Az 1947-es békeszerződés és az erdélyi kérdés

Az erdélyi kérdés és a román-magyar kapcsolatok 1945-ben

A Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezetére vonatkozó előterjesztését elsőként a Szovjetunió nyújtotta be, 1945. szeptember 12-én. Ez az 1945. január 20-án Magyarországgal megkötött fegyverszüneten alapult. A határkérdésben ennek megfelelően az 1938 előtti állapotokhoz való visszatérést javasolta. Az anyag külön megemlítette, hogy a fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelyét, amely a két bécsi döntés érvénytelenítéséről szólt, ki kell egészíteni egy olyan konkrét utalással, hogy „egész Erdély” visszatér Romániához. A szovjet delegáció ezt azzal indokolta, hogy Románia jelentős segítséget nyújtott Németország legyőzéséhez. Nagy-Britannia szeptember 18-án, már a szovjet elképzelések ismeretében nyújtotta be javaslatát. A fegyverszüneti szerződés alapul vételét elfogadta, az 1940 előtti román-magyar határ automatikus helyreállítását azonban nem. „a kérdést – miszerint egész Erdély visszakerüljön Romániához – nem lehet kizárólag Románia háborús teljesítménye alapján eldönteni” – szögezték le. Úgy vélték, hogy „nagyon fontos olyan román-magyar határ megállapítása, ami önmagában véve igazságos”. Ezért javasolták, hogy egy szakértőkből álló albizottság vizsgálja meg az ügyet. Az amerikaiak még kritikusabbak voltak. A fegyverszüneti szerződés előírásainak alapul vételében a túlzott szovjet befolyás legalizálását látták, ezért az azokban foglaltak újratárgyalására törekedtek. A britekhez hasonlóan helytelenítették egész Erdély Romániának adását is. A State Department délkelet-európai osztályát irányító Cavendish W. Cannon Byrnes külügyminiszter számára készített szeptember 14-ei feljegyzése szerint: „Arra kell törekednünk, hogy bizonyos határterületek Magyarországnál maradjanak, amelynek érdekében kiváló érveket lehet felhozni”. A szovjetek által javasolt formula helyett az amerikaiak így végül arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a két állam követeléseinek a megvizsgálása után döntsék el, hogy Erdély egésze vagy csak annak nagyobb része kerüljön-e vissza Romániához. A francia álláspont, amelyet azonban végül nem nyújtottak be a Tanácsnak, ugyancsak Magyarországnak kedvezett. A francia szakértők „a magyar Alföld keleti részének” vagyis nagyjából a Visktől a bihari hegyek nyugati gerincén (Királyhágó) át a Marosig húzódó vonaltól nyugatra fekvő területek Magyarországnak juttatását helyeselték volna. Az, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia, sőt a Szovjetunió is adhatna vissza Magyarországnak határ menti magyar területeket, a nyugati anyagokban ekkor már nem merült fel. Ez a korábban – az amerikaiak által még 1944 végén is -- hangoztatott szempont erre az időre mindhárom állam szakértői és vezetői körében indokolatlannak és időszerűtlennek tűnt. [2]

Az eltérő álláspontok összecsiszolásával először szeptember 20-án foglalkozott a Külügyminiszterek Tanácsa. Az amerikai és a brit delegáció közös javaslata úgy szólt, hogy „a magyar határ általában véve az 1938-as határ legyen. Azt azonban, hogy Erdély egésze vagy nagyobbik fele kerüljön Romániához, a két állam követeléseinek elemzése után kellene eldönteni”. Az ülés brit jegyzőkönyve szerint Molotov erre azzal válaszolt, hogy „a tanács feladata a bécsi döntés hatályon kívül helyezése és a trianoni békeszerződés döntéseinek újbóli érvénybe helyezése”. Ezért „további vizsgálatok nélkül meglehet hozni” a döntést a magyar határokról. Molotovval Ernest Bevin brit és Georges Bidault francia külügyminiszter szállt vitába. Bevin emlékeztetett rá, hogy a végső döntés meghozatala a békeszerződés megalkotóira vár, s a brit delegáció mindössze azt akarja, hogy a jövőbeli konfliktusok elkerülése érdekében „igazságos határvonal alakuljon ki”. Bidault az isztriai példát hozta fel, ahol az Olaszország és Jugoszlávia között kialakult határvita etnikailag korrekt eldöntése érdekében helyszíni vizsgálatokat rendeltek el. Erdély esetében – hangsúlyozta -- ugyanígy kellene eljárni, hogy a „lehető legkevesebb magyar” maradjon Romániában és „a lehető legkevesebb román” Magyarországon. Utalt a megmaradó kisebbségek védelmének fontosságára is. Ezután ismét Molotov ragadta magához a szót. Felidézte a trianoni békeszerződés létrehozásának a körülményeit, többek között azt, hogy „Erdély átkerülése Romániához 1919-ben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányának jóváhagyásával történt”. „A szovjet kormány – érvelt szándékosan vagy tudatlanságból tévesen – egyetértett ezzel a döntéssel. Hitler nem értett vele egyet és hatályon kívül helyezte. Az ő kötelességük tehát Hitler döntésének érvénytelenítése és saját döntésük újra érvénybe helyezése.” Molotov elszántságát látva Bidault ezután feladta az ülés elején képviselt álláspontját, és elfogadta, hogy „A bécsi döntést hatályon kívül kell helyezni, a trianonit pedig megerősíteni”. Bevin többé nem kért szót. Byrnes viszont kitartott álláspontja mellett, és hosszasan vitatta Molotov érveinek helyességét. A valóságnak megfelelően felidézte, hogy az Egyesült Államok 1919-ben hónapokig törekedett egy igazságosabb román-magyar határ elfogadtatására, s amikor a végső döntés megszületett, elégedetlensége miatt már csak megfigyelővel képviseltette magát Párizsban. Majd így folytatta: „Úgy véli, hogy az erdélyi határ kismértékű megváltoztatásával félmillió magyart lehetne visszaadni Magyarországnak. Azon a területen, amire gondol, jelentős magyar lakosság él, amely csaknem kizárólag Magyarországgal áll vasúti összeköttetésben. Romániához csatolásuk sem egyéni boldogságukat, sem Románia boldogságát és felvirágzását nem szolgálja. Erdély összterülete 39 600 négyzetmérföld, és az általa elgondolt változtatás nem érintene többet 3000 négyzetmérföldnél. Ahol emberek életét érintő döntésekről van szó, ott ő jobban érezné magát, ha azokat alapos helyszíni vizsgálat előzné meg”. „További vita után”, melyet a jegyzőkönyv nem részletez, Byrnes kissé módosította eredeti indítványát, és azt javasolta elfogadásra. Ez így hangzott: „A Magyarországgal közös határ általában véve az 1938-as határ kell, hogy legyen. Ami azonban Erdélyt illeti, meg kell vizsgálni az etnikai helyzetet abból a szempontból, hogy egy kis rész Magyarországnak való átadása lényegesen csökkentené-e az idegen uralom alá kerülő személyek számát”. Az amerikai javaslatra adandó válasz elkészítésére Molotov két-három napos haladékot kért. Más, a román-magyar határnál fontosabbnak ítélt ügyek miatt a két-három napból végül több mint félév lett. A Külügyminiszterek Tanácsának londoni ülésszakát október 2-án berekesztették, s a magyar békeszerződés ügyét legközelebb csak 1946 tavaszán tűzték napirendre.[3]

A Külügyminiszterek Tanácsának szeptember 20-ai tanácskozása a nyilvánosság kizárásával zajlott. A különböző álláspontokról így sem a magyar közvélemény, sem a magyar kormány nem értesült.  A nagy külföldi lapok tudósításaiból csak annyi derült ki, hogy tárgyaltak a magyar békeszerződésről, de hogy pontosan mit és mikor, az nem.[4] A román politika viszont tudomást szerzett a vita lényegéről, s arról idővel a nyilvánosság előtt is szót ejtett. Nékám Sándorra, a bukaresti magyar misszió vezetőjére Petru Groza november 1.-ei találkozásukkor olyan benyomást tett, hogy „Pontosan tájékozva van a londoni konferencia lefolyásáról”. Gheorghe Tătărescu helyettes miniszterelnök és külügyminiszter december 16-án, egy bukaresti nagygyűlésen kijelentette, hogy „a londoni konferencián egyedül a Szovjetunió vette védelmébe Románia nyugati határait és azonosította magát a román nép érdekeivel”. A bizalmas információk valószínűleg a román hírszerzés ügynökeitől származhattak, amelyeket utóbb a Kreml illetékesei is megerősítettek. Ha előbb nem, november 27-én bizonyosan sor került erre. Alexandr Lavriscsev, a szovjet diplomácia balkáni osztályának vezetője ezen a napon ugyanis egyértelműen közölte a moszkvai román követtel, hogy „A szovjet kormány az erdélyi kérdésben Románia számára kedvező állásponton van. Ezt az álláspontot rögzítették a szovjet delegáció javaslataiban a Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésén, és az most is változatlan”.[5] Ezzel többé-kevésbé egy időben Bukarest állítólag egy angolszász jegyzéket is kapott, amely a bukaresti magyar misszió informátora szerint arról tájékoztatta a román kormányt, hogy a nyugati hatalmak Erdély 1/8-7/8 arányú megosztását tartanák helyesnek Magyarország és Románia között.[6]

Bukarest jól informáltságának legfőbb bizonyítéka azonban maga a szeptember utáni román kormánypolitika volt. Magyar vonatkozásban a korábbiakban ez azon a feltevésen alapult, hogy Erdély bizonyosan Romániáé lesz. Ezt a magabiztosságot az ősz folyamán némi elbizonytalanodás váltotta fel. Mivel a nyugatiak és a szovjetek vitájának kimenetelét nem lehetett előre látni, Erdély jövője sokak szemében ismét kérdésessé vált. A romániai magántőke feltűnően tartózkodott az észak-erdélyi beruházásoktól; a hatóságok megpróbálkoztak egy-két értékesebb berendezés elszállításával a határ menti városokból. Az új helyzetre maga Groza – 1945 márciusától Románia miniszterelnöke -- úgy reagált, hogy egyrészt a nagyhatalmak illetéktelenségét hangoztatta a magyar-román határ megvonásában, másrészt megpróbálta a külügyminiszterek szeptemberi vitájának a jelentőségét bagatellizálni. „Elég volt nekünk, amikor a két nagyhatalom döntött rólunk a bécsi döntés alkalmával. Nem kell nekünk most a három nagyhatalom döntése sem. Akik a nagyhatalmak döntését akarják kiprovokálni, azok fasiszták és soviniszták” -- fejtette ki Nékám Sándornak november 1-én.  Másrészt – folytatta gondolatmenetét – „A fontos az, hogy a magyar-román viszony kialakulásánál a barátság fenntartása és kimélyítése legyen az első, és nem a határkérdés, mert a határok kérdésének felvetése újra a soviniszta és revizionista szellemet fogja felébreszteni. A határoknak egy-két megyényi megváltoztatása semmit sem jelent. De »egy húsz méteres határ-kiigazítás résén keresztül beáramlik a sovinizmus és a revizionizmus, és a lelkek megnyugvása helyett a két nép küzdelme fog újra feltámadni«. Ezért óhajtja a vámuniót Magyarországgal és a személyi forgalom tekintetében is a határok »légneműsítését«”. Majd végül a búcsúzás előtt így fejezte be -- „erélyes és határozott hangon” kifejtett -- álláspontjának ismertetését: „Ha Magyarország határkiigazítási igényekkel lépne fel, akkor valószínűleg Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia is igényeket támasztana magyar területekre, és ezáltal a végleges megbékülés és megnyugvás sohasem következne be, sőt…”.[7]

Röviddel e találkozó után Groza üzenetet küldött Tildy Zoltánnak. Ebben arra kérte a novemberi választások után Miklós Béla helyébe lépő új miniszterelnököt, hogy „ne hagyja magát a reakció által befolyásolni, és ne hagyja ezek által újból felvetni Erdély kérdését, mert ebből »katasztrófa« származhat. Ő – Groza --, most »élet-halál harcot folytat, melyben Sztálin marsall teljesen mellette áll«. Ő a vámuniót komolyan óhajtja előkészíteni, e tekintetben Titóval már meg is egyezett, és most folytat tárgyalásokat Bulgária bekapcsolása érdekében. Később be lehet vonni az Unióba Csehszlovákiát és Lengyelországot is, és ily módon gazdaságilag egyenként életképtelen országok helyett létrehozható egy olyan erőteljes gazdasági blokk, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjed”.[8]

Az új helyzetben Bukarest számára rendkívül fontosnak tűnt annak demonstrálása, hogy maguk az erdélyi magyarok, illetve azok „progresszív” csoportjai sem óhajtják a határrevíziót, hanem Románián belül kívánnak élni. Részben ideológiai meggyőződésből, részben Groza ígéreteiben bízva a Magyar Népi Szövetség intéző bizottsága 1945. november 15-18-ai marosvásárhelyi gyűlésén eleget tett ennek az elvárásnak. Kurkó Gyárfás javaslatára többségi határozattal a testület úgy döntött, hogy a szervezet minden tekintetben támogatja a kormány külpolitikáját és nemzetiségi politikáját. Vagyis nemcsak a trianoni határok esetleges módosítását vetette el, hanem a különböző autonómiás megoldásokat és a lakosságcserét is. Az erdélyi nemzetiségi kérdés – hangsúlyozták közleményükben – nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósulásának és a határok lebontásának a kérdése.[9] Czikó Nándor, a szervezet bukaresti tagozatának vezetője és egyben a román kormány Nemzetiségi Minisztériumának a főtitkára ezt a döntést néhány nappal később a bukaresti magyar képviselet munkatársának így indokolta: „Az ő véleményük szerint az a népi demokrácián alapuló rendszer, amely ma Romániában uralmon van, feltétlenül megrendülne akkor, ha a területi kérdés tekintetében akár csekély áldozatot is kellene hoznia. […] Különben is egy esetleges határkiigazítás aligha juttathatna vissza Magyarországnak számottevő területeket, viszont hosszú évekre újból felzaklatná a baráti irányban fejlődő román-magyar viszonyt. […] Egyébként sem képzelhető el olyan megoldás, amely számottevő magyar tömegeket ne hagyna a román állam területén, és ekkor a román sovinizmus felzaklatása folytán jaj volna ezeknek a magyar tömegeknek. Ebben az esetben a román baloldalnak, mely egyedül képes a Romániában élő magyarság jogait biztosítani, már nem volna kellő ereje ahhoz, hogy az állam határain belül visszamaradt magyar tömegeket megvédje. […] Mindezek alapján a Magyar Népi Szövetség reakciósnak bélyegez minden olyan törekvést, amely a határok megváltoztatására, népcserére, Erdély autonómiájára vagy önállóságára irányul. ” [10]

Kurkó Gyárfás és Petru Groza

A Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi döntésére két héttel a román nemzeti ünnep előtt került sor. Tekintettel a londoni vitára Erdély Romániához való csatlakozásának 26. évfordulója alkalmából a román sajtó hosszú cikkeket szentelt az 1918. december 1-ei gyulafehérvári határozatnak, és egyhangúan állást foglalt a „bécsi döntéshez hasonló reakciós kísérletekkel” szemben. A kormánykoalíció pártjai felhívással fordultak a román néphez, melynek kulcsmondata így hangzott: „Éljen a demokrata Romániával egyesült Erdély, éljen Románia támasza és barátja a Szovjetunió, éljen Románia demokrata kormánya, mert visszaszerezte Erdélyt, és örök időkre biztosítja az egyesülést”.[11]

Az Erdély és Regát elválaszthatatlanságát hangoztató belföldi propagandához a nyugati hatalmak meggyőzésére hivatott külföldi propaganda társult. 1945 végén, 1946 elején számos kisebb-nagyobb olyan angol nyelvű munka jelent meg, amelyek a háború alatti bukaresti béke-előkészítés anyagaira támaszkodva a trianoni határok fenntartása mellett érveltek. Ezek egyikét Transylvania at the Peace Conference of Paris címmel és „Dr. Pavel Pavel” álnéven adták ki Londonban. A szokásos román érvelés logikáját követve az anonimitást választó szerző abból indult ki, hogy Románia Trianonban megállapított határa „az emberileg lehető legjobb”, mivel „csaknem teljesen azonos az erdélyi román blokk és a tiszántúli magyar tömb közötti etnikai választóvonallal”. 1920 óta senki semmiféle olyan „felfedezést” nem tett, amely cáfolná ezt. A székelyeket a magyar nép olyan „egészen különálló ágaként” mutatta be, akik sohasem voltak szoros kapcsolatban Magyarországgal, miközben a románokkal 800 éve a lehető legnagyobb békességben éltek. A brosúra fontos tézise volt annak hangsúlyozása, hogy Nagy-Románia nem a nagyhatalmak, hanem a határai között élő népek akaratából jött létre az I. világháború után. Az 1920-as békeszerződés így csak szentesítette az 1918. december 1.-ei gyulafehérvári határozatot. A határ menti sáv esetleges elcsatolása ellen érvelve az anyag kitért a Részek történetére, gazdasági kapcsolataira és lakosságának etnikai összetételére. A konklúzió így hangzott: „gazdaságilag ez az egész térség Erdély központja felé gravitál. Ennek következtében Románia aligha tudna elfogadni egy módosított határvonalat ebben a térségben anélkül, hogy ne kellene egy gazdasági katasztrófa súlyos következményeivel szembenéznie. Ez a katasztrófa közel 2 millió embert érintene”.[12]

A román propaganda állításait az erdélyi magyarok többsége elutasította, és érveit nevetségesnek tartotta. A Magyar Népi Szövetség döntése egy törpe kisebbség véleményét reprezentálta. Ezt az is mutatta, hogy a marosvásárhelyi döntés után a szervezet befolyása rohamosan csökkent. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy egységes többségi vélemény alakult volna ki az erdélyi magyarok körében. Lakóhelyüktől, múltjuktól és politikai irányultságuktól függően többféle vélemény élt közöttük. Egyes csoportokban – főleg baloldaliakban – tovább tartotta magát az autonómia iránti igény. Közéjük tartozott egy magát megnevezni nem kívánó vezető kolozsvári kommunista – talán Jordáky Lajos vagy Simó Gyula –, aki 1945 decemberében így tájékozatta a bukaresti magyar képviselet munkatársát felfogásáról: „Véleménye szerint az erdélyi kérdés a sztálini elgondolással egybeesően csak Erdély területi autonómiája révén volna igazságosan megoldható. Erdélynek Magyarországhoz való csatolása nem jöhet tekintetbe, egyrészt azért, mert Erdély többségében mégis csak román, másrészt azért sem, mert ez valóban a román demokrácia bukását eredményezné. Erdély kettészakítása vagy Erdély egységének megbontása semmiképpen sem volna helyes és csak rövid ideig, akkor is erőszakkal volna keresztülvihető, nem marad tehát hátra más megoldás, mint a rendkívül erős autonómiával és ennek nemzetközi garanciáival kialakítandó, a román állam keretébe tartozó, de lényegileg majdnem független Erdély, amelynek határai az olyan gyakran emlegetett vámunió révén is Magyarország felé valóban spirituálisak lennének”.[13]

