Dél-Erdély – Észak-Erdély
A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, – Bárdi Nándor találó kifejezését idézve – „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el. A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
A második bécsi döntés fogadtatása
A dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét, az elkövetkező négy évet pedig − mint a bebörtönzöttek − egyfajta fogságként. Íme Nagy Ferenc tövisi református esperes visszaemlékezésének egy részlete: „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” A bécsi döntés által okozott lelki traumát feldolgozó regényében Kacsó Sándor a dél-erdélyi magyarok sorsát a hajótöröttekéhez hasonlította, ahol a szerencsétlenül járt utasok kis csónakban hánykolódnak a viharos tengeren. Számos dél-erdélyi magyar sorstársához hasonlóan a csombordi mezőgazdasági iskola igazgatóján, Nagy Endrén is az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság keserű érzése vett erőt a bécsi döntés kihirdetésének óráiban. Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A menekültkérdés
A második bécsi döntést követő napokban valóságos népvándorlás vette kezdetét, mely kétirányú volt: Észak-Erdélyből a románok, Dél-Erdélyből a magyarok kerekedtek fel tömegesen és indultak meg az új határvonal felé. A KEOKH 1944. februári összeírása szerint 1940 szeptemberétől 1944 februárjáig 74 500 családfő és egyedülálló menekült érkezett Romániából, elsősorban Dél-Erdélyből. Családtagokkal együtt 1938. január elseje óta – az 1941-ben Bácskába áttelepített 13 200 bukovinai székely nélkül – 190 132 fő érkezett, így a bécsi döntés utáni romániai menekültek összlétszáma 176–178 ezer lehetett. Figyelembe véve azonban az utólagos adatgyűjtés pontatlanságait – a felhívások ellenére feltehetően sokan meg sem jelentek a hatóságok előtt nyilvántartó lapjuk kiállítása végett – bízvást kétszázezerre, sőt annál valamivel többre is becsülhetjük azok számát, akik a második bécsi döntés közvetlen vagy közvetett hatása alatt romániai lakóhelyüket elhagyták.
A magyarok menekülésének hátterében számos alkalommal hatósági kényszer állt. A bosszúvágytól sem mentes, indulatokkal terhelt légkörben már a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi és ókirályságbeli magyar alkalmazottak elbocsátása, Romániából való kiűzése. A távozásnak azonban társadalomlélektani okai is voltak. A második bécsi döntés nyomán a dél-erdélyi magyarok jó része elveszítette hitét és kitartását, az „úttalanság és tehetetlenség” érzése lett úrrá a lelkeken.
A dél-erdélyi magyar társadalmat igen súlyosan érintette a tömeges elvándorlás. A budapesti kormány engedélyével a regáti magyarok szinte mind átköltöztek, Dél-Erdély egyes vidékein pedig aggasztó méreteket öltött a menekülés. A városi magyarság számának átlagos apadása a bécsi döntést követő első hónapokban 10–15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat–hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – a román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50%-ról 1941-re 21%-ra esett vissza a magyar nemzetiségűek aránya. Brassót, ahol 1930-ban mintegy 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el – igaz, őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70–80%-a távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el.
Az összes menekült mintegy fele, kb. százezer magyar a bécsi döntést követő fél évben, 1941. február 26-ig hagyta el Romániát. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14%-át képezte, 1941 áprilisára a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3 300 000 dél-erdélyi népesség kevesebb, mint 11%-ára. Nem túlzás kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt, tehát a háborúból való román kiugrásig ez az arány a 40%-ot is elérhette. Márpedig e nagyarányú exodus nem maradhatott súlyos következmények nélkül: Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik a hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű.
Román és magyar nemzetiségpolitikai elképzelések 1940–1944 között
A dél-erdélyi magyarság sorsa szorosan összefüggött az észak-erdélyi románságéval. Éppen ezért célszerű párhuzamba állítani a korabeli román és magyar nemzetiségpolitikai elképzeléseket, valamint a két kormány nemzetiségpolitikai gyakorlatának főbb jellemzőit.
Magyar nemzetiségpolitikai célkitűzések
A Teleki-, illetve az ezt követő Bárdossy- és Kállay-kormányok az ún. Szent István-i nemzetiségpolitikát követték. Ennek lényegét Teleki Pál miniszterelnök így foglalta össze: „mindenféle olyan jogot, amely az állam egységét nem sérti, […] megadunk mindenkinek”. Az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása, az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánták kezelni a nemzetiségi kérdést.
A „hivatalos” magyar nemzetiségpolitika egyik legfőbb pillérét a magyarság Duna-medencei „ezeréves” küldetésének gondolata képezte. A nemzetiségpolitikát meghatározó legbefolyásosabb szereplők Magyarországot többnemzetiségű államnak tartották, amelyben a nemzetiségek nem rendelkeznek ugyan kollektív jogállással, azaz autonómiával, de az asszimiláció sem járható út, mint ahogy az 1918-as viszonyok teljes helyreállítása sem. A megoldást a kisebbségek széles tömegeinek megnyerésében látták. A nemzetiségi politika célját a nyelvi asszimiláció helyett – a magyarság elsőbbségének biztosítása mellett – inkább az önazonosság átalakítása képezte, a nemzetiségek magyar államhoz való feltétlen hűségének és lojalitásának megkövetelése. Léteztek azonban a fentiektől eltérő elképzelések is, amelyek elvetették a Szent István-i nemzetiségpolitikát, és a kisebbségeket vagy „kirekesztették” volna az országból, vagy önkéntes beolvadásra kényszerítették volna őket. Ezt vallotta például – másokkal együtt – a szélsőjobboldali nézeteiről elhíresült kolozsvári történészprofesszor, Baráth Tibor is.
