Teleki Pál magyar miniszterelnök jobban örült volna, ha az ország önerőből képes megvalósítani az újabb területi revíziót, mivel tudatában volt annak, hogy a német fél megkéri majd az árát, amit már a bécsi döntéssel egyidejűleg aláírt német kisebbségre vonatkozó egyezmény is jól példázott. A bécsi döntés nagyhatalmi jellegét az is jól illusztrálja, hogy az érintett feleknek azt úgy kellett elfogadniuk, hogy a tartalmi részeket csak az aláírást követően ismerhették meg. Magát a bécsi döntést egy nagy léptékű (1:500000) térképre rajzolták be, ezért a pontos határvonalat csak a későbbi közvetlen tárgyalások révén állapították volna meg, erre azonban a feszült román-magyar viszony miatt nem kerülhetett sor. Ebből kifolyólag Észak- és Dél-Erdély viszonylatában 1940–1944 között nem létezett pontosan megállapított határ, amelynek eredménye a több tucat halálos áldozatot követelő sorozatos határvillongás.
A bécsi döntést követően 1940. szeptember 5–13. között zajlott le a magyar hadsereg bevonulása, a terület birtokbevétele. A bevonulás előtt közvetlen magyar-román katonai bizottságok állapodtak meg a bevonulás részleteiről, ütemtervéről, amelynek során átlag 30 km-es zónákra osztották fel a területet, ezáltal is igyekezve elkerülni a két hadsereg közötti összetűzést.
1940. szeptember 5.–november 26. között működött az úgynevezett észak-erdélyi magyar katonai közigazgatás. A katonai közigazgatás bevett módszernek számított, mind Felvidék, mind Kárpátalja esetében ehhez folyamodott a magyar kormányzat. A döntés mögött az a megfontolás állhatott, hogy a hadsereg így sokkal gördülékenyebben tud birtokba venni egy területet, illetve levezényelni az átmenet időszakát. A katonai közigazgatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közigazgatás minden szintjén (vármegye, járás, város) a hadsereg egy-egy tagja állt teljes jogkörrel felruházott helyi parancsnokként, aki döntést hozhatott bármilyen ügyben. Minden parancsnoki szintnek megfelelően egy, a budapesti minisztériumok által delegált tanácsadó testület (10-15 fő) dolgozott, a két fél egyeztetése révén kellett volna megszületniük a különböző döntéseknek. Az egész időszakot azonban a katonai parancsnokok és tanácsadók közötti konfliktus jellemezte, mivel a parancsnokok előnyben részesítették a helyi magyarság képviselőit, velük konzultálva hozták meg a szükséges döntéseket.
A katonai közigazgatás mérlege vegyesnek mondható, egyrészt sikeresen megvalósította alapvető feladatát (a nyugalom megőrzése, elsősorban Székelyföld közellátásának sikeres megvalósítása), másrészt tevékenységét tömeges elbocsátások, internálások és kiutasítások jellemezték. A kormány döntése mögött az a megfontolás is állhatott, hogy ezen intézkedéseket könnyebb megvalósítani egy rendeleti kormányzás idején (ami működött a katonai közigazgatáskor), mint a polgári közigazgatás időszakában, amikor minden döntés bírósági úton megtámadható és megfellebbezhető. Azt is látni kell, hogy a katonai parancsnokok egyes – ma esetleg elhibázottnak vélt – döntései mögött a helyi magyarság, az elit állt, és sok esetben sikeresen befolyásolta a parancsnokokat.
A katonai közigazgatást követően visszatért a kormányzat a polgári közigazgatáshoz, ami egyben a vármegyei rendszer újbóli bevezetését jelentette. Mivel az 1940–1944 időszakban sem helyhatósági, sem parlamenti választást nem tartottak, mind a parlamentet, mind a vármegyei és városi tanácsokat behívással és nem választás révén töltötték fel. Emiatt épp a vármegyei rendszer lényege, a helyi választások révén érvényesülő közigazgatási autonómia nem működött. A vármegyei törvényhatósági bizottságok összetételét vizsgálva megállapítható, hogy a nemzetiségek aránya minden esetben messze alulmaradt a lakosságban betöltött arányszámánál, egyedüli kivétel a besztercei szászok esete, akik kis mértékben felülreprezentáltak is voltak. Mindez úgy, hogy a magyar lakosság csak a három székelyföldi megyében volt többségben, Maros-Torda vármegyében állt kb. 50 százalékon, tehát a nemzetiségek részvétele a helyi közigazgatásban elhanyagolható volt.
Ha egyetlen fogalom révén próbálnánk leírni az egész „kis magyar világ” időszakát, akkor az mindenképp a megbízhatóság lenne. Ez alatt azt értjük, hogy minden állami tisztségre történt kinevezést – legyen az közigazgatási, tanügyi vagy bármilyen más – ún. priorálási eljárás előzött meg, amelynek során megvizsgálták az illetőt, s pozitív döntés esetén állasban maradhatott vagy kerülhetett. A megbízhatóság alapja minden esetben az illető személy két világháború közötti, magyar közösséggel szembeni magatartása volt. Ezen eljárás nemcsak a nemzetiségi, hanem a magyar tisztviselőket is érintette. A probléma az, hogy míg az eljárást Felvidék és Kárpátalja esetében is törvényileg szabályozták, Észak-Erdélyben – a sorozatos hivatalos nyilatkozatok ellenére – erre csak szóban került sor, így utólag nem vizsgálható egy-egy kinevezés háttere.