Az autonómia vagy függetlenség hívei mellett sokan voltak – különösen a magyar határhoz közeli partiumi településekben –, akik az 1940-es megosztáshoz való visszatérésben vagy egy új határkorrekcióban bíztak. „Mi úgy látjuk – tudósított valaki Nagyváradról 1945 októberében --, hogy Várad és a magyarlakta vidékek egészen biztosan ismét visszakerülnek Magyarországhoz. […] Kolozsvárott éjjelente röpcédulákat dobálnak szét magyar emberek, s ezekben az áll, kitartás, mert visszakerülünk Magyarországhoz. […] Ugyanakkor pedig az itteni jelenlegi magyar vezetők elárulják a magyarságot, s azt híresztelik és írják az itteni kommunista magyar újságban, hogy az erdélyi magyarok nem akarnak Magyarországhoz tartozni”.[14] A partiumi magyarság más beszámolók szerint is bízott benne, hogy az általuk lakott terület végül Magyarországhoz fog kerülni. Egy magyarországi szociáldemokrata, aki 1945 végén, 1946 elején két hetet töltött a határ menti városokban, olyan benyomásokkal tért vissza Budapestre, hogy a „peremterület magyarsága rendületlenül bízik abban, hogy egy igazságos területrendezéssel visszakerül Magyarországhoz, és igen aggódik a Magyar Népi Szövetség Kolozsváron székelő vezetőségének felfogásáért”.[15]

A bukaresti magyar misszió egyik informátora – a dél-erdélyi magyarság „legkiválóbb publicistája” – 1945 decemberében társadalmi csoportokra lebontva így általánosította a különböző véleményeket: „A középosztály és a kispolgárság feltétlenül Magyarországhoz kíván tartozni, csupán szükségmegoldásként jön tekintetbe az ő szempontjukból az erdélyi autonómia. A parasztság, amennyiben tudatos, szintén Magyarország felé tekint, ebben a társadalmi rétegben az észak-erdélyi adminisztratív önállóság idejéből származó tapasztalatok alapján már több híve van az autonómiának. A munkásság kommunista része pártfegyelmi okokból követi a KP által kijelölt politikai vonalat, de a munkásság nagy része is mindinkább kiábrándul ebből a politikából. […] Az erdélyi zsidóság nagy része teljesen kiábrándult a magyarságból és a román megoldás mellett foglal állást, nem vevén észre, hogy szerelmi vallomásai román részről alig találnak visszhangra. Érdemes megjegyezni, hogy külön színt képvisel ebben a vonatkozásban a kolozsvári magyar zsidóság, mely az elszenvedett szörnyűségek ellenére kitart a magyarság mellett”.[16]

Ha a londoni vitáról nem is rendelkeztek konkrét ismeretekkel, a román politika ravaszkodásain elég jól átláttak Budapesten. Ezért amikor október végén Bukarestbe utazott, Nékám Sándor olyan utasítást kapott, hogy csak a menekültkérdésről tárgyaljon. A magyar külügyminisztérium minden más esetben is sikerrel tért ki az elől, hogy a nagyhatalmak döntését megelőzően a határok ügyében kétoldalú tárgyalásokba bocsátkozzon. Budapesten pontosan érzékelték az erdélyi román nemzetiségpolitika vargabetűit és annak motívumait, valamint a Magyar Népi Szövetség kiszolgáltatottságát és népszerűségvesztését is. Reményeiket – noha kulturális téren tovább tartott a „barátkozás” -- ezért alapvetően továbbra sem Petru Groza ígéreteire és vízióira, hanem a nagyhatalmak, és ezeken belül egyre inkább a nyugati nagyhatalmak igazságérzetére és belátására alapították. November 30-ai parlamenti bemutatkozó beszédében Tildy Zoltán hangsúlyosan utalt rá, hogy a „Szovjetunióval való kapcsolatunk elmélyítésével párhuzamosan nagy súlyt helyez a magyar kormány a nyugati demokráciákkal, az Amerikai Egyesült Államokkal és a Brit Birodalommal való kapcsolatok újbóli kiépítésére”.  Romániáról szólva ugyanakkor megemlítette, hogy „a demokratikus Groza-kormány jóindulatú rendelkezései a gyakorlatban sokszor nem érvényesülnek megfelelően”.[17]  A sajtó és a rádió még kendőzetlenebbül adott hangot a nagyhatalmakkal kapcsolatos magyar reményeknek. „Számos jel arra vall – írta az Új Magyarország októberben, a londoni tanácskozás berekesztése után néhány nappal--, hogy a nagyhatalmak azokkal az országokkal, melyekkel fegyverszünetet kötöttek (tehát velünk is) igazságos, tárgyilagos békét kívánnak kötni”.[18] Ugyanez a bizakodás és optimizmus csendült ki más sajtóorgánumok közleményeiből, valamint a Magyar Rádió műsoraiból is. Az utóbbi hallgatói 1946. január 27-én például megtudhatták, hogy „békeművet soha nagyobb lelkiismeretességgel nem készítettek elő, mint most, a béke előkészítésével megbízott államférfiak soha nem tűztek maguk elé olyan magasztos eszméket, s a jog, rend, igazság és erkölcs írott és íratlan szabályait soha úgy nem tartották tiszteletben, mint most”.[19]

Magyar viták a békecélokról

1945 és 1946 fordulóján élénk vita bontakozott ki a sajtóban a békecélokról. 1945. december 2-án  a kisgazdapárti Kis Újság terjedelmes cikket jelentetett meg  A békekötés előkészítése címmel. A írást gróf Desewffy Gyula, a lap főszerkesztője és egyben a párt nyugati orientációjú, polgári szárnyának a vezéralakja, a háború alatti ellenállási mozgalom egyik aktív résztvevője jegyezte. A Kisgazdapárt más politikusaihoz hasonlóan Dessewffy is a nemzetiségi elv maximális érvényesítése mellett tört lándzsát. Úgy vélte, hogy „ahol zárt egységben és abszolút többségben magyarság lakik, és az szervesen összefügg a harmincnyolcas országhatárokkal, ott érzésünk szerint joggal reménykedhetünk, hogy az etnikai határok elvi álláspontját fogják velünk szemben érvényesíteni. [...] Ahol pedig elszórtan él a magyarság, ott a népcsere gondolata látszik járható útnak, bár meg kell jegyeznünk, hogy e tekintetben az erőszakos kitelepítést és áttelepítést az emberi jogokkal összeférhetetlennek tartjuk. […] Ahol pedig zárt egységben a harmincnyolcas határoktól távolabb, egy tömegben lakik magyar kisebbség, ott autonómiák biztosításával, kisebbségi jogok oldhatnák meg a kérdést.”[20]

Dessewfyy felvetéseire először a Kommunista Párt reagált. A Szabad Nép karácsonyi számában maga Révai József kelt ki nagyon határozott hangon a „magyar sovinizmus”, illetve a „régi magyar politikai nagyzási mánia újjáéledése” ellen. 1945. szeptemberi előadásának gondolatmenetéhez hasonlóan ez alatt nemcsak a régi nagyrevíziós terveket értette, hanem a „néprajzi határok követelését” is. „A népi elv” ugyanis – figyelmeztetett -- „szép és helyes elv, de érvényesítése nem független tértől és időtől”. Az adott helyzetben, amely Magyarország revíziós politikájából és „dicstelen” háborús szerepléséből következett, a „népi elv” hangoztatása is „nemzetrontó követelés”. A magyar külpolitikának ezért nem revízióra, hanem „a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek boldogulására” és arra kell törekednie, hogy Groza ajánlatát a román-magyar vámunióról komolyan vegye, s ezzel elősegítse Duna-völgyi népek összefogását.[21]

Révai cikkére a következő napokban többen reagáltak. Legélesebben Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, aki egyértelműen Dessewffy, illetve a nemzetiségi elv érvényesítése mellett kardoskodott. „sovinizmus az ezeréves határok követelése – írta --, és aki ezt követeli, az nemcsak soviniszta, de népellenes, antidemokratikus is, s mint kártékony elemet, ki kell irtani a politikából, a társadalomból. De nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam”.[22] A Nemzeti Parasztpárt balszárnyához tartozó Darvas József köztes álláspontot igyekezett elfoglalni. A „soviniszta túlzásokat” éppolyan veszélyesnek nevezte, mint azt, amely „a nemzeti mazochizmust szuggerálja egyetlen lehetséges magatartásként”. A teendő – vélte -- „egy nem soviniszta és imperialista, de ugyanakkor nem is szolgalelkű, új nemzeti öntudat”, egyfajta „nemzeti realizmus” kialakítása.[23] Révai mellett többek között a szociáldemokrata Horváth Zoltán szólalt fel. Szerinte „nemcsak a Szent Istváni határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségű. Csak azon a címen, hogy magyarok vagyunk, nem illetnek meg jogok”. Majd megismételte álláspontját a múlttal való maradéktalan leszámolás szükségességéről. [24]

Január 13-ai válaszában Révai fenntartotta téziseit. „nemcsak a régi magyar határok kívánása sovinizmus. Aki a nemzet nagyzási hajlamát dédelgeti, az már a sovinizmusnak adta oda magát, akarva, akaratlan” – írta. A béketárgyalásokra természetesen fel kell készülni, de kiindulni csak „valóságos helyzetünkből” szabad, nem pedig „vágyálmokból és ábrándokból”. Egy nemzet önrendelkezési joga, beleérve a néprajzi határokhoz való jogot, nem „természetjog”. A konkrét helyzet dönti el, hogy érvényesíthető-e vagy sem. A 20. században játszott szerepe alapján Magyarország helyzete ma olyan, hogy ez a jog nem érvényesíthető. Ezért amit reálisan tenni lehet és kell, az erőink koncentrálása „a magyar kisebbség védelmére, boldogulásának előmozdítására a szomszéd államokban”.[25]

A hetekig tartó sajtóvita és a mögötte meghúzódó nagy dilemma – Trianon megismétlése vagy annak valamilyen formájú és mértékű revíziója – a közvéleményt is erősen foglalkoztatta. A Közvélemény-kutató Intézet e tárgyban 1946. január-márciusban több felmérést végzett. Kétezer fős nagy-budapesti mintán először – 1946. január közepén – csak általánosságban tudakolták, hogy milyen határokat remél a lakosság. A megkérdezett fővárosiak 37%-a ekkor úgy vélte, hogy a trianoni határokat fogják helyreállítani. 4, 5% bízott a történelmi határok visszaállításában, 49% a néprajzi határokban és 5, 6% ezen túlmenően még Kolozsvár és Temesvár visszakerülésben is. Ugyanezt a kérdést az 1946. február 26. és március 2. között elvégzett országos vizsgálat keretében is feltették. A 2000 budapesti lakos mellett ekkor 8000 vidéki is a mintába került. A megkérdezetteknek 70%-a nyilatkozott úgy, hogy a trianoninál kedvezőbb határokat fogunk kapni, s csak 22% gondolta, hogy a trianoni határokat állítják helyre. A két vizsgálat eredményei közötti különbség két tényezővel magyarázható. Elsősorban azzal, hogy – mint az eredmények regionális és településtípusonkénti bontása ezt világosan mutatta – a falusi lakosság tájékozatlanabb és ezért optimistább volt a városinál. Másodsorban pedig azzal, hogy az időközben megjelent sajtóközlemények többsége nem növelte, hanem csökkentette a lakosság tisztánlátását.

A két vizsgálat között konkrétabb kérdésekről is szondázták a lakosságát. Az ugyancsak budapesti mintán végzett február 20-24.-ei kutatás arra volt kíváncsi, hogy az egyes határszakaszon milyen megoldásokat tartana helyesnek a lakosság. Ezek a kérdések tehát nem a várható nagyhatalmi döntésre, hanem a megkérdezettek tudása és beállítódása szerinti helyes megoldásra vonatkoztak. Eszerint a budapestiek közel fele (45, 4%) Erdély „megfelezésével” oldotta volna meg a román-magyar viszályt. 19%-uk szerint a helyes megoldás Erdély Magyarországhoz csatolása, 9, 5%-uk szerint pedig független állammá szervezése lett volna. A határ menti -- döntően magyar -- partiumi sáv visszaadására mint megoldásra 16, 3% szavazott, s népszavazást 5, 6% javasolt.

A február végén és március elején 10 ezer fős országos mintán végrehajtott vizsgálat olyan konkrétumokra is rákérdezett, hogy az egyes alrégiók és városok közül melyek visszatérését tartja a lakosság leginkább elképzelhetőnek. A válaszok egyrészt azt mutatták, hogy az emberek a kisgazdapárti és parasztpárti politikusokhoz hasonlóan elsősorban a határ menti és az etnikailag döntően magyar területek visszatérésében reménykedtek. Másrészt pedig azt, hogy a városiak jóval pesszimistábbak, vagyis realistábbak voltak a falusiaknál. Az egyes régiók közül a sort Csallóköz vezette Érsekújvárral (79%), amelyet szorosan mögötte a Szatmár--Nagyvárad--Arad sáv (74%) követett. Kolozsvár visszatérésében a megkérdezettek 56%-a, Kassáéban 50%-a, s a Székelyföldében csaknem 50% a reménykedett.[26] 

Miközben a koalíciós pártok ideológusai és publicistái a sajtó hasábjain ütköztették nézeteiket a békecélokról, a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályára folyamatosan érkeztek a különböző megrendelt vagy saját kezdeményezésből papírra vetett vélemények, tanácsok, összeállítások. Kiemelkedtek ezek közül a debreceni egyetem professzorai – Juhász Nagy Sándor, az 1918-as Károlyi-kormány minisztere, Flachbarth Ernő dékán, kisebbségi jogi szakértő, Makkai Sándor, református püspök, stb. – által összeállított terjedelmes háttéranyagok, amelyek az összegző kivonatokkal együtt 1946 legelején kerültek fel Budapestre. A debreceniek érzékelték, hogy a győztes nagyhatalmak a „trianoni békeszerződés jogalapjára helyezkedtek”. Ezért azt javasolták, hogy az 1920-as Millerand-féle kísérőlevélre hivatkozva, amelyhez egyébként sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem volt köze, a magyar békedelegáció két cél elérésére összpontosítson: a határkiigazításra és a kisebbségek védelmére. Kiigazítás alatt a „trianoni határ mellett zárt tömegekben” élő magyar népesség által lakott területek „átcsatolását” értették. Ez -- írta Flachbarth – „egészen könnyű és megrázkódtatás nélküli feladat”, és ezért „mindenütt kívánni kell, ahol zárt tömegekben él a magyarság, közvetlenül a trianoni határon túl, tehát kívánni kell Kelet, Nyugat, Észak és Dél irányában egyaránt”. A határokon kívül maradó magyar kisebbségek jövőjének biztosítása érdekében a két világháború közötti kisebbségvédelmi rendszer továbbfejlesztését javasolta saját kiterjedt szakirodalmi munkássága alapján.

A fentiek részleges alternatívájaként a debreceniek helyeselték volna a „önálló erdélyi állam létesítésének kezdeményezését” is. Ennek indoklását Makkai Sándor dolgozta ki. A földrajzi, gazdasági, kulturális stb. érvek mellett legnagyobb jelentőséget az erdélyi magyarokra és románokra egyaránt jellemző regionális tudatnak, vagyis a transzilvánizmusnak tulajdonított. „Ismételten hangsúlyozzuk – írta --, hogy Erdély nem egy nép hazája, s ezt Erdély népei maguk is így vallják. A leghatározottabban állíthatjuk, hogy Erdély népeinek tömegei, a mindeniknek nagy többségét alkotó földmívelő nép ebben a közös erdélyiségben békességben és megbecsülésben él egymással. […] ha nyíltan nem is jelentkezhetett, de a trianoni időszak alatt mindig élt Erdély mindhárom népének körében legalább is az erdélyi autonómia, de sokakban az önálló Erdély gondolata és vágya is. Az a jelszó, hogy »Erdély az erdélyieké«, minduntalan felhangzott.” Az önálló Erdély Makkai elképzelése szerint Magyarország és Románia irányában egyaránt nyitott lett volna úgy gazdasági és kereskedelmi, mint és kulturális tekintetben. Nemzetközi státusa Svájcéhoz hasonló semlegesség lett volna, nemzetközi garanciák mellett. Belső berendezkedésének alappilléreiként a köztársasági államformát és a konszenzuális demokráciát ajánlotta. Az államelnököt évenként váltakozva a magyarok és románok adták volna, miközben az alelnök mindig a másik nemzetiségből került volna ki. Az állam belső szerkezete is a svájci föderális modellt követte volna a nemzetiségi határokat követő területi autonómiák rendszeréből kiindulva.