A magyar kormányzat a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl. Ebből következett, hogy a kormány feljogosítva érezte magát olyan intézkedések megtételére is, amelyek az észak-erdélyi magyarság által korábban elszenvedett legkirívóbb igazságtalanságok és jogtalanságok „részbeni reparálására” adtak módot, helyreállítva úgymond a nemzetiségek közötti „igazságos egyensúlyi helyzetet”. Az észak-erdélyi románság szemszögéből ez azt jelentette, hogy az amúgy is kisebbségbe került népcsoport helyzete – a második bécsi döntés előtti állapotokhoz viszonyítva – számottevő romlást mutatott minden téren.
Összegezve, a magyar kormányok – szóban legalábbis – viszonylag toleráns nemzetiségpolitikai elveket vallottak. A deklarált elvek és a tényleges közigazgatási gyakorlat között azonban igen mély ellentmondás feszült. Helyi szinten ugyanis − akárcsak a román hatóságok Dél-Erdélyben − igen gyakran a kölcsönösségen alapuló „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján jártak el. Ráadásul 1940. október 4-én Teleki Pál miniszterelnök utasítására – mintegy retorzióként a dél-erdélyi magyarokat ért sérelmekért – a magyar hatóságok Nagyváradon és Kolozsváron több száz román családot toloncoltak ki embertelen körülmények között az országból. Válaszként Ion Antonescu államvezető kilátásba helyezte: szükség esetén „összeszedik” a romániai magyarság vezetőit, és koncentrációs táborokat létesítenek. Elrendelte: ezentúl csak annyi magyar nyelvű lap jelenhet meg Romániában, amennyi az átadott területen román nyelven. Ezzel kezdetét vette mind magyar, mind román részről a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely közel négy évig mérgezte a kétoldalú kapcsolatokat.
A magyar és román oldalon egyaránt eluralkodó kirekesztő magatartás oda vezetett, hogy Észak- és Dél-Erdély is egyre inkább a bezárkózó, egymással szembenálló etnikai közösségek világa lett.
Román nemzetiségpolitikai elképzelések és lakosságcsere-tervek
Ion Antonescu kormányának nemzetiségpolitikai elképzelései szorosan kötődtek az Erdéllyel kapcsolatos terveikhez. Bukarestben közvetlenül a második bécsi döntés után az alábbi két fontos elv körvonalazódott: a több mint egymilliónyi észak-erdélyi románság demográfiai, politikai, gazdasági pozícióinak megőrzése, továbbá Dél-Erdély minél teljesebb megtisztítása a magyaroktól. Antonescu tábornok (később marsall) nézetei mindkét kérdésben Sabin Manuilă, a neves demográfus, a román Központi Statisztikai Intézet igazgatója koncepciójának hatását is tükrözték.
Dél-Erdély megtisztítása a magyaroktól, az 1940–1944 közötti, kirekesztésen és etnikai homogenizáláson alapuló román nemzetiségpolitika fontos pillérét képezte. E politika előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza, amikor is az integrális nacionalizmus – a térség más államaihoz hasonlóan – Nagy-Romániában is széleskörűen elfogadott eszmerendszer lett. Etnikai tisztogatásról azonban sokáig nem esett szó. E fogalmat Sabin Manuilă használta az elsők között, 1935-ben. Nagy-Románia felbomlásával egyidejűleg, 1940 nyarán egyre szélesebb körben vált elfogadott véleménnyé, hogy a kisebbségek hibáztathatóak az ország széteséséért. A megoldást – Manuilă elképzeléseivel összhangban – ekkor már a politikai vezetés is a teljes körű etnikai homogenizációban, a lakosságcserében látta.
Az Antonescu-rezsim egyik legfőbb célja az etnokratikus állam felépítése volt. Ennek alapeszméit a neves író, újságíró, egyetemi tanár, az 1941-től propagandaminiszterként is tevékenykedő Nichifor Crainic vázolta fel már 1936-ban. Az etnokrácia eszerint olyan korporatista jellegű berendezkedés, amelyben kifejezésre jut a nemzet lényege, egyúttal „organikus, spirituális közösség”. Ehhez hozzátartozott az is, hogy minden idegent ki akart szorítani a románok lakta területről. Ion Antonescu is hasonlóan gondolkodott. Világnézetének három alappillére volt: a szélsőséges nacionalizmus, a xenofóbia és a rasszista antiszemitizmus. A nemzetet ő sem történelmi, hanem szerves képződménynek fogta fel, amelynek fő összetartó ereje a vérközösség. Gondolkodásmódjában nem volt helye az etnikai pluralizmusnak és általában véve a demokratikus elveknek. Távlati célkitűzése a homogén román nemzeti állam létrehozása volt az 1939-es határokon belül.
Etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért a társadalom minden területét meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. Az volt a meggyőződése, hogy a nem román csoportok jelenléte állandó veszélyt jelent, és azok amúgy sem alkalmasak az együttélésre. Az idegeneknek tekintett csoportokkal való együttélés alapvetően megoldhatatlan problémának látszott, ebből következően a feladat leginkább átmeneti − az eltűnésükig tartó − szigorú ellenőrzésük lehetett.
Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettes nemzetiségpolitikai elképzelései − talán még a marsalléinál is hangsúlyozottabban − a szélsőséges nacionalizmuson, a magyar- és szlávgyűlőleten, a faji alapú antiszemitizmuson alapultak. Etnikai tisztogatásról vizionált a minisztertanács 1941. június 17-i ülésén: „…nem csak a zsidókat, de az összes nemzetiséget illetően, az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk követni”. Kiemelte, hogy a lakosságcsere a békemegoldások és a holnapi Európa etnikai, faji „megnyugtatása” szempontjából fontos szerepet fog betölteni a jövőben.
A fenti célokat szolgáló nemzetiségpolitikai nézetek legteljesebb összefoglalóját Sabin Manuilă 1941. őszi lakosságcsere-tervében találhatjuk meg. A demográfus egy részletes tervezetet állított össze a magyar–román viszály végleges rendezéséről, a lakosságcsere romániai alkalmazási lehetőségeiről, amelyet 1941. október 15-én megküldött Ion Antonescunak. Mivel Manuilă a tervezetet az államvezetővel történt egyik találkozóját követően állította össze, az fő vonásaiban bizonyára Antonescu nézeteit is tükrözte. A dokumentum az 1940 előtti román határokból indult ki, s az elérendő fő célt az etnikailag homogén Románia létrehozása képezte. „Ideális” megoldásnak a lakosságcserét tartotta. A „centrifugális” kisebbségektől (magyarok, oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek) a több lépcsőben végrehajtandó, „teljes és kötelező lakosságcsere” révén szabadult volna meg. Ennek során Nagy-Románia területéről 3,5 millió lélek távozott, és mintegy 1,6 millió román érkezett volna. Ami az erdélyi magyarokat illeti, a tervezet szerint ők részben a Bácskába és a szerb Bánságba (az utóbbi terület Magyarországhoz kerülne), részben a Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémeti sávba (a mintegy 5800 km2-nyi területet Románia átengedné Magyarországnak), a székelyek pedig Kárpátaljára költöznének a rutének helyébe, akiket viszont Ukrajnába telepítenének. Ezzel, illetve a többi kisebbség áttelepítésével egy 91%-os román nemzetállam jött volna létre, amelynek területe nagyjából 5000 km2-rel kisebb az 1939-es Nagy-Románia területénél.
Manuilă tervezete elsősorban a kedvezőtlen külső körülmények (a háborús fejlemények, a szomszédos országok egyetértésének és – feltételezésünk szerint – Németország jóváhagyásának hiánya) miatt nem valósulhatott meg. Bár a tervezet nem vált a kormány hivatalos programjává, az Antonescu-rezsim népességpolitikája mindvégig jórészt Manuilă eszméivel összhangban alakult.
Meg kell említenünk, hogy Vasile Stoica, a háború alatti román béke-előkészítést a háttérből irányító tapasztalt diplomata is összeállított 1941-ben egy lakosságcsere-tervet, amelynek főbb pontjai igen hasonlítottak Manuilă elképzeléseihez. Stoica a magyar–román konfliktus egyetlen megoldásának az etnikai határok kialakítását tekintette, és Manuilă-hoz hasonlóan ő is egy kisebb határmódosítással összekapcsolt népességcserét javasolt.
A dél-erdélyi magyarság helyzete
Politikai, jogi keretek, gazdasági helyzet
A romániai magyarság cselekvési lehetőségeit behatárolta az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu fasiszta, majd katonai jellegű diktatúrájának szigora. Míg a vasgárdista uralom idején elsősorban a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe (verések, letartóztatások, állandó fenyegetettség), ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten–nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” még a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett: a hivatalosságok szinte úgy tekintettek a romániai magyarokra, mint akik valójában nem Románia polgárai, hanem Magyarországhoz tartoznak. A román titkosrendőrség (az ún. sziguranca), valamint a csendőrség és a rendőrség kisebbségek – főleg magyarok – elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták. Tevékenységük nagyrészt már a korábbi években is az egyre erősödőnek tartott irredentával való küzdelem jegyében zajlott, Észak-Erdély elvesztése után pedig a magyarok még gyanúsabbá váltak a hatóságok szemében.
Kormányutasításra már a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar nemzetiségű alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói állami repülőgépgyár kapuján augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. Szintén brassói értesülés volt, hogy a vasúti igazgatóság elrendelte a magyar nemzetiségű beosztottak összeírását, megjegyezve: ajánlatos a távozásuk. Visszamenőleges keltezéssel tömegesen kezdték áthelyezni a magyar származású vasutasokat, pénzügyi és igazságügyi tisztviselőket a kiürítés előtt álló, de még román közigazgatású észak-erdélyi területekre. Csak Piski községből 300 magyar vasutast helyeztek át a bécsi döntés másnapján. Sok esetben áthelyezési kérelmet is aláírattak velük. Pénzügyminisztériumi rendelet alapján, „szolgálati érdekből” az aradi magyar pénzügyi tisztviselőket a bécsi döntés után pár nappal Észak-Erdélybe helyezték át, és észak-erdélyi román menekülteket vettek föl helyükbe.
