás is helyet kapott: nagyjából 1919 első felében Erdély nagyvárosaiban ledöntötték, eltávolították vagy megrongálták a Monarchia idején állított köztéri szobrokat, valamint rendre átnevezték az utcákat, köztereket. A közigazazgatásban a román nyelvet tették hivatalossá, a köztisztviselőket pedig levizsgáztatták román nyelvből. Ugyanebben az időszakban kezdődött a román államra letett hűségeskük ügye, melyet a köztisztviselők, ügyvédek kötelesek voltak letenni, ellenkező esetben menesztették őket állásukból. A magyar kormány a békeszerződés aláírásáig informális csatornákon tájékoztatta, és megtiltotta a hűségeskü letételét. Így azon tisztviselők, akik attól tartottak, hogy egy újabb határváltoztatás esetén hazaárulóknak tekintik őket, visszavonták a már letett hűségesküt, és többen felmondtak állásukból. A hűségesküt nem tett, de még állásban levő tisztviselőket Magyarországról érkező segélyekből fizették ki, ahogyan az iskolai oktatókat is.
Az impériumváltás következő stációja az erdélyi önszerveződési mozgalmak megjelenését jelentette. Választás elé került az erdélyi magyar politikai elit is. Egy részük Magyarországra települt, és itt folytatta politikai tevékenységét. Ilyen volt például Bethlen István, ifj. Ugron Gábor stb. Mások viszont amellett döntöttek, hogy Erdélyben maradnak, és a román állam keretei között folytatják életüket. Ebbe a csoportba tartozott többek között Bernády György, Gyárfás Elemér, Ugron István, Jakabffy Elemér, Bethlen György, Kós Károly és még sokan mások.
1919 novemberében a román hatóságok által megszállt valamennyi területeken országgyűlési választásokat tartottak. Erre válaszul az erdélyi magyarság többsége politikai passzivitásba vonult. A passzivitás-aktivitás vitájának a kérdésköre pedig az impériumváltás következő stációját jelöli. A passzivitást azzal indokolták, hogy a Párizsban zajló békekonferencia területi változásokat hozhat, így meg kell várni annak eredményeit. A passzivitás ellenére voltak olyan csoportok, amelyek indultak volna az 1919-es választásokon. Ilyen volt Maurer Béla, a nagyszebeni Új Világ című lap szerkesztője, aki levélben fordult valamennyi erdélyi magyar politikai személyiséghez megpróbálván meggyőzni őket, hogy vegyenek részt a választásokon. Valamennyien a helyzetre való tekintettel udvariasan visszautasították az ajánlatot, Maurert és csoportját az erdélyi magyarság a román kormány bábjának tartotta. Hasonlóan passzív maradt az erdélyi magyarság az 1920-as romániai választásokon is. A trianoni békeszerződés aláírását követően Bernády György, Gyárfás Elemér, Kós Károly és többek röpiratai hatására kezdett kimozdulni az erdélyi magyarság a politikai passzivitásból. Azonban ez is egy hosszabb folyamat eredménye volt, melynek végét elsősorban a romániai Országos Magyar Párt megalapítása jelentette 1922 decemberében. Ez tulajdonképpen az 1938-as betiltásáig a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete volt, és működésének a kezdete jelentette azt elsősorban, hogy az erdélyi magyar közvélemény feladva a passzivitást, megérett az új impérium keretei között a politikai aktivizmushoz.
A szerző történész, egyetemi tanársegéd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Elhangzott Az erdélyi magyarság száz éve című előadássorozat keretében, a Szacsvai Akadémia szervezésében. A következő előadásra február 21-én kerül sor, meghívott Bárdi Nándor történész.