Arra az esetre, ha az önálló erdélyi állam nem alakulhatna meg, s felosztását sem támogatnák a győztesek, hanem Romániához csatolnák, az 1848 előtti státust alapul vevő autonómia követelését javasolták a debreceniek. Ez szintén a konszenzuális demokrácia, illetve a társnemzetiség szokásos technikái szerint működött volna az egyes települések széleskörű önkormányzati jogainak a biztosításával. A tartománygyűlés például egy magyar és egy román házból állt volna, s a tartományi kormány tagjai ugyancsak 50-50%-os arányban oszlottak volna meg a két nemzetiség között.[27]

Nagyon figyelemre méltó új szempontokat tartalmazott Gyöngyösi adminisztratív helyettesének, Sebestyén Pál államtitkárnak az 1946. január 1.-ei emlékirata. Az általános vélekedésnek megfelelően ő is határozottan leszögezte, hogy a történelmi jogokra való hivatkozás fölött, amely már 1919-20-ban is elhibázottnak bizonyult, „az idő végleg eljárt”. Sokaktól eltérően ugyanakkor azt is világosan érzékelte, hogy a két világháború közötti kisebbségvédelmi rendszerhez való visszatéréshez, kivált pedig annak továbbfejlesztéséhez szükséges akarat – a háború alatti amerikai és brit tervek ellenére -- „úgy a világközvéleményben, mint szomszédainknál teljesen hiányzik”. A németség erőszakos és az „emberi méltósággal nehezen összeegyeztethető” kitelepítése éppúgy ezzel magyarázható, mint a szomszédos országok politikája, amelyek „gondolkodásukban és érzéseikben már messze túljutottak a múlt kisebbségvédelmi rendszerein, s a területükön élő magyarság problémáját mint belső ügyüket kívánják kezelni, s ki-ki a maga módján megoldani”. Ezért ezt csak végső eshetőségként, minden más megoldás meghiúsulása esetére tartotta érdemesnek még csak szóba hozni is. Ehelyett azt tanácsolta, hogy „a szomszédos államokban élő magyarságnak egy nemzetiségileg homogén és gazdaságilag életképes Magyarországba való összetelepítését kell […] javaslatba hoznunk”. Technikailag ezt egy „átgondolt, megfelelő felkészültséggel keresztül vitt és időbelileg is elosztott” olyan folyamatként képzelte el, amely „egy szimultán területi átrendezéssel” járt volna együtt. Konkrét magyar területi igény támasztását nem helyeselte. Azt tanácsolta, hogy az átadandó területek kijelölésére kérjék fel a nagyhatalmakat, és elégedjünk meg a „legszükségesebbel”. Csak ettől remélhető, hogy Magyarország valóban súrlódásoktól mentes és hátsó gondolatok nélküli baráti kapcsolatokat építsen ki szomszédjaival. Erdély esetében második megoldásként elképzelhetőnek tartotta az önállóságot vagy az autonómiát is, kiváltképp „esetleg Romániával létesítendő vámunióval kapcsolatban” és „a nemzetközi ellenőrzésnek valamelyes formájára is gondolva’”.[28]

A béke-előkészítés legnagyobb hiányossága abban állt, hogy a koalíciós pártok ellentétei és ennek következtében a kormánypolitika bizonytalanságai miatt hiányzott egy olyan világos célrendszer, amelyhez igazodva a Külügyminisztériumba befutó anyagok érdemben értékelhetők és szempontjaik a diplomáciai jegyzékekben és a propagandamunkákban koherens módon felhasználhatók lehettek volna. Darab idő után ezt mindegyik párt belátta, s a maga módján törekedett is konszenzusra. Először persze mindegyik pártnak a saját sorain belül kellett közös nevezőre jutni. Február végéig ezt két párt végezte el úgy, hogy döntésének írásos nyoma maradt: a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt. A Kisgazdapárt elismerte a múlt hibáit és mulasztásait, ám ugyanakkor remélte, hogy azokért nem fogják büntetni a magyar népet és az új rendszert, hanem „a néprajzi és politikai és gazdasági követelmények figyelembe vételével” méltányos rendezésre és ezáltal tartós nyugalom megteremtésére fognak törekedni. Mit jelentett volna ez konkrétan? Erdélyben egy olyan nyugat-keleti irányú határvonal meghúzását, amely „biztosítja a Székelyföld Magyarországhoz való tartozását, valamint a magyar és román kisebbségeknek a határ mindkét oldalán aránylag egyenlő számban való elhelyezkedését”. Ha a békekonferencia ezt nem fogadná el, akkor a magyar területi követelésnek a Partium visszacsatolására és „a szűkebb értelemben vett Erdély önálló, kantonális állammá való alakítására” kell szorítkozni.[29]

A Szociáldemokrata Párt állásfoglalása február 19-ére készült el a párt külpolitikai és nemzetiségügyi bizottságának február 9-ei vitája alapján. A Szalai Sándor által összeállított anyag élesen elhatárolta magát az alaptalan reményeket keltő „revizionista” megnyilatkozásoktól. Tekintettel a közvéleményre, amely tudomása szerint is „lényeges határkiigazítást remélt”, ugyanakkor a nemzeti nihilizmus vádját is el akarta kerülni. Ezt annál is inkább fontosnak tartotta, mert – mint Kéthly Anna beszámolt róla – a „szakik” saját pártszervezeteikben is kérik „Kassa, Kolozsvár, stb. visszacsatolását”. Mindezeket mérlegelve a párt úgy foglalt állást, hogy a néprajzi elven nyugvó határmegvonás – bár elvileg helyes lenne – „nem követelhető általánosságban”. Az adott helyzetben ez ugyanis sem Jugoszláviával, sem a Szovjetunió támogatását élvező Csehszlovákiával szemben nem vethető fel. Másrészt a határtól távolabbi területeken szétszórtan élő magyarok problémáját sem oldaná meg. Mindezek miatt csak Romániával szemben és ebben az esetben is csak az Arad-Nagyvárad--Szatmárnémeti sáv visszacsatolását javasolta felvetni. Ám ezt is csak azért, hogy „valamit nyerjünk is, ne csak veszítsünk – amit fiatal demokráciánk nehezen bírna el”.[30]

Veres Péter és Kovács Imre kezdeményezésére március 6-ára Gyöngyösi János külügyminiszter pártközi értekezletet hívott össze a békecélok összehangolása érdekében. A tanácskozás, amelyen mind a négy koalíciós párt képviselői megjelentek, a külügyminiszter expozéjával kezdődött. Ennek lényege abban állt hogy a „nemzetiségi elv jegyében” kérte az „ethnikailag egységes területek tiszteletben tartását”, másodsorban pedig a „kevert területek” olyan elosztását, hogy a természeti kincsekből minden nemzet számával arányosan részesedjen. Konkrétan – Sebestyén Pál javaslatával összhangban -- ezt úgy képzelte el, hogy a szórvány magyarságot „jól átgondolt, gazdaságilag alaposan előkészített és időben is méltányosan elosztott eljárással” áttelepítenék azokra a peremterületekre, amelyek az etnikailag magyar területtel érintkeznek, s amelyeket gazdasági megfontolásból is Magyarországhoz kerülnének. Azt, hogy melyek legyenek ezek a területek, a szövetségeseknek kellene eldönteni a helyszínre küldött szakértői bizottságuk jelentése alapján. Gyöngyösi ez alól annyiban tett kivételt, hogy Erdély megosztására konkrét javaslattal élt. „olyan megoldást kell találni – terjesztette elő–, hogy a két, nagyrészt alföldön lakó és egymáshoz hasonló lélekszámú szomszédnép, a 11-12 milliónyi magyar és a 13-14 milliónyi román nép eredeti településterülete között elterülő erdélyi hegyvidék oly módon osztassék meg, hogy mindkét állam gazdasági rendszerét legjobban kiegészítse, és nemzeti szempontból is kiegyensúlyozott helyzetet teremtsen”. Vagyis a Partium etnikai, a történelmi Erdély északi fele pedig részben etnikai, részben gazdasági okokból tartozzon Magyarországhoz.[31]

Az előterjesztés vitája során reprodukálódott a koalíción belül addig is megmutatkozott véleménykülönbség. A Nemzeti Parasztpártot képviselő Farkas Ferenc lényegében egyetértett a körvonalazott területi követelésekkel, és helyeselte azt is, hogy azokat mielőbb a nagyhatalmak elé kell tárni.  A Kommunista Párt két képviselője – Kiss Károly és Kovács István – viszont sem a jegyzék elküldésével, sem az abban foglalt célokkal nem értett egyet. Ők úgy vélték, hogy ha mi területeket követelünk, akkor a szomszédok is ezt fogják tenni. A csehek például „Salgótarjánt szeretnék megszerezni”. Másrészt „az utolsó csatlós voltunk”, úgyhogy „örüljünk, ha a trianoni határokat fenn tudjuk tartani”. Terület visszaszerzésre legfeljebb Romániával szemben láttak reményt, ám erre is alig, mivel „a Szovjet a románokkal szemben barátságos, míg velünk szemben egy idő óta elzárkózó és bizalmatlan”. A jegyzék elküldésével kapcsolatban előzetes konzultációt ajánlottak a nagyhatalmakkal, „különösen” a Szovjetunióval. A Szociáldemokrata Pártot képviselő Böhm Vilmos elvileg mind Romániával, mind a Csehszlovákiával szemben elképzelhetőnek tartotta a területi kérdés felvetését. Gyakorlatilag azonban inkább kétségeit hangoztatta, és azt kifogásolta, hogy e tárgyban Romániával nem folytak kétoldalú tárgyalások. A jegyzék hangvételét és némely megfogalmazását ugyancsak kifogásolta, és elküldését ebben a formában nem tanácsolta. A kommunistákkal együtt maga is ajánlatosnak tartotta előzetesen „puhatolódzni Szovjetuniónál, hogy van-e már valamilyen elképzelésük, vagy nem fog-e náluk rossz benyomást kelteni”.

A munkáspártok kritikájára adott válaszában Gyöngyösi indignálódva jegyezte meg, hogy a területi kérdések felvetése általában nem külföldön, hanem „itt az országban” váltja ki „a legnagyobb megdöbbenést”. „ha nem engedik, hogy ő a hatalmak elé tárja azt, amit adatokkal alá tud támasztani, nem vállalhatja a felelősséget, és kénytelen lemondani” – fejezte be felszólalását. Gyöngyösi ekkor jelezte először, hogy az előtte tornyosuló feladatok nehézségei, sőt olykor megoldhatatlanságuk miatt a visszavonulást fontolgatja. A következő félévben ezt még többször megtette, s egyre eltökéltebben. Miniszterét támogatva Kertész István, a béke-előkészítés külügyminisztériumi irányítója kijelentette, hogy „egyes népek nem lehetnek állandóan bűnbakok”, s hogy „A békekötésnél nem büntetésre, de igazságos rendezésre kell törekedni”. Az értekezlet közös álláspontot kialakítása nélkül ért véget.[32]

A fiaskóval végződött március 6-ai értekezlet egybeesett a koalíción belüli belpolitikai ellentétek kiéleződésével. Az értekezlet előtt egy nappal, március 5-én alakult meg a Baloldali Blokk, amely az államosítások folytatása mellett mindenekelőtt a Független Kisgazdapárt sorainak szétzilálására törekedett. A munkáspártok és a Nemzeti Parasztpárt követeléseinek engedve a Kisgazdapárt március 11-én kizárta soraiból Sulyok Dezsőt és mintegy húsz hívét, akik áprilistól Magyar Szabadságpárt néven működtek tovább. Dessewffy Gyula grófot, a Kis Újság főszerkesztőjét ezzel egyidejűleg eltávolították a lap éléről. A koalíció létét fenyegető ellentétek a közös békecélok kialakításának sem kedveztek. A következő hetekben egyetlen újabb pártközi tanácskozásra sem került sor. Kertész István ezért március 13-án kérte felmentését a külügyminisztertől, s egyben a Béke-előkészítő Osztály feloszlatását is indítványozta. Mivel kérését Gyöngyösi figyelmen kívül hagyta, április 5-én Nagy Ferenc miniszterelnökhöz fordult kérésével, illetve indítványával.[33] „A magyar béke-előkészítés ügye – jellemezte a helyzetet a Szociáldemokrata Párt 1946. április 6-án igen találóan – közel egy évi adatgyűjtő munka után holtpontra jutott. Holtpontra jutott, mert kiderült, hogy a magyar közvéleményt képviselő politikai pártok nem tudnak megegyezni olyan politikai vonalvezetésben, amely az összegyűjtött adatok felhasználását a demokratikus Magyarország, a magyar nép megfelelőbb képviseletét tenné lehetővé a Békekonferencián. Nem tudunk megegyezni azért, mert egyrészt a pártok egy része nincsen tisztában a jelenlegi világpolitikai helyzeten belül adott lehetőségekkel, másrészt mert a nézeteltérés a követendő út tekintetében külpolitikai és tárgyi síkról belpolitikai és érzelmi síkra tolódott el”.[34]

A holtpontról a kommunisták mozdították ki a béke-előkészítés ügyet azzal, hogy a párt Politikai Bizottságának március 12-ei ülésén felvetették, majd eldöntötték, hogy a magyar békével és más ügyekkel kapcsolatos szovjet álláspont tisztázása céljából kormánydelegációt kell küldeni Moszkvába.[35] A kezdeményezés hátterében maga Rákosi állt, aki növekvő aggodalommal vette tudomásul, hogy az 1945. novemberi választási vereségre ráduplázva pártja a békecélok ügyében is szembekerült az igazságos megoldásokat váró, ám a realitásokra kevéssé érzékeny közvéleménnyel. Ezért már februárban puhatolózni kezdett Moszkvában annak kiderítésére, hogy a szovjet vezetők hajlandók lennének-e bizonyos magyar területi követelések támogatására, illetve egy magyar kormánydelegáció fogadására. Az erre adott szovjet válasz nem ismeretes. Tudjuk azonban, hogy március 28. és április 2. között Rákosi teljes titoktartás mellett Moszkvában tartózkodott, s azt is, hogy március 29. és április 8. között a magyar kormány hat magyar-szovjet vegyes vállalat létrehozását engedélyezte. A még 1945. augusztus 27-én aláírt szovjet-magyar kereskedelmi egyezményhez hasonlóan ezek is döntő módon járultak hozzá a szovjet gazdaság magyarországi befolyásának megalapozásához.[36] Ezek és a későbbiek alapján feltételezhető, hogy a szovjet kormány nemcsak a magyar kormánydelegáció fogadásához járult hozzá, hanem a területi kérdésben is ígérhetett valamit Rákosinak. Az események egymás utániságából és a keringő a hírekből Schoenfeld amerikai követ mindenestre már március elején arra következtetésre jutott, hogy „a Szovjetunió a revízió mézesmadzagával akar gazdasági előnyökhöz jutni Magyarországon”.[37]

A magyar kormány diplomáciai erőfeszítései 1946 első felében

Nagy Ferenc, aki 1946. február 4-én váltotta fel Tildy Zoltánt a miniszterelnöki bársonyszékben, az április 8-ai minisztertanácson jelentette be, hogy kormánydelegáció élén másnap reggel Moszkvába indul. Közölte, hogy az utazás célja a magyar békecélok ismertetése és a Szovjetunió „megnyerése” azok támogatásához. Nagy nem kergetett illúziókat. Úgy gondolta, hogy az adott helyzetben egyedül „Románia lehet az az ország, amely felé nekünk halvány reményünk lehet arra nézve, hogy területileg kapjunk valamit.” Gyöngyösi János osztotta álláspontját. Csak Románia az – mondotta --, „amellyel kapcsolatban a határkérdés nemzetközi jogilag is nyitott”. Néhány kisgazda miniszter azonban „bátrabb” fellépést ajánlott. Sulyok Dezső, Kovács Imre és mások nézeteivel összhangban Bárányos Károly közellátásügyi miniszter javasolta, hogy „A színtiszta magyar vidékek kérdését tárgyilagosan érinteni lehetne, így pl. a Csallóköz és Székelyföld kérdését”.[38]

A moszkvai útra készülve Gyöngyösi János április elején felszólította Jakabffy Imrét, a Teleki Intézet fiatal munkatársát egy olyan román-magyar határrendezési terv elkészítésére, amely Makkai László 1945. augusztusi emlékiratának egyik alternatív javaslatához hasonlóan a Partiumot csatolta volna Magyarországhoz. Az április 3-ára elkészült tervezet 22 ezer km2-ben szabta meg ezt a területet úgy, hogy a határvonal a Nagybányától északra fekvő Avas hegységtől déli irányban a Meszes hegységen át, a Gyalui havasokat is érintve Temesvártól északra érte volna el a Tiszát. Az 1930-as román népszámlálás szerint ezen a területen 1, 5 millió ember élt, akik közül alig félmillió volt magyar. A közel 900 ezer fős románság Jakabffy szerint garancia lehetett volna arra, hogy a román oldalon maradó 1 millió magyar megfelelő bánásmódban részesüljön („túszrendszer”). Ez a határvonal ugyanakkor magában hordozta azt a lehetőséget is, hogy a magyar-román viszály népcsere útján oldódjék meg. A terület ugyanis elég nagy és gazdag volt ahhoz, hogy a románok kitelepítése esetén valamennyi erdélyi magyarnak új otthonává váljon.

A miniszterelnök, Gyöngyösi és még néhány miniszter Jakabffy tervezetét a köztársasági elnöknél tartott külön megbeszélésen vitatták meg április 8-án délután. Mivel a jelenlévők többsége a tervezetet „túlzottnak”, illetve „irreálisnak” tartotta, arra szólították fel a külügyminisztert, hogy vigyen magával egy olyan tervet is, amely kizárólag a határ menti magyar területek átcsatolására tesz javaslatot. Ez a mérsékeltebb igényekkel fellépő tervezet, amelyet Jakabffy április 8-án éjszaka állított össze, 11 800 km2 átcsatolásával számolt. Ebben a Nagyváradtól délre elkeskenyedő területsávban 442 ezer magyar és 421 ezer román élt. A tanácskozás felhatalmazta Gyöngyösit, hogy Moszkvában mindkét tervezetet ismertesse.[39]

Közvetlenül az indulás előtt egy harmadik anyag is Gyöngyösi kezei közé került. Ezt Demeter Béla, fiatal kolozsvári újságíró, Kolozsvár alpolgármesterének testvére állította össze az erdélyi magyarság, illetve az erdélyi magyarság „egyes képviselőinek” békével kapcsolatos várakozásairól. Demeter tájékoztatása szerint, melynek reprezentativitása persze kérdéses, „az erdélyi magyarság álláspontja az, hogy a magyar kormány függetlenül az elérhető eredményektől, elvileg egész Erdélyre formáljon igényt. Konkrét javaslata pedig Erdély megosztása a két közép-európai nép, a román és a magyar között (13, 5/11, 5), ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy Erdély 103 000 km2 területéből 67 000 kerülne magyar fennhatóság alá. Ha a területi igényben csak minimális eredményt lehetne elérni, vagyis azt, hogy mindössze Bihar, Szatmár és esetleg Szilágy vármegyék kerüljenek vissza, ehelyett kérni kell az önálló Erdélyt  kantonális rendszerrel, nemzetközi ellenőrzés alatt, mint az Egyesült Nemzetek tagja. Legvégső fokon pedig Erdélynek teljes autonómiáját a román állam keretében, és legutolsó esetben nemzetiségi önkormányzatot.”„Az erdélyi magyarság – foglalta össze a helyszínen szerzett benyomásait Demeter -- feszült várakozással tekint a béketárgyalások elé. Különös optimizmus hatja át. Abban reménykedik, hogy a Székelyföld és a magyarsággal etnikailag összefüggő területek minden bizonnyal visszakerülnek Magyarországhoz. Teljes mértékben tudatában van annak, hogy Magyarország legyőzött csatlósállam, de azt hiszi, hogy az Egyesült Nemzetek tartós békére törekednek, és Közép-Kelet-Európában rendezni kívánják a függő kérdéseket”.[40]

A Jakabbfy által készített tervek és a Demeter által átadott elképzelés közötti eltérés a Béke-előkészítő Osztály szakértői közötti véleménykülönbségeket tükrözte. A politikusokhoz hasonlóan a szakértők sem értettek egyet abban az alapvető kérdésben, hogy a magyar békecélok milyen mértékben alapuljanak az igazságosnak tartott nemzetiségi elven, illetve milyen mértékben térjenek el azoktól a realitásokhoz közelítve. Gróf Révay József, a Teleki Intézet főigazgatója egyetértett a Gyöngyösi szempontjai szerint elkészített alternatív határkorrekciós tervvel. Rónai András, az egyik tagintézet (Államtudományi Intézet) 1945 előtti igazgatója, Teleki Pál egykori bizalmasa és fő munkatársa viszont nem. Ő néhány kisgazdapárti politikushoz és szakértőhöz hasonlóan úgy gondolta, hogy Magyarországnak – 1920-hoz hasonlóan -- „olyan álláspontot kell elfoglalnia, amelyre a jövőben mindig hivatkozhat”. Ez a kisebbségben maradt szakértői csoport határozta el valamikor 1946 tavaszán, hogy a hivatalos békecélok kialakítása és azok alátámasztása mellett készítenek egy olyan összeállítást, amely nem a realitásokat, hanem az igazságosság szempontjait veszi alapul. E munka irányítója gróf Teleki Géza, Teleki Pál fia, kivitelezője pedig -- Demeter Béla és mások közreműködésével – a Béke-előkészítő Osztály szakértői csoportjából ki is vált Rónai András volt.[41] 