A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott magyar politika is. Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére a román lakosságot a visszacsatolt területre bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében. Ezek közül a legkirívóbbak a honvédség egyes alakulatai által elkövetett ördögkúti és az ippi vérengzések voltak.
Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” egyik leghatékonyabb eszköze az ún. kényszeropció volt. A bécsi döntés határozatának 3. és 4. pontjaira hivatkozva, amelyek elvileg lehetővé tették az észak-erdélyi románok és a dél-erdélyi magyarok számára a román, illetve a magyar állampolgárság javára való optálást hat hónapon belül, a román hivatalos szervek optálási nyilatkozatok aláírására buzdították vagy kényszerítették a magyarok egy részét, amelyben az aláírók egyoldalúan lemondtak román állampolgárságukról.
A kiszolgáltatottság és jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarságban. A Hunyad megyei Vulkán községben 1941. május 15-én elsőként rendelték el hivatalosan, hogy tilos magyarul beszélni. Nem egészen egy hónap múlva, 1941. június 9-én a román kormány rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta a magyar nyelv használatát a nyilvános helyeken, s erre falragaszok is figyelmeztették a lakosságot. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, s bizonyos kategóriájú magyar alkalmazottakat el kellett bocsátani. Később a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. A romániai helységek magyar elnevezése nem szerepelhetett sem a levél címzésében, sem annak szövegében. A román és a magyar kifejezés együttes használata is tiltva volt. Az intézkedések egy részét hivatalosan ugyan visszavonták később, de a hadtestparancsnokságok útján bizonyos körzetekben újabb tiltások léptek életbe 1942-ben.
Az utazási korlátozások – kisebb-nagyobb megszakításokkal – mindvégig érvényben voltak. A 20 km-es határ menti zónában még az egyik faluból a másikba való közlekedéshez is a csendőrség engedélye kellett. Az erre vonatkozó rendszabályok – általános érvényük ellenére – különösen a magyarokat érintették érzékenyen az engedélyek kiállításánál tapasztalható önkényeskedések miatt. Súlyos sérelmek számított még a magyar férfiakkal való embertelen bánásmód a katonai és munkaszolgálat során, a román menekültek jogtalan beszállásolása magyar családokhoz, vagy a legtöbbször megalapozatlan hadbírósági eljárások.
A diktatúra körülményei között – 1940. szeptember 5-én királyi dekrétum függeszti fel az alkotmányt és oszlatja föl a parlamentet – a politikai mozgástér minimálisra csökkent. A romániai magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem igen, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Azt a kevés számú magyar tisztviselőt, aki 1940 őszén még a helyén volt, fokozatosan elbocsátották, vagy Dél-Erdélyből a Regátba helyezték át román nyelvi környezetbe.
1941-től a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb gazdasági nyomás nehezedett: a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, a közszükségleti cikkek elosztásánál érvényesített hátrányos megkülönböztetés, a közmunkáknál való túlzott igénybevétel, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása.
A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést a román közellátási államtitkár 1942. június 7-i bizalmas körrendelete jelentette, melynek alapján a magyarok összes búza- és kukoricakészletét el kellett kobozni. Budapest közbenjárására a tengelyhatalmak – mint később látni fogjuk – Andor Hencke német és Delfino Roggeri olasz különmegbízottat küldték ki a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. 1943. november elején állatrekvirálási akció indult a dél-erdélyi magyarok ellen. December első felében vetettek véget a diszkriminatív, kizárólag magyar gazdákat sújtó akciónak.
A Romániai Magyar Népközösség
A romániai magyarok átfogó képviseleti szerve a Romániai Magyar Népközösség volt, amely 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pál mellé gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért, országos főtitkárrá Parecz Györgyöt választották. Az alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra.
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket. A romániai magyar egyházakkal együtt a Népközösség részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. Ezenkívül rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat, valamint a bukaresti magyar követséget a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette azok működését. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. A Népközösség napilapja a Temesváron megjelenő, 1941 márciusától újra engedélyezett Déli Hírlap lett.
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével. A lappangó viszály 1942 őszén robbant ki: szeptember 24-i levelében Szász Pál közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség intézőbizottságát, és nem egyeztet az elnöki tanács tagjaival, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik. Gyárfás visszautasította Szász Pál vádját, hogy önkényesen intézné a magyar kisebbség ügyeit. Az elnöki tanácsülés össze nem hívását a szigorú utazási korlátozásokkal magyarázta.
A Gyárfás−Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett. Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte.
Gyárfás Elemér és Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök között is ellentét feszült, amely Magyarország német megszállását követően kiéleződött, és ideológiai színezetet is öltött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a feltétlen németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Gyárfás és a Népközösség vezetésén belüli „ellenzék” közötti nyílt szakításra 1944 május 25-én, a gáldtői találkozón került sor, ahol már korábban is tanácskoztak a Népközösség vezetői. A Gyárfást bíráló Márton Áron, Nagy Ferenc, Szász Pál, illetve gróf Haller István kifejtették, hogy szükségesnek tartják az addigi egyszemélyes vezetési stílus megváltoztatását, a fontos kérdésekben való közös döntést. Gyárfás erre közölte: a saját és a brassói, aradi, temesvári, dévai vezetők nevében kijelenti, hogy az utazási nehézségek, a gyülekezési tilalom, a sziguranca meg a rendőrség magatartása miatt nem tartja lehetségesnek az elnöki tanácsülés összehívását. Ezt követően Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési módját, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gróf Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Július 26-án, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról, de mint „egyszerű közkatonák” továbbra is a Népközösség tagjai kívántak maradni. Nagy Ferenc szolidaritást vállalt velük. Az elnöki tagságukról lemondott vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy Gyárfással végképp nem lehet együttműködni. Ezért arra kérték Jakabffy Elemért, hogy lemondó nyilatkozatukat tegye közzé a Déli Hírlapban. Erre azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem kerülhetett sor. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták. Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át. A személyes rivalizálás − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult.