A megbízhatóság mellett a másik fogalom, amely sokaknak eszébe jut az ún. „ejtőernyősök” jelensége. Ejtőernyősöknek nevezték a korszakban a trianoni területekről származó tisztviselőket, a kifogás pedig ezek magas száma volt. Ez tekinthető a korszakban a legnagyobb konfliktusnak az észak-erdélyi és trianoni terület magyarsága között. Csilléry Edit kutatása nyomán ma már pontosan tudjuk, hogy Észak-Erdélyben a közigazgatás kb. ¼-ét tették ki az ejtőernyősök, arányuk kisebb volt, mint a korszakban vélték. A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy helyi szinten nem találtak kellő számú magyar embert, aki megfelelően ismerte volna a magyar közigazgatást és jogrendet. A korszakban amiatt vélték magasabbnak az ejtőernyősök arányát, mivel elsősorban a közigazgatás középső szintjén, a napi ügyvitel tekintetében a legfontosabbnak számító szinten helyezkedtek el. Az ejtőernyősök magas számát tovább súlyosbította, hogy a korabeli felfogás szerint a magyarországi tisztviselők „rang és címkórságban szenvedtek” (törvényileg volt szabályozva a különböző rangú tisztviselők megszólítása), és sok esetben lekezelően viselkedtek a helyi magyarsággal.
A „kis magyar világ” időszakára, mint a felülről megvalósuló állami modernizáció időszakára is tekinthetünk. A bécsi döntés révén ugyanis Magyarországhoz mind iparilag (modern nagyipar a nagybányai ipartelepeket leszámítva nem működött a területen, illetve az ipari termelés 5%-a történt csak a térségben), mind mezőgazdaságilag elmaradott terület került vissza (az 1937-es termelési eredmények nem érték el az 1913-as szintet). A magyar kormány igyekezett fejleszteni, be- illetve reintegrálni a területet, ami nemcsak a magyar jogrend kiterjesztését jelentette, hanem a terület fejlesztését és ezáltal a magyar lakosság helyzetének jobbítását. Tóth-Bartos András kutatásai nyomán ismerjük, hogy a kormányzat által a visszacsatolt területeken eszközölt állami befektetések több mint 2/3-a Észak-Erdélybe érkezett, ami összegszerűen több mint 1,7 milliárd pengőt jelentett. Ez szinte Magyarország egy éves költségvetésének felelt meg. A modernizáció kiterjedt minden területre, az ipar terén elsősorban a kis- és háziipar fejlesztését tűzték ki célul, de történtek lépések az egész Székelyföld villamosítására is, a mezőgazdaság terén elsősorban az állatállomány és terméseredmények fejlesztésére, illetve tudásbevitelre törekedtek.
Az erdélyi magyarságnak a két világháború között a legnagyobb sérelmei az 1921-es román földreform, illetve az oktatáspolitika terén voltak. A földreform kapcsán nem önmagában az volt sérelmes, hogy nagymértékben kisajátították a magyar földbirtokot (ez a földbirtokszerkezet megoszlásából következett, mivel a birtoknagysággal egyenes arányban nőtt a magyar birtokosok aránya), hanem az, hogy a juttatások alapvetően a román lakosság részére történtek (több mint 50%-ban). Ugyanakkor kisajátításra kerültek az ún. kötött forgalmú (községi, közbirtokossági, egyházi és alapítványi) birtokok is, amelyek a magyar kulturális intézményhálózat anyagi alapját jelentették. A magyar kormányzatnak 1940-et követően foglalkoznia kellett a kérdéssel, amelynek megoldását az észak-erdélyi magyar lakosság is szorgalmazta. A magyar kormányzat azonban nem mert radikálisan hozzányúlni a birtokszerkezethez, elsősorban a dél-erdélyi magyar lakosság vagyonának a védelmében, félve attól, hogy ha román birtokokat sajátítanak ki, az a romániai magyarság teljes vagyon vesztéséhez vezetett volna. Ehelyett részben elodázta – a háborút követően kívánta rendezni –, részben jogi útra terelte a kérdést. Mindennek alapját az 1440/1941-es rendelet képezte, amely kimondta, amennyiben a volt földtulajdonos bizonyítani tudja, hogy birtokát erőszakos úton sajátították ki, akkor visszakaphatja. Ennek nyomán több tízezer per indult meg a különböző bíróságokon, ezek többsége azonban nem fejeződött be 1944-ig, így a kérdés megoldatlan maradt az egész időszakban.