Ez a gépiratban maradt két kötetes angol nyelvű összeállítás Erdély vonatkozásában három felosztási tervet tartalmazott. A maximális változat Erdély kétharmadát juttatta volna Magyarországnak a „népi erőviszonyoknak megfelelő gazdasági egyensúlyt biztosító osztóvonal” alapján, a minimális pedig 44 ezer km2-et a „földrajzi osztóvonal” alapján. A kettő között állt a „nemzetiségi erőviszonyoknak megfelelő” felosztás, amely lényegében a második bécsi döntés osztóvonalának felelt meg, kisebb korrekciókkal Magyarország javára. Ezek alternatívájaként részletesen foglalkozott az anyag a nemzetiségi kantonokra épülő önálló erdélyi állam tervével, amelyet néhány évre az ENSZ felügyelete alá kívántak helyezni.[42]

A magyar kormánydelegáció április 9. és 15. között tanácskozott a szovjet vezetőkkel. Április 9-én este Molotov fogadta Gyöngyösit és kíséretét, másnap Sztálin az egész magyar delegációt Nagy Ferenccel az élén, majd 12-én Dekanozov helyettes külügyi népbiztos Gyöngyösit. Végül 15-én ismét Molotov tárgyalt Nagy Ferenccel, Gyöngyösivel és a delegáció több más tagjával. Eközben a Molotov, Vorosilov, Sztálin és Nagy Ferenc által adott fogadásokon, illetve ebédeken és vacsorákon is találkoztak a felek. Az április 9-ei Molotov--Gyöngyösi-találkozó célja az volt, hogy a magyar fél részletesen kifejthesse álláspontját. Gyöngyösi ezt meg is tette, éspedig nemcsak Románia, hanem Csehszlovákia vonatkozásában is.  Erdélyről szólva egy térképet terített Molotov elé, és annak segítségével ismertette a két javaslatot, amelyek közül a 22 ezer km2-es változat mellett érvelt. Szóba hozta a székelyeket is, ám egyáltalán nem a Demeter által javasolt szellemben, inkább a magyar kompromisszumkészség és áldozatvállalás bizonyítékaként. Arra, hogy ezt a „Románia szívében” fekvő területet visszacsatolják Magyarországhoz, a „legvérmesebb magyar illuzionista sem gondolhat ésszerűen” – szögezte le. Ezek után – fejeződik be Gyöngyösi feljegyzése – Molotov „megjegyezte, hogy a fegyverszüneti egyezményben a szövetségesek kilátásba helyezték, hogy Romániát Erdélynek, illetőleg Erdély nagy részének visszaszerzésében támogatják. Erre azt válaszoltam, hogy felfogásom szerint javaslatunk ezzel az ígérettel nem áll ellentétben, miután ez az optimális javaslat is 22 000 km2-rel, mindössze 1/5 része egész Erdély területének. Molotov megköszönte tájékoztatásomat, és anélkül, hogy a szovjet álláspontról sikerült volna tájékoztatást szereznem, a beszélgetés véget ért.”[43]

A Sztálinnal folytatott megbeszélésen Nagy Ferenc hozta szóba a békecélokat. Kijelentette, hogy „a baráti Jugoszláviával nincsen semmi területi probléma”. Csehszlovákiától viszont azt várják, hogy „biztosítsák az ott lévő magyaroknak a teljes polgári egyenjogúságot””, illetve „ha meg akarnak szabadulni tőlük, akkor biztosítsák ennek a néptömegnek a gazdasági feltételeit, és adjanak velük valami földet”.[44]  A Romániával szembeni magyar követelés ismertetését Nagy Ferenc kezdte, és Gyöngyösi fejezte be. A szovjet jegyzőkönyv szerint a magyar expozék közben Sztálin kérdést intézett Molotovhoz a Romániával kötött fegyverszünet vonatkozó paragrafusairól. A külügyi népbiztos válasza után Sztálin megjegyezte, hogy „ez a kitétel lehetőséget ad arra, hogy valamit kaphasson Magyarország, hogy éppen mit, milyen területet, azt meg kell majd nézni. Sztálin elvtárs azt mondja, ezt a kérdést épp most tárgyalják Londonban a külügyminiszter-helyettesek. Sztálin elvtárs elmagyarázza, hogy a három nagyhatalom által Romániával kötött fegyverszüneti egyezményben az szerepel, hogy Erdély egésze vagy nagyobbik része Romániához csatolandó. E kitétel lehetőséget nyújt Magyarországnak, hogy megkaphassa Erdély egy részét. A kérdést meg fogják vitatni”.[45] Gyöngyösi szűkszavú feljegyzésében Sztálin reagálásáról mindössze annyi szerepel, hogy „Sztálin generalisszimus láthatólag elgondolkodott a problémán, majd közölte, hogy még megfontolják a dolgot, és hogy még találkozni fogunk”.[46]

A magyar küldöttség még Moszkvában tartózkodott, amikor a három nagyhatalom külügyminiszter-helyettesei április 16-án Londonban eldöntötték: Magyarország és Románia között is az 1938. január 1.-ei határ fog helyreállni. Az erre vonatkozó indítványt a Szovjetunió képviselője, Guszev nagykövet tette március 11-én, illetve 27-én. Guszev előterjesztése teljes összhangban állt a Szovjetunió legfelsőbb vezetésének január 7-én hozott és március 21-én megerősített döntésével, mely szerint „Ragaszkodni kell a szovjet delegáció azon álláspontjához, hogy egész Erdélyt adják át Romániának”.[47] Mérlegelve a Szovjetunió eltökéltségét erre az időre Nagy-Britannia feladta szeptemberben képviselt álláspontját, és beletörődött egész Erdély Romániának adásába. 1946 tavaszára az amerikaiak elszántsága is mérséklődött. A franciák és az angolok támogatását elveszítve, valamint az szovjetekkel való „felesleges” konfrontációt is kerülni akarván már csak annyit akartak elérni, hogy a magyar békeszerződés tervezetében történjen utalás arra, hogy a szövetségesek „készek elismerni a román-magyar határ minden olyan kiigazítását, amelyben a közvetlenül érdekelt felek utólag kölcsönös megállapodásra juthatnak, és amely jelentős mértékben csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát”. A Szovjetunió azonban ezt is elutasította. A helyettesek április 16-án ezért olyan tervezetet fogadtak el, és terjesztettek a Külügyminiszterek Tanácsa elé, amely alternatív jelleggel az amerikai szövegvariánst és a szovjet eredetit („egész Erdély Románia területéhez csatoltatik”) is tartalmazta. Molotov és Dekanozov erről – még a magyar delegáció moszkvai tartózkodása idején – tájékoztatta Bukarestet. A magyar delegációt viszont nem.[48]

A fentiek alapján úgy véljük egyértelműen kijelenthető: a szovjet vezetők nem voltak őszinték a magyar kormánydelegáció tagjaihoz. Sem azt nem közölték velük, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának 1945. szeptemberi és a helyettesek 1946. március-áprilisi ülésein mereven ragaszkodtak az 1920-as magyar-román határ helyreállításához, sem azt, hogy Romániának megígérték egész Erdélyre vonatkozó igényük támogatását. Vagyis elhallgatták, hogy Besszarábia fejében és a baloldali Groza-kormány megszilárdítása érdekében az angolszász hatalmak elgondolásával szemben egész Erdélyt Romániának kívánják juttatni. Ehelyett a magyarokat is jóindulatukról, de legalábbis elfogulatlanságukról biztosították. Magatartásuk megfelelt annak a Romániával és Magyarországgal szemben is alkalmazott nyomásgyakorlási technikának, amit a szovjet béke-előkészítés egyik 1944-es vitájában Litvinov ajánlott. Magyarország esetében a cél – mint Békés Csaba véleményünk szerint is helyesen feltételezi – az lehetett, hogy a területi kérdés lebegtetésével „minél baloldalibb és minél inkább szovjetbarát orientációt” kényszerítsenek ki.[49]  A kétoldalú tárgyalásokra vonatkozó javaslat pedig, amely összhangban állt Groza korábbi elképzelésével, a felelősségáthárítás klasszikus eseteként magyarázható. A szovjet vezetők előtt nem lehetett kétséges, hogy az adott helyzetben és információk birtokában Romániának esze ágában sem lesz két oldalú szerződés keretében területről lemondani.

Április 24-én Gyöngyösi tájékoztatta a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságát a moszkvai útról, illetve az általa helyesnek tartott békecélokról. Sztálin kijelentéseinek nagy jelentőséget tulajdonítva elmondta, hogy „a Szovjetunió részéről kompetens nyilatkozat van abban a tekintetben, hogy Románia felé a területi igény jogosan fennáll. Az expozét követő vita megmutatta, hogy továbbra is hiányzott a pártok közötti egyetértés. A kisgazdák kifogásolták, hogy Csehszlovákiával szemben lemondott a kormány az etnikailag összefüggő magyar területek követeléséről. De román vonatkozásban is felvetettek a 22 ezer km2-es terven túlmenő elképzeléseket. Érdekes, hogy ezúttal az addig realistának mutatkozó Nagy Ferenc is szabad folyást engedett vágyainak. Felvetette, hogy „egy nem nagyon széles korridor” formájában „a magyar többségű Kalotaszeg vidékén keresztül el lehetne jutni Kolozsvárig”. Az elhangzott véleményekkel a kommunista képviselők – Révai és Horváth Márton – szálltak szembe a szokásos érveléssel. Határozottan kiálltak Gyöngyösi tervezete mellett, és a szükséges egység érdekében a többieket is annak elfogadására kérték. Újabb magyarázkodó hozzászólások után végül ez is történt. A külügyminiszter békecélokkal foglalkozó tervezetét a bizottság „helyesléssel tudomásul vette”. Ez óriási, ámbár meglehetősen elkésett lépést jelentett a közös kormányálláspont kialakítása terén.[50]

Moszkva tanácsát megfogadva a magyar békecélok egyértelműsítésével párhuzamosan a Külügyminisztérium kétoldalú tárgyalások megkezdését kezdeményezte Romániával. Ennek érdekében Bukarestbe küldte Sebestyén Pált, akit 27-én Tătărescu és Groza is fogadott. Sebestyén tájékoztatta a román vezetőket, hogy a magyar kormány fel fogja vetni a békekonferencián a „romániai magyarság kérdését”. Ezt megelőzően azonban „baráti és bizalmas megbeszélés” tárgyává szeretné tenni a román kormánnyal „a Magyarország és Románia között függőben levő összes kérdéseket, beleértve egy területi újjárendezést is, amely nélkül a magyar kormány a romániai magyarság problémájának megoldását nem tudja elképzelni”. E célból a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter kész Bukarestbe jönni. Tătărescu semmi kétséget sem hagyott a román álláspont felől. „nincs felelős román államférfi, de nincs egyetlen román ember sem – szögezte le --, aki hajlandó volna Románia nyugati határát tárgyalások, vagy akár csak bizalmas megbeszélések anyagává tenni. Erdély Románia számára, mint a románság bölcsője, mindennél szentebb és becsesebb, s ezért Románia a békekonferenciától nem kérhet, és nem várhat mást, mint Erdély határainak véglegesítését”. Groza – más szavakkal – ugyanezt mondta. „A magyar határ mellett 20 és egynéhány ezer négyzetkilométer lecsatolása […] túl sok románt csatolna Magyarországhoz”, a „Székelyföldet egy korridorral Magyarországhoz csatolni” pedig „abszurdum” lenne. A határokról „érdemben” nem lehetséges tárgyalni, mert ő „Erdély egységének megbontását lehetetlennek és végzetes hibának tartja”. Másrészt azért sem lenne helyes és indokolt egy ilyen kétoldalú megbeszélés, mert „a probléma a nagyhatalmak előtt fekszik már”. Egy ilyen tárgyalásnak – emlékeztette Sebestyént tavalyi ajánlataira – akkor lett volna értelme, amikor ő azt javasolta. Abban az időben „a függő kérdéseinket – még a határkérdéseket is – közvetlen tárgyalások útján meg tudtuk volna oldani”. Mára azonban oka fogyottá vált egy ilyen találkozó.[51]

Gheorghe Tătărescu román külügyminiszter a békekonferencián - hosszasan ecsetelte a román katonai hozzájárulás jelentőségét a szövetségesek győzelméhez

A magyar ajánlat bukaresti visszautasítása intő jel lehetett volna a békekilátásokat illetően. A nemzetközi fórumokon elfoglalt szovjet álláspontról és a Romániának tett közlésekről mit sem tudván a magyar vezetők azonban nem fogták fel ennek valódi jelentőségét, és persze a szovjet vezetők kétszínűségén sem láttak át. Ezért április végén és május elején indokolatlanul optimista nyilatkozatokat tettek. A túlzott várakozásoktól a kommunista vezetők sem voltak mentesek. Sőt addigi politikájukkal ellentétben maguk is hozzájárultak az illúziókeltéshez. Ez lehetett a hatása Rákosi április 22-i békéscsabai beszédének, amelyben kifejtette, hogy a magyar kormányküldöttség moszkvai útja a legteljesebb sikerrel járt. Külön kiemelte, hogy a delegáció „őszintén feltárta a magyar békecélokat”, és hogy „azok érdekében megnyerte a Szovjetunió jóindulatát”.[52] Révai József a Zeneakadémián megrendezett április 26-ai fórumon beszélt ehhez hasonló szellemben a „politikai, tudományos és művészeti élet kiválóságai” előtt. A moszkvai utat fordulópontként értékelve kijelentette, hogy a korábbi helyzettel szemben, amikor az ország teljes izoláltságtól szenvedett, „A magyar béke előkészítésénél immár egy olyan nagyhatalom barátságára, támogatására számíthatunk, amelynek döntő szava lesz a délkelet-európai  államokkal kötendő békeszerződések tárgyalásánál”.[53]    

Az erdélyi magyarság többsége – beleértve számos vezetőjét is -- a magyarországinál intranzigensebb álláspontot foglalt el. A Moszkvában előterjesztett két tervezetről értesülve Márton Áron katolikus és Vásárhelyi János református püspök, valamint Szász Pál, az Erdélyi Gazdasági Egyesület és Korparich Ede, a Hangya elnöke, továbbá Lakatos István szociáldemokrata vezető április végén közös állásfoglalást alakított ki, s azt a bukaresti magyar misszió útján haladéktalanul a magyar kormány tudomására hozta. Ebben kijelentették, hogy „Az erdélyi magyarság, mint szabad nép, amelyből az élet ösztöne még ki nem aludt, saját államában, saját fajtestvéreivel együtt, saját felfogása szerint kíván élni. Megérti az erdélyi románság hasonló óhaját, de a maga részéről magának ugyanezt a jogot megkívánja”. Egyben figyelmeztették a kormányt, hogy nincs joga „önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni”. Ehelyett érje el, hogy „az erdélyi magyarság a béketárgyalásokon Erdély kérdésében meghallgatásra találjon, és hogy véleményét hivatott szószólói útján szabadon és biztonsággal fejthesse ki”. Ha mindezek ellenére „az erdélyi magyarság számottevő tömegei mégis kívül maradnának Magyarország határain”, akkor elvárják a magyar kormánytól, hogy az mindent megtegyen az erdélyi magyarok „népi, kulturális és gazdasági jogainak […] intézményes biztosítására”.[54]

Az erdélyi magyarság többségétől eltérően a Magyar Népi Szövetség továbbra is Románián belüli megoldásokban gondolkodott. A szervezet vezetői legfeljebb egy vékony határ menti sáv Magyarországhoz csatolását tartották elképzelhetőnek, s feladatuknak azt tartották, hogy a Romániában maradó nagy többség „nemzeti jogait és életlehetőségeit” biztosítsák. Ezzel összefüggésben került előtérbe „egy közigazgatási autonómiával felruházott, teljesen magyar jellegű Székelyföld megteremtésének” az igénye Románián belül. A szervezet egyik vezetője és fő ideológusa, a kommunista Bányai László május elején azt javasolta a bukaresti magyar politikai misszió vezetőjének, hogy a magyar béke-előkészítők dolgozzák ki ennek konkrét tervét vagy terveit.[55]

Márton Áron és társai véleményét Nékám Sándor május 5-én, Bányai Lászlóét pedig május 7-én foglalta írásba, és továbbította Budapestre. Ezzel szinte egy időben a Külügyminiszterek Tanácsa véglegesítette a helyettesek áprilisi döntését: az 1920-as román-magyar határ helyreállítását. A sorsdöntő ülésre május 7-én került sor. Az alig néhány perces tanácskozáson Byrnes amerikai külügyminiszter felajánlotta, hogy kész visszavonni a már elfogadott szövegrészhez („Az 1940. augusztus 30-ai bécsi döntést ezennel semmisnek és érvénytelennek nyilvánítjuk. Ezzel helyreállt a Románia és Magyarország között 1938. január 1-ével érvényes határ”) javasolt amerikai kiegészítést („A szövetséges és társult hatalmak azonban készek elismerni a román-magyar határ bármiféle kiigazítását, amiben a közvetlenül érintett felek a jövőben kölcsönösen megegyeznek, és ami jelentősen csökkentené az idegen uralom alatt élők számát”), ha a Szovjetunió is visszavonja a magáét ( „s ezzel Erdély egésze újra Romániához tartozik”).  Molotov ezt minden további nélkül elfogadta, s a döntéssel Bevin is egyetértett. Az „Erdéllyel kapcsolatos pontban tehát – zárta le a témát az elnöklő Molotov – megegyeztek, és ez a döntés azt mutatja, hogy a tanács jól kezdte meg munkáját”. Az amerikai és a brit jóindulat Magyarország irányában csak annyiban mutatkozott meg, hogy tekintettel az ország nehéz gazdasági helyzetére próbálták rávenni a Szovjetuniót a 300 milliós jóvátétel csökkentésére. Molotov ezt azzal hárította el, hogy éppen néhány hete ígérték meg a magyar kormánynak Moszkvában, hogy a jóvátételi kötelezettségeinek teljesítési idejét 6-ról 8 évre emelik.[56]

Eltérően a Külügyminiszterek Tanácsának szeptemberi döntésétől, amely a magyar vezetők előtt titokban maradt, a május 7-ei határozat lényegéről már aznap este értesültek. Arról ugyanis a nyugati rádióadók, majd másnap a napilapok is beszámoltak. A hírek, amelyek élesen rávilágítottak a magyar békevárakozások, sőt békecélok és a reálisan várható döntések között tátongó szakadékra, hidegzuhanyként hatottak a magyar közvéleményre és vezetőkre egyaránt. A párizsi hírek Nagy Ferencet állítólag olyan felkészületlenül érték, hogy először „alig tudott szóhoz jutni”. A Fészek klubból, ahol jótékonysági vacsorán vett részt, azonnal Puskin követhez sietett, aki részben kitérő válaszokat adott, részben a Szovjetunió változatlan támogatásáról biztosította a miniszterelnököt.[57] Gyöngyösi János pedig haladéktalanul Moszkvába akart utazni, hogy magától Molotovtól kérjen felvilágosítást. A szovjet vezetés természetesen nem tartotta időszerűnek a magyar külügyminiszter újabb moszkvai útját.  Puskin – tetézve a szovjet politika addigi őszintétlenségét – május 21-én azzal indokolta a visszautasítást, hogy „a Külügyminiszterek Tanácsa által meghozott döntéshez Erdélyről Byrnes miniszter ragaszkodott”. Ezért tehát Molotov semmit sem tudna mondani és tenni.[58]