Az EMGE tevékenységeAz EMGE Dél-Erdélyben maradt része a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött a Népközösség keretein belül. A bécsi döntés után az EMGÉ-nek 5820 nyilvántartott tagja és 188 gazdaköre maradt Romániában. Szász Pál már szeptember közepén megkezdte az újjászervezési munkát. 1940. november 12-ére, Nagyenyedre hívta össze a gazdasági felügyelők értekezletét, hogy megszervezze az új központot. Hat kerületet alakítottak ki, mindegyik élén egy-egy felügyelővel, akik összefogták és ellenőrizték a falusi gazdakörök munkáját, valamint végrehajtották a nagyenyedi központból jövő utasításokat.
A különféle korlátozó intézkedések és a hatósági zaklatások ellenére az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. A tagság létszáma két év alatt, 1942 derekáig 5800-ról mintegy 16 ezerre, míg a gazdakörök száma 163-ról 264-re duzzadt föl. A gazdaköri tagok száma egy év alatt 8900-ról mintegy 12 ezer 500-ra emelkedett. A gazdakörökön keresztül, vagy a közvetlenül beszervezett gazdák száma azonban a 25 ezret is meghaladta. Lapja, az Erdélyi Gazda több mint 16 ezer példányban jelent meg.
Az ún. gépakciók során az EMGE mezőgazdasági gépekhez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy gabonát, vetőmagot, facsemetét, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott. 1944 tavaszán − talán a vészesen közeledő front hatására − a hatóságok, különösen a falvakban, valamivel elnézőbbek lettek a gyülekezési tilalom alkalmazásában. Ez lehetővé tette népes, hetekig tartó mezőgazdasági tanfolyamok szervezését.
Felekezeti élet
A bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt dél-erdélyi magyar egyházak szerepe, annál is inkább, mivel a diktatúra a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta ellenben az egyházak karitatív, és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét. Így például a templomon kívül végzett bárminemű gyűjtés tilosnak minősült, a különféle egyházi összejövetelek és gyűlések megtartását pedig nem, vagy csak rendőri jelenlét mellett engedélyezték a katonai hatóságok. A hitbuzgalmi és karitatív egyesületek tevékenységét teljesen megbénította a gyülekezési tilalom, a magyar nyelvű egyházi lapok megjelenését a cenzúra fokozatosan beszüntette, a helyi hatóságok és a csendőrség túlkapásai mindennaposak voltak. Az irredentagyanús elemként számon tartott magyar papság a legkülönfélébb ürügyekkel folytonos zaklatásnak volt kitéve a gyakori házkutatások, a megalapozatlan hadbírósági eljárások vagy az utazási engedélyek önkényes megtagadása révén.
A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye kb. egyharmad része, 86 plébánia, összesen mintegy 85 000 hívő maradt Dél-Erdélyben. Márton Áron püspök nem hagyta el székhelyét, egyházmegyéjének Magyarországra került részét is Gyulafehérvárról irányította Sándor Imre helytartó révén. Hatáskörébe került a nagyváradi egyházmegye Romániában maradt 9 plébániája is. A bécsi döntés utáni napokban dél-erdélyi papjait helyben maradásra kötelezte, híveit pedig arra buzdította a püspök, hogy ne gondoljanak mindjárt a menekülésre. Márton Áron nemcsak Dél-Erdély legmagasabb rangú és legkarizmatikusabb magyar egyházi vezetője volt, hanem az ottani magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi irányítójának számított; szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
Az Erdélyi Református Egyházkerület kétötöde maradt Romániában, ami a bécsi döntés pillanatában 205 anyaegyházközséget jelentett kb. 177 000 lélekkel, akik közül 51 000-en a Regátban éltek. Ez utóbbiak nagy része Magyarországra távozott, de a menekülés következtében a dél-erdélyi hívek száma sem haladta meg sokkal 1943-ban a 100 000-et. A Kolozsvárott székelő Vásárhelyi János püspök javaslatára az egyházkerület Igazgatótanácsa már augusztus 31-én döntött a dél-erdélyi ideiglenes intézőbizottság felállításáról, amelynek világi elnöke gróf Bethlen Bálint volt főgondnok, egyházi elnöke pedig Nagy Ferenc tövisi esperes lett.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület 6 egyházmegyéjéből 2 maradt Romániában Nemes Elemér, a nagyváradi püspököt helyettesítő bánsági esperes vezetése alatt. Híveinek száma hozzávetőlegesen 55 000 volt. Nemes Elemér kezdetben elzárkózott a két csonkán maradt református kerületrész egyesítésének gondolatától, melyet Nagy Ferencék szorgalmaztak, később a román kultusztárca akadályozta meg egy közös püspök választását.