1942-től a magyar kormányzati politikában is előtérbe kerültek a különböző telepítési tervek. Ezek célja minden esetben az ún. korridor megvalósítása volt: ez a tömbben élő székelyföldi és partiumi magyarság között különböző állami eszközökkel – állami elővásárlás, parcellázás, kisajátítás, telepítés – a magyarság demográfiai arányának javítását jelentette volna, amihez a székelyföldi vélt lakosságfelesleg szolgált volna alapul. Ezen tervek a legtöbb esetben nem valósultak meg, illetve 1944-et követően elenyésztek.
A magyar lakosság másik sérelme az oktatáspolitika területén volt. A két világháború között a román kormányzat csak magánoktatási intézményként ismerte el a magyar felekezeti iskolahálózatot, ezáltal megfosztva azt az állami támogatástól. A földreform után az iskolahálózatot alapvetően a helyi lakosság adományaiból és adójából kellett fenntartani. Emellett egyéb állami eszközökkel – nyilvánossági jog megvonása, kultúrzóna – folyamatosan csökkentették a magyar nyelvű iskolák számát, az 1930-as évek végére a magyar diákok kevesebb, mint 40 százaléka tanult anyanyelvén, illetve kb. 100 000 magyar diák maradt ki teljesen az oktatásból. 1940-et követően a magyar kormányzat igyekezett konzerválni a kialakult helyzetet, a nemzetiségi – alapvetően román – nyelvű oktatás továbbra is állami iskolákban, de az elemi iskolák szintjén anyanyelven történt, míg a magyar diákok oktatása alapvetően továbbra is az egyházi iskolák révén valósult meg. Ezen megfontolás mögött a magyar kormányzat azon nézete állt, „hiba” volt a dualizmus időszakában megengedni, hogy a román egyházak saját iskolahálózatot működtessenek, mivel az onnan kikerülő diákok megkérdőjelezhető államhűsége lett az 1918-as összeomlás egyik oka. A cél ezen „hiba” újbóli elkövetésének megakadályozása volt, ezért a nemzetiségi oktatást állami kontroll alatt kellett tartani. A magyar kormányzat kb. 1500 román elemi iskolát tartott fenn, ugyanakkora összeget költve a nemzetiségi, mint a magyar gyerekek oktatására. Mindez azonban csak az elemi oktatásra volt jellemző, a közép- és felsőoktatás szintjét tekintve a nemzetiségi oktatás a dualizmus időszakát idézte, a továbbtanulás alapvetően csak magyar nyelven volt lehetséges.
Az egész korszak kulcskérdését a nemzetiségi kérdés kezelése jelentette, elsősorban a mintegy egymillió főt kitevő román lakosság helyzete. A magyar kormányzat hivatalos nemzetiségpolitikájának elvét az ún. Szent Istváni eszme képezte, amelynek lényege, hogy a magyar állam lojalitásért és a magyarság kárpát-medencei dominanciájának elismeréséért cserébe egyféle kulturális autonómiát kínált fel, ami nyelvi, kulturális és egyházi jogokat jelentett volna. A gyakorlatban a magyar kormányzat nemzetiségpolitikája magyarságpolitikát jelentett, a magyar lakosság gazdasági, kulturális, demográfiai téren történő megerősítését. Maga a nemzetiségpolitika nem volt kimondottan kisebbség ellenes, azonban a magyarság erősítését adott esetben akár a kisebbség rovására is megvalósították. A korszak nemzetiségpolitikáját azonban leginkább az ún. reciprocitási elv jellemezte, a dél-erdélyi magyarság helyzetét az észak-erdélyi román lakosság helyzete határozta meg és fordítva. A gyakorlatban azonban ez az elv nem működött, csak a két kormány sorozatos egymásra licitálásában nyilvánult meg, ami a két kisebbségi lakosság helyzetének folyamatos romlásához vezetett.
A mintegy négy éves időszak feltárása napjainkban is zajlik, átfogó kép megrajzolása egyelőre nem lehetséges. A munkát nehezíti az is, hogy a korszak rövidsége miatt kevés a konkrét megvalósítás, a legtöbb esetben csak a különböző kormányzati tervekből tudunk következtetni a kormányzat valós elképzeléseire. Ablonczy Balázs meglátása szerint a korszakra, mint az utolsó magyar kísérletre tekinthetünk, amelynek célja a magyar nemzeti tér megteremtése lett volna. Más megközelítés alapján a korszakra mint a Horthy-kori Magyarország integráló képességének mérlegére is tekinthetünk, amelyet leginkább a visszacsatolt területek révén mérhetünk le. Ismét más megközelítések szerint az egész időszak fő meghatározó eleme a felülről megvalósuló modernizáció (Tóth-Bartos András), de akár a központosító állam – helyi regionális csoportok konfliktusaként (Oláh Sándor) is értelmezhető. Ezen megközelítések nem kizáró, hanem egyszerre jelen lévő értelmezések, s ezek keveréke adja a „kis magyar világ” lényegét.
(A szerző történész, muzeológus, a Maros Megyei Múzeum munkatársa. Az előadás március 14-én, Kolozsváron a Szacsvay Akadémia Az erdélyi magyarság száz éve című előadássorozata keretében hangzott el.)