A minden diplomáciai rutin nélküli magyar külügyminiszterben ezekben a napokban kezdett felébredni a gyanú, hogy a Szovjetunió nagy valószínűséggel cinkelt lapokkal játszik, s hogy a jóindulatában reménykedni – legalábbis a határokkal kapcsolatban – indokolatlan. Dilemmájáról május 24-én tájékozatta Schoenfeld amerikai követet, aki meglepetten annyit válaszolt, hogy „tudomása szerint a magyar reményeket szertefoszlató döntést Erdély ügyében az oroszok kezdeményezték”. Néhány nap múlva megérkezett Washingtonból a szovjet magyarázat részletes cáfolata. Június 4-én Byrnes táviratban tudatta budapesti követével, hogy „a szovjetek a fegyverszüneti tárgyalások óta ragaszkodnak ahhoz, hogy egész Erdélyt Románia kapja. Az USA kormánya megkísérelt olyan módosítást elérni, amely lehetővé tett volna kisebb változtatásokat etnikai alapon, és később olyan szövegezést támogatott, amely legalább Magyarország és Románia közötti közvetlen tárgyalásokat helyezett kilátásba. Ám végül a szovjet nézet kerekedett felül, vagyis az egész terület Romániának való visszajuttatása minden megszorítás és későbbi közvetlen tárgyalásokra való utalás nélkül”. Az üzenetről Schoenfeld június 7-én tájékoztatta Nagy Ferencet. A magyar kormányférfiak ekkortól tudhatták bizonyosan, hogy a szovjet vezetők galádul félrevezették őket, s a Szovjetunió támogatásához fűzött optimista reményeik megalapozatlanok voltak.[59]

A határ túloldalán, az erdélyi magyarok körében természetesen még nagyobb megdöbbenést és elkeseredést váltott ki a hír. Mint Gyöngyössy István bukaresti követségi tanácsos május 12-én jelentette, a többség ekkor döbbent rá, hogy „azok a vérmes remények, amelyeket táplált, nem fognak valóra válni”, miközben a Magyar Népi Szövetség „bizonyos keserű elégtétellel politikája helyességének bizonyítékát látja a párizsi határozatban”. A román nacionalisták ugyanakkor megkönnyebbültek, és magyarellenességük, amelynek az elmúlt hetekben számos jelét adták, fokozódott. A határ menti városokban és falvakban magyar családok házainak ablakait verték be, és embereket inzultáltak. A tüntetések és védtelen emberek zaklatása Kolozsvárt nap, mint nap előfordult. Az itteni ellentétek május 29-én és 30-án véres incidensekhez vezettek. Felfegyverzett diákok tüzet nyitottak a székházukat védő magyar munkásokra, akik közül többen megsebesültek, és egyikük meghalt. A június 2-ára tervezett bukaresti román-magyar válogatott labdarúgó mérkőzést a román meghívók lemondták, mert a magyarellenes hangulat miatt a nem látták lehetségesnek a rend fenntartását.[60]

Ilyen előzmények után került sor a hagyományos pünkösdvasárnapi csíksomlyói búcsúra. A mintegy 150 ezer székely hangulata – a bukaresti magyar politikai misszió megfigyelői szerint – olyan „nyomott és egyben veszedelmesen feszült” volt, hogy „az elkeseredettség könnyen politikai tüntetésben robbanhatott volna ki”. Hallatszottak olyan hangok, hogy az 1918. december 1.-ei gyulafehérvári román népgyűléshez hasonlóan „nemzetgyűléssé kellene átalakulni, és a párizsi határozat elleni tiltakozás jeléül a Magyarországhoz való csatlakozást kellene követelni”. Az esemény végül incidensek és politikai deklarációk nélkül fejeződött be, amiben nagy szerepe volt a jelenlévő és beszédet mondó Márton Áronnak. A püspöknek sikerült olyan nyugodt és méltóságteljes formában hangot adni a párizsi döntés elleni tiltakozásának, amellyel nem fokozta, hanem csitította a tömegszenvedélyt. „Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalmuk van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre” – fohászkodott.[61]

A magyarországi pártok körében ellentétes hatást váltott ki a döntés. A kisgazdákat és a parasztpártiakat egy időre olyan dacreakció kerítette hatalmába, amely addigi kompromisszumkészségük értelmét is megkérdőjelezte. Minek reálpolitikára törekedni, ha a magyar önmérséklet süket fülekre talál? – kérdezték maguktól és koalíciós partnereiktől egyaránt.  Mindszenty József hercegprímás nem szólalt meg a nyilvánosság előtt. A nyugati nagyhatalmak képviselőihez viszont olyan memorandumot juttatott el, amelynek területi követelései ugyancsak túlmentek az addigi elképzeléseken. A két világháború közötti magyar revizionista propaganda érvrendszerének egyik centrális elemét, a magyarság „civilizációs fölényét” felelevenítve a „nyugati kultúrájú” Erdély és a „keleti kultúrájú” Románia egyesítésének a veszélyeire hívta fel a figyelmet május 20-ai emlékiratában. Ez az új „alárendeltség” – írta – azzal a következménnyel fog járni, hogy „lealacsonyít egy nyugati típusú kultúrával rendelkező nemzetet egy keleti kolónia szintjére”. A helyes és elfogadható megoldás ezért az lenne, ha Erdélyt a Maros és a Küküllő mentén osztanák meg úgy, hogy a Magyarországhoz kerülő északi rész „Kolozsvárral és a székely régiókkal együtt magába foglalná Gyulafehérvárt is, mivel ez 940 éve az erdélyi magyar püspökség székhelye”.[62]

A munkáspártok visszatértek ahhoz a korábban is képviselt platformjukhoz, hogy a Duna-medence nemzetiségi ellentéteit nem a határok tologatásával, hanem azok „légiesítésével” és a népek közötti együttműködés erősítésével lehet és kell megoldani. „Igyekezzünk ne csak határokban és csak territoriális szemszögből nézni, gondolkodni és ítélni. Nagyobb és átfogóbb szempontok is vannak, amelyek döntőbbek és jelentősebbek”, és „legyünk mindig tudatában annak, hogy az európai határok jelentősége nem növekvőben, hanem csökkenőben van” – győzködte olvasóit a szociáldemokrata Horváth Zoltán.[63] Fogarasi Béla, a Kommunista Párt Külügyi Bizottságának vezetője  a párt elméleti lapjában fejtette ki, hogy „A nemzeti kérdés megoldása nem egy egyszerű határkérdés. A nemzeti kérdés megoldásának útja a politikai és ökonómiai sovinizmus felszámolása úgy minálunk, mint a szomszéd államokban is. […] Mennél következtesebben és mennél gyorsabban fog a dunai államokban a népi demokrácia megvalósulni, annál könnyebb lesz a nemzetiségi kérdés megoldása”.[64]

Ezzel a részben nyilvános, részben zárt ajtók mögött zajló diskurzussal összefüggésben kezdte közölni az Új Magyarország május 28-án Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című történetpolitikai esszéjét. Gondolatilag és nagyrészt szövegszerűen is ez az írás a háború alatt készített nagy kézirat egyes fejezetein alapult. Változást jelentett viszont, hogy Bibó minden határokra vonatkozó konkrét utalást kihagyott a szövegből. Alaptézisét azonban, mely szerint Közép-és Kelet-Európában „a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történeti határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén”, teljes mértékben fenntartotta, többször megismételte, és számos érvvel támasztotta alá. Annak ellenére hangoztatta ezt, hogy világosan érzékelte: „Magyarország arra sem számíthat, hogy etnikai határait megkapja”.[65]

A május 7-ei párizsi döntéssel nemcsak a kisgazda és a parasztpárti képviselők, hanem Gyöngyösi és Nagy Ferenc sem tartotta véglegesen lezártnak a magyar határok ügyét. Mindketten a külügyminisztérium egyik „amerikai informátorának” közlésre alapozták reményüket. Eszerint a végleges döntés csak a júliusra összehívott békekonferencián fog megszületni „az érdekelt kormányok meghallgatása után”. Nagyobb területeket – közölte véleményét a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottsága által kiküldött béke-előkészítő albizottság június 3-ai ülésén a pártok képviselőivel – persze nem, „csak kisebb határkiigazításokat remélhetünk”.[66]  Ma már tudjuk, hogy ez az amerikai informátor Philip E. Mosely, a Harvard fiatal történészprofesszora és egyben a washingtoni béke-előkészítő bizottság vezető szakértőinek egyike volt, aki a békedelegáció tagjaként már májustól Párizsban tartózkodott.[67]

Ezekkel a mérséklődő igényekkel függött össze, hogy a béke-előkészítés keretében folyó munkában május közepétől a kisebbségvédelem általános kérdéseire és a Székelyföld Románián belül autonómiájára egyaránt nagyobb hangsúly helyeződött. Az a szakértői csoport, amely az utóbbival foglalkozott, május 28-án ült össze először Flachbart Ernő elnökletével. Bár az erdélyi magyarság „kettéhasítása” és egyik felének „gettósítása” miatt Demeter Béla, Teleki Géza és mások „igen veszélyesnek” tartották egy „külön székely autonómia felvetését”, a megbeszélések folytatódtak, és azok eredményei néhány héten belül konkrét tervezetek képében öltöttek formát.[68] Ugyancsak májusban kezdődtek azok a szakértői tanácskozások, amelyek egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet megalkotására irányultak. Ezt a kisebbségi kódexnek is nevezett anyagot, amely az általános emberi jogok védelmén túl a kisebbségek közösségi jogait és azok szavatolását öntötte jogi formába, Auer Pál párizsi magyar követ június 11-én nyújtotta át a Külügyminiszterek Tanácsa tagjainak. A nagyhatalmak budapesti képviselői pedig július 2-án kapták meg Gyöngyösi Jánostól.[69]

A nagyhatalmak véleményének befolyásolása és döntésük megváltoztatása céljából Gyöngyösi május 20-án minden korábbinál terjedelmesebb emlékiratot juttatott el a szövetségesekhez. Emellett folyamatosan dolgozott a magyar kormány londoni és washingtoni látogatásának előkészítésén. A kezdeményezés nem tőle, hanem Nagy Ferenctől indult ki, aki Moszkvából hazaérkezve a brit és az amerikai követnek egyaránt jelezte, hogy szívesen vezetne delegációt a brit és az amerikai fővárosba is. A május 7-ei döntés után a nyugati látogatások terve új perspektívába került. Nagy Ferenc, Tildy Zoltán és környezetük egyaránt abban bízott, hogy amit nem kaptak meg a Szovjetuniótól, azt talán megkaphatják az angolszász hatalmaktól. A Romániával szembeni területi követeléshez és Csehszlovákia magyarellenes politikájának a tompításához egyaránt támogatást reméltek. Az amerikai vezetők, akik a baloldali és szovjetbarát jugoszláv, román és csehszlovák kormánytól eltérően a kisgazdák vezette magyar koalíciós kormányban egyik fő kelet-európai támaszukat látták, készségesen viszonyultak a magyar közeledéshez. Úgy gondolták, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok szorosabbra fűzésével némileg ellensúlyozhatják az egyre erősebb kelet-európai szovjet befolyást. Nagy-Britannia viszont, amely az 1944-es százalékos egyezmény szellemét követve maximálisan ügyelt a szovjet érzékenységre, s Kelet-Európából legtöbb tekintetben visszavonult, megpróbált udvariasan kitérni a látogatás elől. Nagy Ferenc eltökéltségét érzékelve végül ugyan ők is igent mondtak, ám jelezték, hogy a magyar delegáció nem a brit kormány „vendége”, hanem csak „meghívottja” lesz, s maga Bevin párizsi távolléte miatt nem tud részt venni a tárgyalásokon.

Az ötfős magyar delegáció, amelynek Nagy Ferencen és Gyöngyösi Jánoson kívül Rákosi Mátyás, Ries István, valamint titkárként és gazdasági szakértőként Rácz Jenő volt a tagja, június 8-án indult el Budapestről, és június 12-én érkezett meg Washingtonba. A magyar delegáció washingtoni fogadtatása a moszkvaihoz hasonlóan tüntetően kedves és szívélyes volt. A State Department magyar ügyekkel foglalkozó tisztviselői és Dean Acheson külügyminiszter-helyettes mellett a magyar vezetők találkoztak Byrnes külügyminiszterrel és Truman elnökkel is. Byrnes és Nagy Ferenc négyszemközt is tárgyaltak. Érdemi eredmények mindazonáltal csak gazdasági téren születtek. A békecélok tekintetében semmiféle kézzelfogható eredmény nem koronázta a látogatást. Nagy Ferenc expozéjára adott válaszában Byrnes június 4-ei táviratával összhangban szóban is összefoglalta a május 7-ei döntés előzményeit. Felelősségét enyhíteni akarván tájékoztatóját mentegetőzéssel fejezte be. „Be kellett látnunk, hogy a népesség annyira kevert Erdélyben, hogy lakosságcsere nélkül semmilyen határmódosítás nem nyújt megoldást az etnikai problémára” – mondta. Az ezt követő tárgyaláson, amelyen az egész magyar delegáció részt vett, Nagy még egyszer felvetette az erdélyi kérdést, amire Byrnes – Nagy Ferenc visszaemlékezése szerint – ezt válaszolta: „ha a szovjet vállalkoznék az erdélyi kérdés felvetésére, az Egyesült Államok kormánya nem zárkóznék el a magyar ügy támogatásától”. Ismerve a szovjet kormány álláspontját más szavakkal ez annyit jelentett, hogy az Erdély-dosszié Washingtonban le van zárva, az 1920-as román-magyar határ helyreállítását véglegesnek tekintik.[70]

Londonban – június 21-én és 22-én – Clement R. Attlee miniszterelnökkel, Sir Orme Sargent közigazgatási és J. B. Noel-Baker politikai államtitkárral tárgyalt a magyar küldöttség. A fogadtatás itt jóval hűvösebb volt; az angol politikusok magatartását tartózkodás, sőt időnként fölényesség jellemezte. A magyar politikusok felvetéseinek megfelelően a megbeszéléseket a határkérdések és a magyar kisebbségek helyzete dominálták. Az utóbbiról szólva Nagy utalt a „kantonszerű” székely autonómia kérdésére is. A magyar felvetésekre adott válaszaikban mindhárom angol politikus korrekt módon, minden köntörfalazás nélkül ismertette a brit álláspontot, és a legkisebb mértékben sem hagyta, hogy tárgyalópartnereikben bármiféle illúzió alakuljon ki. A román-magyar határ kérdését – közölte például Noel-Barker – semmi értelme sem lenne újra felvetni, mert a „szovjet hajthatatlanság” miatt – ennél a pontnál „Rákosi nagyot sóhajtott” – úgysem várható tőle eredmény. Másrészt „Őfelsége kormánya […] úgy érzi, hogy a leglényegesebb kérdés nem az, hogy hol húzódjon a határ, hanem az, hogy a határnak egyre kisebb jelentősége legyen”. Nem vállalt kötelezettséget az államtitkár Székelyföld Románián belüli autonómiájának támogatására sem. Mindössze annyit ígért meg, hogy ha „a két kormány meg tud egyezni”, akkor „megkapják Őfelsége kormányának támogatását”. Ez ahhoz képest is visszalépés volt, amit a Foreign Office beosztott munkatársai terjesztettek elő a magyar delegáció fogadására készülve május végén. Ők ugyanis azt javasolták, hogy a brit kormány kezdeményezze a román békeszerződés tervezetének egy olyan záradékkal való ellátását, „amelynek értelmében a román kormány nemre, fajra, anyanyelvre és származásra való tekintet nélkül biztosítani lesz köteles minden fennhatósága alatt élő személy számára az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, […] ami bizonyos fokú védelmet fog nyújtani a romániai magyar kisebbségnek”.[71]

A tárgyalások lezárásaként adott ebéden Nagy Ferenc röviden még egyszer visszatért Erdély kérdésére, és az államtitkárt arra kérte, hogy arról tájékoztassa Bevint. Noel-Barker ezt még aznap megtette. Távirata szerint Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy „több okból is nagyon sürgős, hogy Erdély kérdését ne tekintse senki lezártnak, és az újra nemzetközi tárgyalások témája legyen”. Megértette, hogy a brit kormánytól nem várható kezdeményezés, de azt reméli, hogy „a kérdést a megfelelő időben felveti majd egy másik nagyhatalom, valamint azt is, hogy ebben az esetben Ön nem fog tiltakozni, hanem engedi folyni a vitát a maga útján. Ha a vita során Önnek lehetősége adódna bizonyos módosításokat elérni a jelenlegi helyzettel szemben, természetesen nagyon hálásak lesznek.” Távol áll tőlük a szándék, hogy nézeteltéréseket szítsanak a nagyhatalmak között, akiknek az együttműködésére maguk rá vannak utalva, „ám az erdélyi kérdés felmérhetetlen fontosságú számukra”. A kezdeményezést Nagy Ferenc is és Rákosi is a Szovjetuniótól várja, amelyről feltételezik, hogy a romániai választások lebonyolódása után „jobban fog hajlani a józan észre”. [72]   

Londonból Párizsba utazott a magyar delegáció. Itt először George Bidault francia külügyminiszterrel találkoztak. Bidault rokonszenvvel fogadta a magyarokat, ám világosan tudomásukra hozta, hogy országától semmi sem várható. Franciaország – közölte lemondóan – nincs abban a helyzetben, hogy nagy kérdésekben erős szóval szóljon bele”.[73] Június 25-én Bevin fogadta őket. A találkozóról készült egybehangzó magyar és brit feljegyzések szerint Nagy Ferenc arra kérte a brit külügyminisztert, hogy támogassa Magyarországot annak érdekében, hogy „a Külügyminiszterek Tanácsa tárgyalja újra az erdélyi kérdést, és a békeszerződés rendelkezései kötelezzék Csehszlovákiát a magyar nemzetiségnek adandó egyenlő jogok biztosítására”. Bevin mindkét felvetésre elutasító választ adott. Felidézte, hogy eredetileg ugyan ő is támogatta a román-magyar határ módosítását, ám később belátta, hogy Európának ezen a részén nem lehet mindenkit egyformán kielégítő határokat húzni. Munkatáraihoz és az amerikaiakhoz hasonlóan ő is kétoldalú tárgyalásokat javasolt Románia és Magyarország között.[74]   