Az aradi székhelyű magyar evangélikus egyházkerület mindössze négy egyházközséget veszített el a területi változások nyomán, 5000 hívővel. A szórványokkal együtt dél-erdélyi híveinek száma 40 000 volt, nagy részük egy tömbben, a Brassó melletti Barcaságon, az ún. Csángóföldön élt. 1941 májusában Argay György temesvári esperest, addigi püspökhelyettest választották püspökké. A román kormány megtagadta tőle a hivatalos elismerést, így elmaradt az egyház állami támogatása is.
A bécsi döntés után a romániai magyar felekezetek közül a legmostohább helyzetbe az unitárius jutott. Bár az anyaegyház fele Dél-Erdélyben maradt, Magyarországra került a püspöki székhely (Kolozsvár) az egyházi vagyon legnagyobb részével, továbbá mindkét középiskolája (Kolozsvár, Székelykeresztúr) és a lelkészképző teológiai akadémia is. A három egyházkörbe szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai sorvadás jellemezte. Az 1940 szeptemberében még mintegy 30 ezer dél-erdélyi unitárius száma a Magyarországra való távozás következtében drámaian csökkent, és 1942 végén már 23 ezer fő alatt volt. A romániai unitáriusok egyházi ügyeit az 1940. szeptember 26-án megalakult tordai székhelyű Egyházi Képviselő Tanács intézte Gál Miklós főgondnok világi és Árkosi Tamás egyházi elnöksége alatt.
Szellemi-kulturális élet, oktatás
A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarság szellemi élete összezsugorodott, a cenzúra, az utazás korlátozása, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, vagyonukat elkobozták, épületeiket lefoglalták. A magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. A magyar nyelvű állami oktatás szinte teljesen ellehetetlenült: az iskolák magyar nyelvű tagozatainak többségét vagy bezárták, vagy románul folyt ott is a tanítás. A dél-erdélyi magyarság szellemi–kulturális életét tehát a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között kellett alapjaiban újjászervezni.
Közművelődési munkára mindössze három nagyvárosban, Temesváron, Aradon és Brassóban nyílt némi csekély lehetőség, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a könyv, a naptárak, a sajtó biztosította.
A román kormány 1942. szeptember 19-én – írásban ki nem kézbesített, csupán a rendőrök által szóban közölt rendelkezéssel – betiltotta az összes magyar nyelvű időszaki lapot. Köztük volt a Lugoson megjelenő, Jakabffy Elemér által szerkesztett Magyar Kisebbség és a már említett Erdélyi Gazda is. 1943 júniusában indult útjára az aradi Havi Szemle című lap, a Romániai Magyar Népközösség szépirodalmi és közművelődési folyóirata. Munkatársai között volt többek között Kacsó Sándor, Olosz Lajos, Szemlér Ferenc és Horváth Jenő.
A korábbi évekhez képest 1940–1944 között a romániai magyar könyvkiadás a minimálisra csökkent. 1941-ben például kevesebb mint ötven kiadvány jelent meg, jó részük néhány oldalas különlenyomat vagy egy–két íves füzet volt, ismeretterjesztő jelleggel. Könyvkiadó hiányában az egyházak, a Magyar Kisebbség című folyóirat, a Hangya Szövetség és az EMGE adta ki ezeket.
A bécsi döntést követő két évben önálló irodalmi munkáról alig beszélhetünk. A szétszórtan élő irodalmi élet összefogásának egyetlen számottevő kísérlete a Vita Zsigmond szerkesztésében 1943-ban közreadott Romániai magyar írók antológiája című gyűjtemény volt, Endre Károly, Kacsó Sándor, Kakassy Endre, Méliusz József, Olosz Lajos és Szemlér Ferenc írásaival. Fellendült viszont a vallásos irodalom: imakönyvek, énekeskönyvek, bibliaolvasó kalauzok és vallásos elmélkedések jelentek meg. 1943 nyarán az aradi Kölcsey Egyesület vette kézbe a szépirodalmi művek kiadását, és „Fecskés könyvek” címen sorozatot indított szépirodalmi művek kiadására. Fontos szerepet töltöttek be a szellemi élet terén a különböző naptárak. 1941-ben hét, 1942-ben tizenöt magyar naptár látott nyomdafestéket Dél-Erdélyben, többnyire színvonalas tartalommal és viszonylag nagy példányszámban.
A magyar nyelvű állami oktatás Romániában szinte teljesen ellehetetlenült: az iskolák magyar nyelvű tagozatainak többségét vagy bezárták, vagy románul folyt ott is a tanítás. Magyarul elsősorban a hitvallásos iskolákban tanítottak, a magyar diákoknak azonban kevesebb, mint a fele járt oda. A felekezeti iskolák többsége nehéz körülmények közepette működött. Egyházi adóból tartották fönn őket, melynek összege állandóan csökkent. A határon való átszökések következtében nagy volt a tanítóhiány, a képesítés nélküli tanerők alkalmazása miatt viszont állandóan fenyegetett az iskola bezárásának vagy a nyilvánossági jog megvonásának a veszélye. A középiskolák épületét nemegyszer kórház céljára foglalták le a román hatóságok.
Kisebbségi jogvédelem
Német–olasz tiszti bizottságok
A dél-erdélyi magyar és az észak-erdélyi román kisebbségek jogvédelmét az 1941 januárjában fölállított brassói, illetve kolozsvári székhelyű német–olasz tiszti bizottságok szolgálták. Ezek hatáskörét és működési rendjét egy január 4-i, feltehetően mindkét fővárosban átnyújtott német szóbeli jegyzék tartalmazta. Eszerint a két bizottság célja a kiutasítások és az erőszakos cselekedetek kivizsgálása volt. Mindkettő egy-egy német és olasz tisztből állt, akik területen kívüliséget élveztek, és bármikor, bárhol átléphették a határt. A bizottságok feladatát alapvetően a túlkapások kivizsgálása, a tények megállapítása képezte, döntési joguk nem volt. Ahol emberéletről volt szó, ott öntevékenyen, egyébként csak a német és az olasz külügyminisztériumok előzetes hozzájárulásával ügyködhettek. Jelentéseiket a német és az olasz kormányoknak küldték meg: a kolozsvári bizottság a tengelyhatalmak budapesti, míg a brassói azok bukaresti követségein keresztül. „Sürgős” esetekben „tanácsokat adhattak” a helyi hatóságoknak. A bizottságok hatásköre idővel kibővült: 1941 novemberétől a határsértések ügyei is a tiszti bizottságokhoz tartoztak, és az ilyen kérdésekben kormányaik előzetes hozzájárulása nélkül, a sürgős esetekre előírt eljárás értelmében intézkedhettek.
Területi kompetenciájukat tekintve nagyrészt a brassói bizottsághoz tartozott a dél-erdélyi magyarság panaszainak kivizsgálása, míg az észak-erdélyi románság többségének panaszait a kolozsvári vizsgálta. A brassói bizottságot illette ezenkívül a magyarországi három – de románok által csak szórványosan lakott – székely vármegye is, 1942. december 1-jétől pedig a szintén magyarországi Maros-Torda vármegye. A kolozsvári bizottsághoz tartozott – az észak-erdélyi vármegyék többségén kívül – a dél-erdélyi Bihar, Torda és Arad is, igaz ez utóbbit 1942. december 1-jén átvette a brassói bizottság.
A tiszti bizottságok alacsony hatékonysággal működtek, ami azonban nem (kizárólag) a bizottság tagjainak a felelőssége. A román–magyar feszültség „levezetése”, a két kisebbség helyzetének számottevő javítása ugyanis eleve irreális elvárás volt a két, szűkös eszköztárral rendelkező bizottsággal szemben.
Az Altenburg–Roggeri német−olasz vegyes bizottság tevékenysége
1940. október közepén a magyar és a román kormány kérésére egy német–olasz vegyes bizottság alakult az Észak- és Dél-Erdélyben elkövetett atrocitások kivizsgálására. Berlin Günther Altenburg miniszteri osztályfőnököt, míg Róma Delfino Roggeri külügyminisztériumi főtisztviselőt delegálta a bizottságba A bizottság feladatát egyrészt a mindkét oldalon felmerült számos panasz kivizsgálásában, másrészt a nézeteltérések forrásának felderítésében szabták meg. A bizottságnak nem katonai, hanem polgári jellege volt. Tagjai területenkívüliséget élveztek, jogukban állt kikérdezni a lakosságot, betekinthettek a különböző dokumentumokba, beszámoltathatták a hivatalnokokat és a katonákat. A vizsgálatok eredményét a német és az olasz kormányok rendelkezésére kellett bocsátaniuk, felhasználásáról azok döntöttek. A magyar és a román hatóságoknak hagyniuk kellett, hogy a bizottság szabadon szervezze meg a munkáját, továbbá be kellett fejezni az egymás ellen irányuló sajtókampányt és a kölcsönös kiutasításokat.
Az ún. Altenburg–Roggeri bizottság október 17–27. között folytatta le észak- és dél-erdélyi helyszíni vizsgálatait, egy-egy magyar és román küldött kíséretében. Tizenegy nap alatt 3157 kilométert tett meg gépkocsin, és több mint 600 tanút hallgatott ki, számos hivatalos iratot átnézett. Az összefoglaló jelentés, amelyben a bizottság javaslatokat is tett, október 31-ére készült el. A bizottság általános benyomása az volt, hogy a magyar félnek nagyobb a felelőssége, mint a románnak, elsősorban a honvédség észak-erdélyi bevonulása során elkövetett tömeggyilkosságok (Ipp, Ördögkút) miatt.
Berlinnek és Rómának az erdélyi kérdésben vállalt közvetítő tevékenysége végül csupán fél sikerrel járt, hiszen a bizottság ténykedése, ajánlásai az elmérgesedett kisebbségi kérdés „felületi kezelését” tették lehetővé. A magyar−román konfliktus alapjában véve ugyanis a területi kérdés megoldatlanságára vezethető vissza, a kisebbségek ügye is ennek volt alárendelve. A tengelyhatalmak közvetítése nem oldotta meg ezt az alapkonfliktust, amit a bécsi döntéssel részben ők maguk idéztek elő.