A június 25-én hazatérő magyar delegációt fellobogózott Budapest, és a mátyásföldi repülőtéren a köztársasági elnök, a kormány, a diplomáciai kar és a Kisgazdapárt képviselőivel az élén ünneplő tömeg várta. Az emberek örültek, hogy a magyar kormánynak a Szovjetunió után a nyugati nagyhatalmakkal is sikerült kapcsolatot találni. A magyar kormányküldöttség 1946. júniusi nyugati körútja diplomáciai szempontból valóban egyedülálló eseménynek számított. Magyarország volt az első, és a rövidesen kibontakozó hidegháború miatt az egyetlen olyan kelet-európai ország, amelynek képviselőit a háború utáni években fogadták Washingtonban és Londonban. Eredményként lehetett elkönyvelni a Washingtonban kapott ígéreteket is kedvezményes áruhitelről és a magyar javak visszaadásáról. Az út fő célja azonban nem teljesült. A magyar békecélok támogatását egyik nyugati hatalom sem ígérte meg. Bár a maga meztelenségében ezt sem Nagy Ferenc, sem Gyöngyösi nem ismerte be, nyilatkozataik valamivel megfontoltabbak és józanabbak voltak, mint a moszkvai út után. A reményt, hogy a nagyhatalmak, hacsak részben is, végül mégis igazat fognak adni Magyarországnak, azonban továbbra sem adták fel. Az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodni lehetett, a békekonferencia volt. Nagy Ferenc ettől remélte, hogy a békeszerződéseket végül mégis csak a „valóságos megbékélés alapján” fogalmazzák meg.”[75]

Nagy Ferenc nemzetgyűlési beszámolóját a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt szónokai különösebb kritikai észrevétel nélkül, bár más-más hangsúlyokkal, elfogadták. Erőss János (Kisgazdapárt) a május 7-ei döntés megváltoztathatóságát emelte ki, Kállai Gyula pedig a Szovjetunió domináns szerepének még nyilvánvalóbbá válását. Sulyok Dezső viszont kíméletlenül rámutatott a miniszterelnök beszédének belső ellentmondásaira és reményeinek meglapozatlanságára. „Valószínű, sőt bizonyos” – jelentette ki --, hogy „a határoknak a helyreállítása a mi kívánságunk szerint nem sikerül”. Területi követeléseinket ennek ellenére úgy kell megfogalmazni, hogy azok kifejezzék „az örök magyar békecélokat”. Vagyis nem azt kell jegyzékekbe foglalni, amit reálisnak tartunk, hanem azt, amit igazságosnak és méltányosnak. Vezérelvként javasolta annak elfogadását, hogy „idegen népeket magyar impérium alá vonni nem kívánunk, de ami a miénk, ahhoz ragaszkodunk, és annak visszakerüléséért békés eszközökkel harcolni is fogunk”. Sulyoktól eltérően Kovács Imre elfogadta Nagy beszámolóját. Ám amit elmondott, az nagymértékben egyezett a Szabadság Párt elnökének álláspontjával. Az elmúlt hetek fejleményei alapján ő is úgy értékelte, hogy „már nem sok reményünk lehet arra, hogy a területi igényeinket kielégítik”.Ám ez nem lehet ok arra, hogy elfeledjük: „mégis csak úgy volna szép a mi demokráciánk, ha azok a magyarok, akik itt élnek közvetlenül a határaink mellett, Romániában vagy Csehszlovákiában, itt a magyar demokráciában élhetnének”. Sulyokhoz hasonlóan Kovács is élesen bírálta Gyöngyösit, amiért az egységes békecélok kialakításához oly késve sikerült. A pártonkívüli Dénes István elsősorban azért támadta a kormányt, mert egyetlen egyszer sem hozta határozottan a világ tudomására, hogy Trianon megismétlése a magyarság számára elfogadhatatlan. „Három millió magyar és e három millió magyar lakta terület ismételt elszakításába a magyar dogozó nép milliói soha bele nem nyugodhatnak” – hangoztatta. Az addigi vitákról és azok eredményéről mintegy tudomást sem véve olyan maximális követelések – független Erdély vagy Észak-Erdély visszacsatolása a Székelyfölddel együtt, északon pedig a magyarok lakta területek átvétele Csehszlovákiától – képviseletére szólította fel a kormányt, amelyek Sulyok és Kovács elképzelésein is túlmentek.[76]

A magyar kormánydelegáció nyugati útjával és a további teendőkkel kapcsolatos július végi vita napjaira elkészült a székelyföldi autonómia részletes terve. Az ezzel kapcsolatos szakértői tanácskozásokon sokféle elgondolás megfogalmazódott – egész Erdély kantonizálásától a személyi és a területi autonómia kombinálásáig. Nehezen tudtak dönteni az autonóm terület kívánatos határait és belső kompetenciáját illető kérdésekben is. Flachbart Ernő irányításával végül olyan tervezetet öntöttek formába, amely a közigazgatáson, az első- és másodfokú bíráskodáson, valamint a vallás- és iskolaügyön túlmenően a gazdasági élet minden ágazatát is a helyi szervek hatáskörébe utalta. Autonóm ügyekben a törvényhozó hatalmat tartománygyűlés gyakorolta volna, amelynek döntéseit a román király hagyta volna jóvá. A végrehajtó hatalom élére tartományi kormányzót képzeltek el, aki a tartománygyűlésnek tartozott volna felelősséggel. A munka értelmét övező kétségek közben egyre nőttek. Szekfű Gyula moszkvai követ már május végén azt jelentette, hogy a területi autonómia eszméjét a hitlerizmus oly mértékben lejáratta, hogy szinte lehetetlen számára támogatókat találni az ottani diplomaták körében. Rajk László belügyminiszter pedig július elején kerek-perec közölte a bizottság tagjaival, hogy „a jelenlegi külpolitikai szituáció és esélyeinek mellett kár e kérdéssel foglalkozni”. Ilyen megjegyzések jutottak el a bizottsághoz a Külügyminisztérium berkeiből is. Mindezek miatt július 24-én Flachbart közvetlenül Nagy Ferenchez fordult. Arra való hivatkozással, hogy a székelyföldi autonómia felvethetőségét csak Párizsban, a békekonferencián lehet majd eldönteni, a miniszterelnök további munkára buzdította a jogászt és munkatársait. Ennek alapján a bizottság nemcsak véglegesítette a szövegtervezetet, hanem július végére franciára is lefordítatta.[77]

A politikai békefeltételeket június 19-én kezdte vitatni a béke-előkészítő bizottság, és 24-én fogadta el. Román vonatkozásban megmaradt a határvonal „gazdaságilag is kielégítő megvonásának” az óhaja, ami lényegében a 22 ezer km2-es partiumi területsáv átcsatolásának felelt meg. Emellett konkrét utalás történt a Székelyföld és „más lényeges magyar települések” közigazgatási és kulturális autonómiájára, amiben a Magyarországhoz kerülő románság is részesült volna. Bekerült végül a jegyzékbe az is, hogy Magyarország a román-magyar határ korrekt megvonásának óhajától vezérelve népszavazás elrendelésével és nemzetközi bizottság kiküldésével is egyetértene.[78]

A párizsi tárgyalások

A párizsi békekonferencia 1946. július 29-én kezdett munkához.  A tárgyalások részben plenáris üléseken, részben bizottságokban és albizottságokban folytak. Az ellenséges államok képviselőinek plenáris meghallgatása után a békeszerződések tervezetei a bizottságok, illetve egyes esetekben az albizottságok elé kerültek. A katonai ügyeket egyetlen, a gazdaságiakat kettő, a területi-politikai ügyeket pedig öt külön bizottság tárgyalta. A javaslatok így kétszer járták meg az utat a békekonferencia legmagasabb és legalacsonyabb fórumai között. Először a közgyűléstől a bizottságokig és az albizottságokig, majd vissza. A tervezetek egyes cikkelyeiről, sőt gyakran annak egyes mondatairól is minden szinten külön szavaztak, és határoztak. A legyőzött államok képviselői a bizottságok munkájában általában nem vehettek részt. Csak külön hívásra jelenhettek meg, és módosító indítványaikat csak abban az esetben tűzték napirendre, ha azokat legalább egy bizottsági tag támogatta. A konferencián elfogadott határozatok nem végleges döntések, hanem csupán ajánlások voltak, amelyeket a Külügyminiszterek Tanácsa hagyott jóvá vagy vetett el. A békekonferencia tehát olyan konzultatív testület volt, amelynek ajánlásai a vele párhuzamosan ülésező Külügyminiszterek Tanácsától függtek Mivel ennek tagállamai vétójoggal rendelkeztek, a tervezeteket megváltoztatni csak mindegyikük egyetértése esetén lehetett.[79]

Két évvel felszabadulása és egy évvel a háború befejezése után Párizs különös és sokakat rabul ejtő varázsa még csak félig-meddig érvényesült. A házak elhanyagolt benyomást tettek, az utcákon sok volt a rosszul öltözött ember, és a civilek között lépten-nyomon egyenruhás amerikai és angol katonákba ütközött a járókelő. A konferenciára érkező delegátusok százait és az őket kísérő több mint kétezer tudósítót és újságírót a világ fővárosa esténként mindazonáltal díszkivilágítással köszöntötte. Ám az áram még Németországból érkezett, s mivel a termelésben még gyakran történt fennakadás, a középületek és az emlékművek többször sötétbe borultak.

A magyar békedelegáció munkáját, amelyet Gyöngyösi János vezetett, mintegy tucatnyi szakember segítette. Az ún. politikai és nemzetiségi csoport romániai szakértői Demeter Béla, Jakabffy Imre és Gáldi László egyetemi tanár voltak. Ők a gazdasági és a katonai szakértők többségével együtt július 27-én vagy augusztus 6-án érkeztek a békekonferencia színhelyére. Valamennyiüket a Champs-Élysées egyik több emeletes szállodájában, a Claridge-ban helyezték el

A francia kormány Párizs egyik legszebb reneszánsz műemlékét, a Luxembourg palotát bocsátotta a békekonferencia rendelkezésére. Ezt a Boulavard Saint Michel és a Rue de Vaugirard által határolt 22 hektáros park szélén fekvő pompás épületet még Medici Mária építette a 17. század elején. Ezt követően a francia királyok párizsi székhelye volt. A forradalom idején itt székelt a Direktórium, miközben a börtönné alakított pincékben Danton, Camille Desmoulins és mások elmélkedtek szabadság, egyenlőség és testvériség diszharmonikus viszonyáról. Az 1870-es évektől, vagyis a császárság bukásától kezdve a francia szenátusnak adott otthont. A II. világháború alatt a franciaországi német légierő főhadiszállása lett, s a park hatalmas gesztenyefáinak lombjai légelhárító ütegeket takartak. Az augusztusi felkelés idején a németek egyik fontos hadászati támpontjaként szolgált, amelynek következtében számos belövést kapott. 1946 nyarára ezek jórészét kijavították, a golyók ütötte résekre már csak a fal fehér foltjai emlékeztettek. Az árnyas sétányok padjain ismét nyugdíjasok kártyáztak, fiatalok csókolóztak, valamint a szomszédos Sorbonne diákjai olvasgattak, miközben a park központi nagy medencéjében hattyúk és kis vitorlás hajók úszkáltak.[80]

A párizsi Luxemburg palota, az 1946-os békekonferencia színhelye

A békekonferencia megnyitása előtti napokban a 21 szövetséges és társult hatalom mindegyike megkapta az öt békeszerződés tervezetét. Bár a legyőzött államok képviselőinek hivatalosan csak augusztus elején adtak át egy-egy példányt, nem hivatalosan jóval előbb lehetett belőlük szerezni másolatot. A magyar delegáció például július 28-án jutott hozzá, amelynek egy példányát azonnal Budapestre továbbította. Az anyag megvitatása így már augusztus legelején elkezdődött. A kisgazda képviselők Romániával és Csehszlovákiával szemben is az „elvi alapokra” való helyezkedést, vagyis a néprajzi-nemzetiségi elv érvényesítését vetették fel. Gyöngyösi viszont reálpolitikai megfontolásokból, a nagyhatalmi támogatás hiányára hivatkozva azt javasolta, hogy a Romániával szemben támasztott, és korábban valamennyi párt által elfogadott 22 ezer km2-es követelést is mérsékeljék 5 ezer km2-re.[81]

Ugyanezek a kérdések a kormányülésen is felvetődtek. Vajon továbbra is a vegyes lakosságú Partium visszacsatolását kell-e erőltetni, amelynek elérésére nincs reális esély, vagy pedig „a romániai magyar kisebbség jogainak intézményes biztosítását és egy etnikai határkiigazítást”? – fogalmazták meg többen – ki tudja hányadszor? -- az alapdilemmát. Gyöngyösi és Rákosi határozottan az utóbbit támogatták, míg Bárányos Károly közellátásügyi miniszter az eredeti javaslat fenntartását pártolta

Hallatták hangjukat a különböző társadalmi szervezetek és törvényhatóságok is. Mindszenty József az esztergomi Bazilika augusztus 15.-ei búcsúját használta fel véleménynyilvánításra. A két világháború közötti revizionista propaganda retorikáját felújítva prédikációjában emlékeztetett a magyarság „elévülhetetlen” érdemeire a „civilizáció védelmében”, és arra, hogy „500 éve várjuk hiába a viszontszolgáltatások idejét”. „Ha a szavak igazságok és nem propaganda szóvirágok”, ha „van bírói lelkiismeret és felelősség”, ha „a győzők különbek a legyőzötteknél” – próbálta tartani a reményt híveiben –, akkor Trianon igazságtalansága nem ismétlődhet meg, akkor lehetőséget kapunk rá, hogy „erkölcseinkben megújulva Szent István országát újra életre támaszthassuk”.[82] Szeptember elején a Magyar Művészeti Tanács tiltakozott. Nyilatkozatukat, mely a világ minden népéhez fordult a „magyar nép” és a „magyar szellem” megmentéséért, Kodály Zoltán olvasta fel a rádióban szeptember 10-én. Néhány nap múlva Tamási Áron előadása hangzott el ugyanott, aki erdélyiként elsősorban a románokhoz fordult. Jegyzete minden túlzástól és radikalizmustól mentes volt. A transzilván eszmeiség jegyében az erdélyi románok és magyarok közös érdekeiről és a magyar nemzetet minden megosztottság ellenére összekötő szálakról beszélt a rá jellemző emelkedett stílusban.[83]

Gyöngyösi János ilyen magyarországi hangulatot maga mögött hagyva utazott el Párizsba augusztus 8-án. Erre az időre mindegyik győztes állam delegáció-vezetőjének a bemutatkozó beszéde elhangzott, s 10-től már a legyőzött államok képviselői kaptak szót. Magyar szempontból a román külügyminiszter bemutatkozása bírt jelentőséggel, amelyre augusztus 13-án került sor. Bevezetőjében Tătărescu hosszasan ecsetelte a román katonai hozzájárulás jelentőségét a szövetségesek győzelméhez. Románia – emlékeztetett rá – 385 ezer fős hadseregével a háború végéig harcolt a támadó németek és szövetségeseik, köztük a „fasiszta magyar erők” ellen. Ez feljogosítja országát arra, hogy Magyarországtól és Németországtól háborús jóvátételt kapjon. Beszédének másik részében elégedettségének adott hangot a román-magyar határ megállapítása miatt. Ez a döntés -- villantotta fel a szokásos sztereotip optimizmussal a jövőt – „reális lehetőséget nyújt a román és a magyar nép közötti gyümölcsöző együttműködés számára”, és véget vet annak a hosszú és keserves történelmi hagyománynak, amely addig lehetetlenné tette a két nép közötti baráti kapcsolatok kialakítását. Tătărescu beszéde után Andrej Visinszkij és Jan Masaryk kért szót. Mindketten a román kollégájuk által mondottakat támogatták.  A szovjet külügyminiszter-helyettes elismerően szólt Románia 1944. augusztus 23-a utáni háborús erőfeszítéseiről, és annyiban ismerte el Románia jogát kompenzációra, amennyiben az jóvátételt fizetett, és fizet a Szovjetuniónak. A csehszlovák külügyminiszter a „nehéz időkre” emlékeztetett, amikor Románia országa mellett állt, és megköszönte a román hadsereg hozzájárulását Csehszlovákia felszabadításához.[84]

Gyöngyösi János másnap, augusztus 14-én kapott szót. Beszédének bevezetőjében reményét fejezte ki, hogy a most készülő béke más, igazságosabb és ezért tartósabb lesz a 26 évvel korábbinál. Ennek legfontosabb biztosítékát abban látta, hogy az – eltérően az I. világháború utánitól – a Szovjetunió és az Egyesült Államok egyetértésével jön létre. Ezután felhívta a figyelmet arra, hogy egy új, demokratikus Magyarország képviselőjeként jelent meg a konferencia színe előtt. Egy olyan Magyarország képviselőjeként, amely az 1848-as és 1918-as demokratikus törekvések, nem pedig a két világháború közötti és a II. világháború alatti németbarát, „agresszív” ás „revizionista” politika örökösének tartja magát, s hozott intézkedéseivel (földreform, választójog, stb.) ennek szellemében is cselekszik. Ez az új Magyarország a „magyar nép igazi érzelmeit juttatva kifejezésre, békében és egyetértésben kíván élni szomszédjaival”. A Duna medence népeinek békés együttéléséről szólva elismeréssel nyugtázta, hogy az általános emberi jogok biztosításának kötelezettségét a békeszerződésekbe is belefoglalták. Hiányolta viszont más szabadságjogoknak, például a lakóhely és az oktatás nyelve megválasztásának a garantálását. Ezzel kapcsolatban emlékeztetett a magyar kormány ama memorandumára (kisebbségi kódex), amelyet már korában eljuttattak a Külügyminiszterek Tanácsához, s amelynek alapelveit a vegyes lakosságú kelet-európai államok külön is szavatolhatnák. Ennek szükségességét a Romániában és Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosság háború utáni helyzetével indokolta.

Romániáról szólva emlékeztetett az ellentétek kétoldalú rendezésére irányuló sikertelen magyar kezdeményezésre, és kérte a konferenciát, hogy szólítsa fel Romániát a tárgyalások folytatására. „Ha ezek a közvetlen tárgyalások nem járnak eredménnyel, a konferencia küldjön ki egy bizottságot azzal a megbízással, hogy vizsgálja meg a problémát, és terjesszen javaslatot a konferencia elé”. Utalva korábbi jegyzékeire ezután ismertette a magyar kormány által igazságos megoldásnak tartott 22 ezer km2-es követelést, amelynek teljesülése esetén „mindkét népnek azonos érdekei fűződnének a nemzetiségi probléma kielégítő megoldásához, aminek eredményeképpen a határon inneni és túl élő kisebbségek számára széles körű területi autonómiát is lehetne biztosítani”. Székelyföldről vagy a korábban többször felmerült telepítési tervekről nem tett említést. Visszautasította viszont Románia Magyarországgal szemben támasztott jóvátételi követelését, amelyet sem jogi, sem morális értelemben nem tartott meglapozottnak.[85]

A plenáris meghallgatások után következtek a bizottsági viták. A román-magyar határ ügyével a Román Politikai és Területi Bizottság foglalkozott augusztus 29-étől kezdődően. Az ausztrál delegátus felvetette, hogy a román-magyar határ véglegesítése előtt módot kellene adni Magyarországnak írásban benyújtott módosító indítványának szóbeli kifejtésére. Az ausztrál javaslatot a párizsi szovjet nagykövet, Alexandr Bogomolov azonnal opponálta. A román-magyar határ helyreállítása összhangban van a Romániával kötött fegyverszüneti egyezménnyel, és a négy hatalom képviselőjéből álló Külügyminiszterek Tanácsa már helyben hagyta – emlékeztetett. A szovjet delegáció ezért „semmi szükségét sem látja annak, hogy meghallgassák Magyarország véleményét”. Csehszlovákia képviselője szokás szerint mindenben egyetértett Bogomolovval. Az Egyesült Államok delegátusa, Avarell W. Harriman és mások azonban nem. Többek felszólalása után így végül szavazásra került sor. Magyarország meghallgatása mellett szavazott az ausztrál, az amerikai, a kanadai, a francia, a brit, a görög, a dél-afrikai és az új-zélandi küldött, vagyis az Egyesült Államokhoz szorosabb-lazább szálakkal kötődő „nyugati” országok képviselői, ellene pedig a Szovjetunió köztársaságai (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia) és Csehszlovákia. A szavazás után Ukrajna képviselője javasolta, hogy ha Magyarországot meghallgatják, akkor Romániát is hallgassák meg. A bizottság ezt egyhangúlag elfogadta.[86]

A párizsi békekonferencia ülése

Először Magyarország kapott lehetőséget álláspontjának kifejtésére. A franciául gyengén beszélő Gyöngyösi helyett Auer Pál jelent meg a két bizottság augusztus 31-ei közös ülésén. A követ előbb röviden ismertette Erdély történetét, majd a Külügyminiszterek Tanácsának és magának a békekonferenciának az elutasítására hivatkozva visszavonta a magyar kormány, illetve delegáció 22 ezer km2-es területi követelését. Egyben jelezte, hogy szigorúan etnikai alapokra helyezkedve Magyarország egy 4 ezer km2-es határ menti sáv visszaadásával is elégedett lenne. Ez a sáv magában foglalta Szatmárt, Nagykárolyt, Nagyváradot, Nagyszalontát és Aradot, s az itt élő mintegy félmillió ember kétharmada magyar volt. A román fennhatóság alatt maradó másfél milliós magyarság számára Auer kisebbségi jogokat és a Székelyföld számára „kiterjedt helyi autonómiát” kért. Végül – Gyöngyösi augusztus 14-ei beszédében foglaltakkal összhangban – kérte, hogy a békekonferencia szólítsa fel a román és a magyar delegációt a magyar javaslatok megtárgyalására, és ha a kétoldalú megbeszélések nem vezetnének eredményre, akkor a konferencia állapítsa meg a „legigazságosabb megoldást”, és azt ajánlja elfogadásra a Külügyminiszterek Tanácsának.[87]

A román delegáció vezetője szeptember 2-án ismertette álláspontját. Auer gondolatmenetét követve Tătărescu is történeti bevezetővel indított. Részletesen ismertette az 1920-as román-magyar határ kialakulásának historikumát, amelyet -- korabeli szakértőkre és nyilatkozatokra hivatkozva – a lehető „legigazságosabb” és „legéletképesebb” megoldásnak nevezett. Ennek legújabb bizonyítékaképpen hivatkozott a négy külügyminiszter 1946. május 7-ei határozatára, míg az 1940-es második bécsi döntést Hitler „fenyegetéssel” alátámasztott „diktátumaként” értékelte. Ezután rátért az aktuális helyzet ismertetésére. Tagadta, hogy az erdélyi magyarságot 1944 őszétől bármiféle jogsérelem érte volna. Auer „vádjaival” szemben az igazság az – állította --, hogy „az Erdélyben honos magyarok számára minden állampolgári jog, továbbá a szabad nyelvhasználat, közigazgatásban való arányos részvétel és a gazdasági tevékenységében való akadálytalan részvétel minden biztosítéka adott”. Ezzel kapcsolatban döntő bizonyítékként idézte a Magyar Népi Szövetség 1945. novemberi marosvásárhelyi határozatának idevágó mondatait. Ezek – mint korábban erre már utaltunk -- valóban arról szóltak, hogy a magyarság elégedett a Groza-kormány által biztosított kisebbségi jogokkal, s hogy az erdélyi nemzetiségi probléma megoldása nem a határok megváltoztatásával, hanem megnyitásukkal és az ország demokratikus fejlődésével oldható meg.

Hosszan foglalkozott a 4 ezer km2-es magyar követelés elfogadhatatlanságával. Elismerte, hogy a kért határsáv Erdély területének csak 4%-a, ám vitatta, hogy a magyar lakosság az ott élők kétharmadát tenné ki. A román statisztikák alapján csak 57%-os magyar többség mutatható ki. Másrészt az itteni városok – Szatmár, Nagyvárad, Arad – „egész Nyugat-Erdély társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási életének olyan központjai”, amelyek „különlegesen fontosak Románia számára”. Nem különben az itt futó vasútvonal, amely létfontosságú egész Erdély számára. Ezzel kapcsolatban ismét hivatkozott az 1919-20-as békekonferencia szakértőire, akik – úgymond – pontosan tisztában voltak ezzel a ténnyel. Székelyföld autonómiáját részben fölöslegesnek, részben kivihetetlennek nevezte. Fölöslegesnek, mert hiszen az erdélyi magyarok már minden indokolt és szükséges állampolgári és kisebbségi jogot megkaptak. És kivihetetlennek, „mert egy ilyen megoldás teljes mértékben ellentétes lenne a román állam politikai struktúrájával”, és így csak „anarchia és közigazgatási fejetlenség forrása lenne”. Ennél is határozottabban utasította vissza a magyar javaslatok közvetlen megtárgyalására vonatkozó előterjesztést. Arra, hogy a két ország közötti kapcsolatokról eszmét cseréljenek – jelentette ki --, Románia eddig is kész volt, és ezután is kész lesz. Arra azonban, hogy saját állampolgárainak a helyzetéről bocsátkozzon tárgyalásokba egy idegen állammal, sohasem lesz hajlandó. Ez beavatkozás lenne Románia belügyeibe, és a román állam szuverenitásának olyan megsértése, amelyet soha egyetlen román kormány sem fogadhat el.

Végezetül ismét felidézte azokat a „nagy áldozatokat”, amelyeket Románia hozott a háborús győzelem érdekében. „14 teljesen felszerelt román hadosztály vett részt abban a harcban – emlékeztetett --, amelynek a világot kellett megszabadítani a náci járomtól és Erdélyt a horthystákétól”. Ebben a harcban 120 ezer román esett el vagy sebesült meg, részben a magyarok által most igényel városok, „Arad, Nagyvárad és Szatmár falai előtt”. „Katonáink a világ és Erdély szabadságáért estek el. A román hadseregeknek ugyanis azt ígérték, hogy Erdély az övék lesz. Akik elestek, tudták, hogy egész Erdély szabadságáért halnak meg. Ezek a halottak most azt várják, hogy a nekik tett ígéretet betartsák. Azt az ígéretet, amelynek a végrehajtását most egy olyan ország próbálja késleltetni, amely a hitlerista katonák oldalán az utolsó óráig a szabadság katonái ellen harcolt. Ez nem történhet meg. Ennek nem szabad megtörténni. A magyar követelések felkarolása merénylet lenne a nemzetközi erkölcs ellen, és halálos történelmi tévedés”.[88]

A román külügyminiszter beszédének fogadtatását sem a jegyzőkönyv, sem más forrás nem őrizte meg. Feltételezhető azonban, hogy az igaz tényeket féligazságokkal és csúsztatásokkal vegyítő, és emellett igen hatásosan felépített szónoklat nemcsak a szovjetek és szövetségeseik, hanem mások rokonszenvét is kivívta. Szeptember első napjaiban a magyar delegáció ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ellensúlyozza ezt a hatást, és támogatókat találjon a magyar felvetésekhez. Ennek érdekében már korában Párizsba invitálta Nagy Ferencet, aki 1-től 5-ig tartózkodott a békekonferencia színhelyén. E néhány nap alatt Nagy tárgyalt Visinszkij külügyminiszter-helyettessel, az amerikai diplomaták egy csoportjával és külön Byrnes-sel, Smuts tábornokkal, majd közvetlenül elutazása előtt Bidault-val. Bevinnel azonban neki sem sikerült találkozni.

Visinszkijnek őszintén feltárta, hogy a Szovjetunió Romániának nyújtott „egyoldalú támogatása nagyon kínosan hat” Magyarországra, és „gyengíti a magyar demokráciát”. Arra kérte, hogy a 4000 km2--es magyar javaslat alapján tárgyalják újra a román-magyar határ kérdését. Visinszkij elismerte, hogy „a magyar demokrácia számára jól jönne ez a döntés”, ám nem titkolta, hogy „nem látnak fennforogni jelentős okot a nagyhatalmak arra, hogy a május 7-ei döntést megváltoztassák”. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a későbbiekben talán lehetséges lesz egy kétoldalú megegyezéssel „új helyzetet teremteni”, és ígéretet tett arra, hogy gazdasági ügyekben a Szovjetunió Magyarország segítségére lesz. Az amerikai delegáció tagjai ugyancsak elhárították a kérdés újratárgyalását.  Nagy Ferenc beszámolója szerint „Kijelentették, hogy a nagyhatalmak közül senki sem fogja vállalni azt, hogy a május 7-ei döntést megváltoztassa, mert ennek a döntésnek a megváltoztatása semmiképpen sem jelent akkora szükségszerűséget, amiért a nagyhatalmak között esetleg súlyos differenciákat lenne érdemes előidézni”. Miközben az előttük fekvő térképek pontosan mutatták, hogy az új magyar javaslat szinte hajszálra azonos volt azzal, amit az amerikai szakértők 1942--44-ben mint minimális módosítást terjesztettek elő támogatásra. Bidault – mint magyar ügyekben mindig – most is óvatosan nyilatkozott. Bár a csehszlovákiai magyarok kitelepítésével kapcsolatban nem tetszésének adott hangot, a román-magyar határ kérdésében nem nyilatkozott.[89]

A reménytelen helyzettel szembesülve Nagy Ferenc még aznap este hazautazott. „Minden el van itt döntve” – foglalta össze lesújtottan benyomásait kísérőjének és francia tolmácsának, Boldizsár Ivánnak.[90] 

Szeptember 5-én délután 4 órakor, amikor Nagy Ferenc már csomagolt, a Luxembourg palota egyik termében ismét összeült a Román Politikai és Területi Bizottság. Az ülésnek egyetlen napirendi pontja volt: a román-magyar határ ügye.  Először Keith Officer ausztrál küldött kért szót, aki az egész kérdés újratárgyalását javasolta. Utalva a két expozéra megállapította, hogy „egy olyan területdarabról van szó, amelynek lakossága többségében nyilván magyar, ugyanakkor azonban Romániának gazdasági szempontból szüksége van erre a vidékre”. Kérdésére, hogy a négy nagyhatalom milyen megfontolások alapján ítélte Romániának, először Avarell W. Harriman válaszolt. Az amerikai delegátus elmondta, hogy az USA kormánya a korábbiakban módosításokat javasolt az 1920-as román-magyar határon a célból, hogy „az a néprajzi határoknak jobban megfeleljen”. A Külügyminiszterek Tanácsának többi tagja azonban nem támogatta javaslatát, ezért az egyhangúság érdekében az USA végül visszavonta azt. E rövid bevezető után Harriman határozottan kijelentette, hogy kormánya képviseletében ő is az 1920-as határ változatlan fenntartása, tehát a békeszerződés tervezetében foglaltak mellett fog szavazni. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a két ország között közvetlen tárgyalások talán elvezethetnek egy „kölcsönösen kielégítő rendezéshez”.

Harriman után Hubert M. G. Jebb emelkedett szólásra. Az angol delegátus úgy emlékezett, hogy a „négy miniszter közül egyik sem volt meggyőződve teljesen a magyar követelések megalapozottságáról. Ezért határozták el végül is az 1938-as határ helyreállítását. Ki kell emelni—tette hozzá --, hogy a Romániában jelenleg érvényben lévő kisebbségi törvényhozás a jövőben alkalmas lesz arra, hogy elvegye a kisebbségi problémának azt az élességét, amellyel a háború előtt bírt. Gazdasági okok is e megoldás mellett szóltak, mert veszélyes egy ország gazdasági életét területi csonkításokkal megzavarni még akkor is, ha ezek részben jogosultak”. A Franciaországot képviselő Georges Catroux tábornok, a gaulle-ista ellenállás egyik vezéralakja azzal egészítette ki a Jebb által mondottakat, hogy kiemelte: a tervezet vitatott cikkelyének „komoly morális jelentősége” van, hiszen „magában foglalja az önkényes bécsi döntésnek, amely bűnös és erőszakos cselekedet volt, elítélését. […] A javasolt megoldás nem ideális, azonban Románia gazdasági integritását nem szabad szétrombolni. Franciaország tehát támogatja a Négy Nagy javaslatát”.

Ezután ismét Keith Officer kapott szót. Kijelentette, hogy az ausztrál delegáció ugyan nem teszi magáévá a magyar javaslatot, ám arra sem hajlandó, hogy „vakon aláírjon egy olyan megoldást, amelynek jogosságát nem látja világosan”. Ezért azt javasolta, hogy a tervezetben szereplő szövegrészt egészítsék ki egy olyan záradékkal, „amely szerint a külügyminiszterek helyetteseinek tanácsát a bizottság felkéri arra, hogy a békeszerződés végleges megszövegezése előtt vizsgálja meg, nincs-e mód arra, hogy – a határok módosítása útján – olyan megoldást találjanak, amely lehetővé teszi Magyarország számára azt, hogy méltányos feltételek mellett népességének legnagyobb részét visszaszerezze”.

Officer javaslatára Alexandr Bogomolov szovjet delegátus heves elutasítással válaszolt. A Szovjetunió párizsi követe „kétértelműnek” nevezte az ausztrál előterjesztést. A heves szópárbaj után szavazás következett. A jelenlévő 12 delegátus közül 10 a tervezet vonatkozó részének változtatás nélküli elfogadása mellett szavazott, kettő – az ausztrál és a dél-afrikai -- pedig tartózkodott..[91]

A Magyar Politikai és Területi Bizottságban nem alakult ki vita a két meghallgatásról. Szeptember 4-ei ülésén a testület egyszerűen konstatálta, hogy a vonatkozó részt ők már elfogadták, új szavazásra tehát nincs szükség. E két állásfoglalással pont került a román-magyar határ megállapítása ügyében 1944 óta zajló vita végére. A Külügyminiszterek Tanácsa után a békekonferencia illetékes bizottságai is a trianoni határ visszaállítása mellett döntöttek. „Magyarországot – mint emlékirataiban Nagy Ferenc a magyar békecéloknak erre a legnagyobb kudarcára utalva megállapította -- a békekonferencián mindenki cserbenhagyta. Egyedül az ausztráliaiak igyekeztek a nagy és magasztos elveknek megfelelő munkát végezni. A Szovjetunió megvédte azoknak az országoknak az érdekeit, amelyek akkor már a jármában voltak, de a polgári demokrácia felé törekvő Magyarország nem kapott védelmet. Nagyon jelentősen gyengítette ez a nyugati közömbösség a magyar politika demokratikus oldalát.”[92] Az elkeseredés – Párizsban és Budapesten egyaránt – akkora volt, hogy ismét felmerült a delegáció hazautazásának, illetve hazahívásának a gondolata. A Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának szeptember 12-ei ülésén Nagy Ferenc vetette fel ezt a lehetőséget a kisgazdapárti képviselők helyeslésétől övezve. Révai és a szociáldemokrata Schiffer Pál azonban helytelenítette az ötletet, míg Kovács Imre habozott. A delegáció így maradt, és tovább folytatta Don Quijote-harcát.[93]

A békeszerződés véglegesítése és elfogadása

A békeszerződés tervezete e módosításokkal együtt 1946. december 6-án került a szövegező bizottsághoz, amely a hónap végére formálta véglegessé. A győztes államok külügyminiszterei ezt és a másik négy szerződést 1947. január folyamán látták el kézjegyükkel.[94] A magyar kormány ugyancsak január elején kapta meg a békeszerződés szövegét, és a minisztertanács január 10-én, 17-én és 24-én vitatta meg elfogadását. Az aláírás megtagadása a kormány részéről nem merült fel. Mivel a szerződés a három nagyhatalom aláírásával Magyarország aláírása nélkül is érvénybe lépett, ennek egyébként is csak jelképes jelentősége lehetett volna. Kisebb vita bontakozott viszont ki a Gyöngyösi által bemutatott rövid indoklás szövege körül. Mintha csak Bibó útmutatását követték volna, a Külügyminisztérium munkatársai ebben önérzetesen leszögezték, hogy a nagyhatalmak nem voltak tekintettel azokra az elvekre, amelyek alapján „Délkelet-Európában egy igazságos és tartós béke volna létesíthető”, s Magyarországgal szemben „túlságosan szigorú és igazságtalan rendelkezéseket” hoztak. Ezek sorában említették annak elutasítását, hogy az erdélyi „határvidék magyar lakta területei” visszakerüljenek Magyarországhoz, valamint a magyar kisebbségek kollektív jogairól való gondoskodás elmulasztását.. A vitát ezek a megállapítások váltották ki.  A szociáldemokrata Szakasits Árpád kifogásolta az indoklás „hangját”, és minden „izgató” kérdés felvetését ellenezte. Ilyennek tartotta a „csehszlovák kérdést” és a „román határkiigazítási kérdést”. Rákosi Mátyás és Gerő Ernő teljes mértékben osztotta Szakasits véleményét. Sőt Rákosi általában véve is helytelenítette „az elszakított területen maradt magyarság kérdésének felvetését”. A „jugoszlávok és a románok – indokolta álláspontját – úgy fogják érezni, hogy az ő jóindulatú megnyilvánulásaikat nem vesszük figyelembe”, a csehek pedig „ebbe bele fognak egy kis irredentát magyarázni”. A két munkáspárt képviselői tehát ezúttal is előnyben részesítették a szovjet táboron belüli szomszédos államokkal való jó kapcsolatokat a magyar kisebbségek védelménél. Gyöngyösi elismerte, hogy Romániában és Jugoszláviában esetleg „nem jó vért szül ez a hang, és ezzel csak irritáljuk a légkört”. Ennek ellenére fenntartotta javaslatát, amely mellett viszont senki sem szólat fel. A vitát Nagy Ferenc ezért azzal zárta be, hogy „a csehszlovákiai magyarság helyzetét és a romániai határkiigazítási kérdést ki kell hagyni”.[95]

Sebestyén Pál és Pődör László kabinetfőnök kíséretében Gyöngyösi János február 6-án utazott el Párizsba. A békekonferencia tagállamainak résztvevői mind az öt állammal február 10-én, hétfőn írták alá a békeszerződést. Délelőtt 11-kor az olasz küldöttséget fogadták, délután 3-tól pedig Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország képviselői látták el kézjegyükkel az okmányt. A program szerint a magyar békeszerződés aláírásának fél 6-kor kellett volna megtörténni. A valóságban azonban ez -- számos jelen nem lévő újságíró beszámolójától eltérően – csak némi késéssel, 6 és fél hét között történt meg. A sajtótudósítások egy részének, sőt néhány szakmunkának az állításával szemben a ceremóniára nem a békekonferenciának otthont adó Luxembourg-palotában, hanem a francia Külügyminisztérium Szajna parti palotájának óraszalonjában került sor. Az aláíró államok képviselőit abc sorrendben szólították XV. Lajos íróasztalához, amelyen a békeokmány feküdt. Először az ausztrálok, majd a beloruszok következtek, és így tovább. Gyöngyösi János utoljára írta alá a piros szalaggal összefűzött vastag pergamenköteg utolsó lapját. A jelenlévőkhöz intézett rövid beszédében George Bidault reményét fejezte ki, hogy az okmány aláírásával valóban befejeződik a világtörténelem „legszomorúbb és legszörnyűbb háborúja”, és ezzel „megnyílik az út a nemzetközi megértéshez és megbékéléshez”.  A protokoll válaszbeszédre nem adott lehetőséget. A magyar delegáció ugyanolyan némán távozott, mint ahogy érkezett. [96]     

Bár kölcsönös ratifikálása és így törvényerőre emelkedése még hátra volt, a békeszerződés aláírása a legtöbb embere szemében véglegesítette a trianoni határok helyreállítását és a magyar kulturális közösség jelentős részének újólagos kisebbségi állampolgárrá válását. A politikailag tudatos magyarok túlnyomó többségének körében ez a határ mindkét oldalán szomorúságot és elkeseredést váltott ki. Olyasfajta demonstratív tiltakozásokra és tömegmegmozdulásokra, mint 1920. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírásának a napján, mindazonáltal nem került sor. A nemzetgyűlés nem tartott rendkívüli ülést, a kormány nem rendelt el munkaszüneti és országos gyásznapot, nem lobogózták fel fekete zászlókkal a középületeket, nem tartottak gyászmiséket. A némaságot egyetlen esemény törte meg. A szerződés aláírásával nagyjából egy időben, február 10-én délután Mindszenty József ünnepi szertartás keretében könyörgést tartott a Bazilikában. A hercegprímás először a Szent Jobb előtt hódolt, majd az Oltárszentség előtt leborulva a nemzet nevében összetett kézzel imádkozott. Sok hívő, akiknek a többsége nem fért be a templomba, kis fekete szalaggal a ruháján jelent meg. A sajtótudósítás szerint, amikor felcsendült az ének – Hol vagy István király,/ Téged magyar kíván – „hangos zokogás tört fel a templomban lévők és a térre kiszorultak soraiból”.[97] A katolikus felsőpapság más módon is kifejezte tiltakozását. 1947. február 25-én a püspöki kar Mindszenty elnökletével határozatot fogadott el, melyben „nagy szomorúsággal” állapították meg, hogy a békeszerződés „hazánkra túl súlyos terheket ró, és több szempontból méltánytalan, sőt igazságtalan”. A továbbiakban a testület azon reményének adott hangot, hogy a későbbiekben a nagyhatalmak módot találnak „a magyar ügy igazságos és méltányos rendezésére”.[98] Mindszenty emellett a nagyhatalmak képviselőihez intézett táviratában is emlékeztetett rá, hogy „Sem az angol-amerikai, sem a lenini--sztálini elveknek nem felel meg három és félmillió magyarnak más államokhoz csatolása”.[99]

A többi egyház tartózkodott a szerződés hasonlóképpen karakterisztikus elítélésétől. A második legnagyobb felekezet, a református egyház országos hetilapjának vezércikke „magyar tragédiának” nevezte a békeszerződést, melyet – a mohácsi bukást értelmező 16. századi református prédikátorok magyarázataira emlékeztetve – a széthúzás miatt reánk mért „Isten büntetéseként” értelmezett.[100] A munkáspártok és a hozzájuk közel álló szervezetek napi- és hetilapjai addigi irányvonaluknak megfelelően a Horthy-rendszer felelősségét, valamint a Szovjetunióval és a „népi demokrácia” útjára lépett országokkal való együttműködés és a „reakciós múlt összeesküvő rablólovagjaival” (Münnich Ferenc) való leszámolás fontosságát hangsúlyozták.[101]

A két parasztpárt lapjai – pártjaik addigi irányvonalához ugyancsak igazodva – a Horthy-rendszer felelősségéről vagy nem szóltak vagy éppen csak, hogy érintették azt. Nyomatékkal utaltak viszont a békeszerződés „nagyon súlyos, nagyon szigorú és nagyon kemény rendelkezéseire”, ami ezért „nem mindenben szolgálja azokat az eszméket, amelyekért a szabadságszerető nemzetek a békeszerződésekre okot adó háborút vitték”. A parasztpárti Szabad Szó szerzője erre a szlovákiai magyarok helyzetét hozta fel bizonyítékként, akiknek – mint írta – „széttelepítése és elnemzetietlenítési kísérlete” tovább folyik.[102] A kisgazda Kis Újság nosztalgiával szólt az Osztrák-Magyar Monarchia „kétségkívül magasabb rendű gazdasági egységéről”, miközben elhatárolta magát az 1920 utáni „irredentizmustól és revizionizmustól”. A feladatot abban látta, hogy „Európa és a világ új rendjébe” illeszkedve „békés, szívós, tervszerű munkával” ki kell küzdenünk a magunk számára mindazt az előnyt, amire az új helyzet lehetőséget nyújt.[103]

Abban tehát, hogy Magyarországnak a békeszerződést őszintén elfogadva kell megtalálnia helyét a világ új rendjében, nem volt különbség a két politikai tábor között. A felelősök megállapításában és abban, hogy a Szovjetunióval és a szomszédos államokkal való együttműködés szükségességét mennyiben lehet és kell a magyar kisebbségek védelmével összekapcsolni, eltértek a vélemények. És persze különbségek választották el a koalíciós partnereket a belső berendezkedés kívánatos formáját illetően is. A munkáspártok a szovjet modell és az ehhez hasonuló „népi” demokráciákat tekintették követendő példának, míg a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt centruma és jobbszárnya a magántulajdonon és piacgazdaságon alapuló „polgári” demokráciát.

A békeszerződés párizsi aláírásakor a nemzetgyűlés nem foglalkozott az eseménnyel. A ratifikációs vitára csak hónapokkal később, 1947. június végén került sor, gyökeresen új belpolitikai körülmények közepette. Az addig eltelt negyedévben két fontos külpolitikai esemény történt: enyhült a Csehszlovákia és Magyarország közötti feszültség, valamint Budapestre látogatott Petru Groza.

Az egyre élesebb csehszlovák-magyar viszály ellensúlyozása céljából a békeszerződés aláírása utáni hónapokban a magyar kormány nemcsak Jugoszláviával, hanem – oldani akarván az elmúlt hónapok feszültségeit - Romániával is szívélyesebb kapcsolatok kialakítására törekedett. A békeszerződés által szentesített status quo alapján erre Petru Groza is nagyfokú hajlandóságot mutatott. Így került sor 1947. május elején a román miniszterelnök budapesti látogatására. A magyar fél álláspontját legtömörebben Tildy Zoltán fogalmazta meg a Mocsáry Lajos Kollégium felavatásán mondott beszédében. Miután röviden utalt az Erdéllyel kapcsolatos magyar reményekre és azok meghiúsulására („voltak fájó pontok számunkra a békeszerződésben”), bejelentette: „nem akarjuk tovább folytatni a pert. Új korszakot akarunk, valamennyiünk számára boldog, békés kort, egyetértésben, barátságban”. Groza erre udvariasan azzal válaszolt, hogy a két nép egymásra találását a történelemben mindig „idegen érdekek” akadályozták, amelyek hasznot próbáltak húzni a románok és a magyarok ellentéteiből. Most azonban a „román nép szakított a múlttal, és a magyar néppel együtt új jövő felé indul”.[104]

A román-magyar együttműködés elmélyítését elsősorban a Kommunista Párt szorgalmazta. A Szabad Nép akkortájt harcos vezércikkírója, az 1957-ben mártírhalált halt Losonczy Géza példaként állította Grozát a magyar külpolitika irányítói elé. Groza – vélte – tisztán látja, hogy országának nem a Nyugattal, hanem a Szovjetunióval kell együttműködnie, s a magyar és a román nép közeledését is „őszintén kívánja”. A magyar külpolitika viszont – üzent Gyöngyösinek és rajta keresztül Nagy Ferencnek – „nem tanúsít ilyen elvi szilárdságot”, hanem „gyakran mást mond, mint amit valójában gondol, és ténylegesen tesz”.[105] De mire is lenne jó a román-magyar barátság és együttműködés? A Szabad Nép ezt is megírta. A magyarországi revizionizmussal való szakításon és az erdélyi magyarság „fejlődésének” biztosításán túl alapvetően arra, hogy közösen utasítsanak el „minden imperialista behatolási törekvést”, és hogy mindkét országban mielőbb megtörténjék „a haladó, népi demokrácia következetes kiépítése”. Vagyis kül- és belpolitikai szempontból a lehető legszorosabban zárkózzanak fel a Szovjetunió mögé, s közös erővel szálljanak szemben az USA irányításával formálódó nyugati blokkal.[106]

A békeszerződés februári aláírása és június végi nemzetgyűlési vitája között a magyar belpolitikai életben mélyreható változások zajlottak le. A „népi demokratikus” átalakulás legfőbb akadályának számító Kisgazdapárt szétzilálásának szándékáéval a belügyi hatóságok olyan koncepciós pert konstruáltak, amelynek Kovács Béla, a párt főtitkára és Nagy Ferenc miniszterelnök egyaránt áldozatul esett. Utóbbi június 1-én írta alá lemondó nyilatkozatát Svájcban, ahonnan rövidesen az Egyesült Államokba távozott. A köztársaság-ellenes perrel és a Kisgazdapárt lefejezésével a magyar demokrácia egyébként is ingatag építménye alapjaiban rendült meg. Ilyen belpolitikai helyzetben kezdődött meg a békeszerződés ratifikációs vitája június 24-én. A téma előadója Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti képviselő volt. Rajta kívül a ház négy ülésén összesen 14-en kértek, és kaptak szót. Bár a békeszerződést mindegyik szónok elfogadta, indoklásaik jelentősen különböztek. Az eltérő álláspontok két pólusán a Kisgazdapártból még 1946-ban kizárt szabadságpárti Sulyok Dezső és a Kommunista Párt képviseletében szólásra emelkedő Horváth Márton beszéde helyezkedett el.

Sulyok szerint a magyarság és a világ közvéleménye egyaránt azt várta, hogy az 1919-20-as rendezés „felismert és hangoztatott hibáit” a győztesek az Atlanti Charta és az Egyesült Nemzetek alapokmányának szellemében orvosolják, és ezzel megteremtik egy tartós és igazságos rendezés alapjait. Különböző okok miatt ehelyett megalkottak egy olyan békét, amely „nem igazságos, nem méltányos, nem reális, nem megnyugtató”, és magyar szempontból még az 1920-as „trianoni békénél is rosszabb”. Rosszabb, mert újabb terület átengedésre kötelezte Magyarországot, és megszüntette a kisebbségvédelem korábban intézményes formáit. Bár a két világháború közötti revizionista politikától Sulyok elhatárolódott, a határok Magyarország javára történő későbbi békés módosításának a lehetőségét fenntartotta. Hinni kell benne – adott hangot reményének -, hogy a „mai rossz béke általános és kölcsönös megegyezéssel az idők folyamán jó magyar békévé alakulhasson át”, illetve abban, hogy a „nagyvilág” „lelkiismerete és jóakarata egyszer majd, talán nem is olyan sokára […] találkozik és társul a mi jóakaratunkkal és lelkiismeretünkkel a magyarság valódi békéjének megteremtése érdekében”. Függetlenül attól, hogy ez mikor és hogyan valósul meg vagy megvalósul-e egyáltalán, Sulyok a magyar társadalom és a mindenkori kormány alapvető kötelességének tartotta, hogy a „határokon kívül maradt magyarok” anyagi felemelkedéséért és „magyar szellemű kultúrájuk átmentéséért” a „megengedett és békés természetű eszközök felhasználásával” minden tőle telhetőt megtegyen.[107]

Mint a kommunista politikusok beszédeiből általában, a nagyhatalmak érdekszempontjai Horváth Márton felszólásából is hiányoztak. Annál nagyobb hangsúllyal szerepeltek a Horthy-rendszer „bűnei”. A „bajor hegyekben üdülő” Horthy és a „Capri szigetén nyaraló” Kállay felelősségét külön is kiemelte, helytelenítve a nagyhatalmak nagylelkűségét a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása miatt. A vezetők bűnössége mellett kihangsúlyozta Horváth a „magyar nép” felelősségét is, amelynek „egy része” követte „Horthynak és társainak hívó szavát”. A Horthy-rendszer mellett – tért át a jelenre Horváth -- „bizonyos értelemben felelősségre vonta ez a békeszerződés még az új Magyarországot is”. Annak, hogy Magyarország még Romániával szemben is hátrányos megkülönbözetésben részesült, szerinte nem Besszarábia, s nem is a sikeres román kiugrás, hanem az volt a döntő oka, hogy Románia előbb járt a „demokratikus fejlődés, a demokratikus haladás útján, mint ahol Magyarország tartott 1946-ban”. Vagyis – visszaadva a szavak eredeti értelmét – Romániában szovjetbarát és kommunista túlsúllyal rendelkező kormányzat került hatalomra már 1945-ben, míg Magyarországon a kiegyensúlyozott külkapcsolatokra törekvő és a szovjetizálás perspektíváját elutasító demokratikus Kisgazdapárt győzött demokratikus választásokon.       

Gyöngyösi János magyar külügyminiszter 1947. február 10-én aláírja a Trianont megerősítő párizsi békeszerződést

Horváth is párhuzamot vont Trianon és Párizs között. Konklúziója azonban éppen ellentétje volt Sulyokénak. Trianon után – írta – „az egész magyarság rab volt”, mára viszont a „magyar nép szabad lett”. Szabad lett Magyarországon (bár a „reakció erőivel” még nem számolt le teljesen), szabad lett Jugoszláviában és „a fejlődés útján van Romániában” (bár ott még „vannak javítani valók”). Egyedül a csehszlovákiai magyarság helyzetét nevezte „igazságtalannak” és „méltatlannak”, ám reményét fejezte ki aziránt, hogy „a trianoni következmények nem fognak bekövetkezni” ott sem. „A teendő tehát haladni tovább a „demokratizálódás útján”, megakadályozni a Kállay és Nagy Ferenc nyomdokaiba lépett Sulyok Dezső és pártja „fasiszta célkitűzéseinek” valóra válását, és ezzel elősegíteni, hogy „demokratikus szomszédjainkhoz” fűződő viszonyunk „őszinte és meleg barátsággá” váljon.[108]

Mihályfi Ernő, a Gyöngyösi helyébe lépett új kisgazdapárti külügyminiszter  hosszasan foglalkozott az 1919 és 1944 közötti magyar politika tévedéseivel és hibáival, majd részletesen, tételről tételre ismertette a békeszerződést, amelyet egyébként írásban is megkapott mindenki. Kijelentette, hogy a „magyar nép nem fogja még egyszer azt a hibát […] elkövetni, amelyet negyedszázaddal azelőtt elkövetett, amikor részben a trianoni szerződéssel szemben támadt dac indította el az ellenforradalom végzetes útjára”. Ehelyett „tudomásul veszi a békeszerződés feltételeit, és minden erejével, minden jószándékával igyekszik teljesíteni azokat”. Hozzátette: az új kormány külpolitikájának alapja „az őszinte és fenntartás nélküli barátság szomszédainkkal, a dunai államokkal és elsősorban a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval”.[109]

A Szociáldemokrata Párt nevében felszólaló Kéthly Anna Horváth Mártonhoz és Mihályfi Ernőhöz hasonlóan éles szavakkal bélyegezte meg a Horthy-rendszer politikáját, amit az egész 1848 utáni magyar történelem osztályszempontú, szociáldemokrata értelmezésébe illesztett. „A magyar köztársaság fizet ebben a békeszerződésben azért, amit elődei csináltak” – jutott el a jelenhez--,  és ezért az 1945 előtti „uralkodó osztály” képviselőinek „ki kell lépniük az ország életéből”.  „Ami ebben a békeszerződésben teherként és súlyos kötelezettségként jelentkezik, azért viseljék a vádat és a szégyent azok, akik osztályérdekeiket a magyar nép és a magyar föld érdekei fölé helyezték: ami reménység és bíztatás mutatkozik ebben a békeszerződésben, azért pedig mondjunk köszönetet őszintén, hátsó gondolat nélkül a győztes nagyhatalmaknak, amelyek a másodszor is békebontó magyar uralkodó osztály vétkeiért nem zúzták össze nemzeti létünket.”[110]

A Parasztpárt nevében – már az általános vita lezárása és a szavazás után – Farkas Ferenc mondott rövid és színtelen beszédet. Részben azt taglalta, hogy „a magyar nép nem bűnös, mégis viselnie kell a korábbi bűnök miatt ránk szakadt békeítélet következményeit”, részben pedig – Sulyokhoz hasonlóan – reményét fejezte ki, hogy „az ítéletbe nem nyugodhatunk bele s fellebbezni fogunk, amikor a demokratikus együttműködés ezt lehetővé teszi”.[111]

Az amerikai törvényhozás 1947. június 5-én, a brit júliusban, és a szovjet augusztus 31-én fogadta el a magyar békeszerződést. Letétbe helyezésére 1947. szeptember 15-én került sor Moszkvában. A magyar békeszerződés ezzel hivatalosan is érvénybe lépett. Ezzel egyidejűleg megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és megkezdték a szovjet hadsereg részleges kivonását Magyarországról.[112] Látszólag tehát helyreállt az ország teljes szuverenitása. A valóságban azonban erről természetesen szó sem volt. Az 1947. augusztus 31-ei – már manipulált -- választások után felgyorsult az ország szovjetizálása, amely kizárta az önálló külpolitika és kisebbségpolitika lehetőségét. Az 1947. szeptember 25-én megalakult Dinnyés-kormányban a külügyi tárcát ennek megfelelően már kommunista politikus – Molnár Erik – kapta, akinek az irányvonala – a külügyekért legfelsőbb szinten felelős Révai József iránymutatásának megfelelően – a Szovjetunióhoz való feltétlen igazodás politikája lett. Ahhoz a Szovjetunióhoz, amely – mint október 7-ei parlamenti beszédében Dinnyés Lajos elmondta – „nagyhatalmi voltát velünk szemben sohasem érvényesítette” és „minden gesztusával segítségünkre sietett”.[113]