A Hencke−Roggeri különbizottság
Az ún. Hencke−Roggeri különbizottság megalakításának közvetlen előzményét a dél-erdélyi magyarokat sújtó, már említett gabonarekvirálási akció képezte, az 1942 májusában, Mihai Antonescu által meghirdetett magyarellenes program részeként. A terv részleteiről a miniszterelnök-helyettes az észak-erdélyi román menekültek kérdésével foglalkozó megbeszélésen, 1942. május 13-án számolt be néhány magas rangú hivatalnok előtt. Kijelentette: figyelmeztetni fogja a magyar kormányt, ha legkésőbb két héten belül nem szünteti meg az észak-erdélyi románok üldözését, akkor rátér a megtorlások politikájára. „Az utolsó szem kukoricáig, búzáig vagy élelemig mindent elrekvirálunk, és hagyni fogjuk, hogy a nálunk lévő magyar falvak éhen haljanak” − hangsúlyozta. Ahol ez a radikális megoldás nem alkalmazható, ott más módszerek alkalmazását helyezte kilátásba, így az észak-erdélyi román menekültek beültetését a magyar gazdaságokba és a magyar tulajdonban lévő házak lefoglalását. Ha pedig lázadás törne ki: „Géppuska, röviden és egyszerűen” − jelentette ki.
A román közellátási államtitkár már említett, 1942. június 7-i bizalmas körrendelete alapján elkezdődött rekvirálási akciót a polgármesterből, jegyzőből, csendőrökből és a hadkiegészítő parancsnokságok képviselőiből alakult helyi bizottságok sok esetben igen brutális módon hajtották végre. Házról-házra járva gyakran az összes élelmiszerüktől megfosztották a magyar lakosságot, anélkül, hogy bármilyen elismervényt adtak volna. Egyes helyeken a hatóságok megtiltották a pékeknek, hogy magyarok részére kenyeret süssenek, máskor pedig közönséges rablássá fajult a rekvirálás, mivel nemcsak gabonát és élelmiszereket, hanem egyéb ingóságokat is elvittek.
A kiszolgáltatottság mértéke valósággal „megdermesztette” a dél-erdélyi magyarságot, Budapest pedig diplomáciai akcióba kezdett a rekvirálások beszüntetése, az elkobzott gabona és élelmiszer visszaszolgáltatása, valamint az okozott károk jóvátétele érdekében.
A különbizottság 1942. július 4-én, Bécsben alakult meg Andor Hencke és Delfino Roggeri vezetésével. Elvileg ugyan a kisebbségekkel kapcsolatos összes kérdésre kiterjedt a vizsgálata, Dél-Erdélyben mégis főleg a gabona- és élelmiszer-rekvirálásokat, Észak-Erdélyben pedig a románok kiutasításának, elmenekülésének okait vette szemügyre.
A különmegbízottak 1942 végén állították össze jelentésüket. Ennek kiindulópontja az a tétel volt, miszerint sem a román, sem a magyar kormány nem teljesítette a második bécsi döntés során vállalt kötelezettségeit. A dél-erdélyi magyarságról az összefoglaló megállapította, hogy annak helyzete az elmúlt két évben állandóan romlott. Ezt egyebek mellett a román revizionista propagandával, a Bukarest által követett „romanizálási politikával” és a magyarokkal szembeni megkülönböztető intézkedésekkel magyarázta. Az 1942 nyarán elrendelt gabona- és élelmiszer-rekvirálásokat is diszkriminatív jellegűnek minősítette, amelyeket ráadásul brutális módon hajtottak végre, jelentős gazdasági és erkölcsi kárt okozva a dél-erdélyi magyar lakosságnak. Az észak-erdélyi románokról szólva az összefoglaló kiemelte, hogy − főleg a katonai közigazgatás ideje alatt − egy sor intézkedéssel hátrányos helyzetbe hozták őket a magyarokkal szemben, és lényeges javulás a polgári közigazgatás bevezetése után sem következett be.
A Hencke−Roggeri bizottság tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül meghiúsult Mihai Antonescu 1942 májusában meghirdetett terve a dél-erdélyi magyarság módszeres kiéheztetéséről.
*
Összegzésként elmondható, hogy a dél-erdélyi magyarság túlnyomó többsége − az euforikusan ünneplő észak-erdélyi magyarokkal szöges ellentétben − a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élte meg a második bécsi döntést: csalódottság, elkeseredettség, reményvesztettség és az otthontalanság fájó érzése vett erőt rajta. Az Antonescu-rezsim kirekesztésen és etnikai homogenizáláson alapuló nemzetiségpolitikájának fontos részét képezte az a célkitűzés, hogy Dél-Erdélyt „megtisztítsa” a magyaroktól. Ennek megvalósítása érdekében a román hatóságok igen változatos eszköztárat vetettek be, amely a kényszeropciótól kezdve az anyanyelv használatának betiltásán át egészen a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok módszeres anyagi tönkretételéig terjedt. Helyzetének elmérgesedésében szerepet játszott − Teleki Pál miniszterelnök minden jószándéka ellenére − az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is. 1940 őszén beindult a közel négy évig tartó ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika mechanizmusa, amely újabb és újabb sérelmet okozott mindkét kisebbségnek.
Négy év kisebbségi mérlegét megvonva elmondható, hogy a dél-erdélyi magyarság gazdasági, társadalmi, kulturális és demográfiai téren egyaránt súlyos veszteségeket szenvedett. Egyedüli „pozitívumként“ azt emelhetjük ki, hogy nagy áldozatok árán, de túlélte e vészterhes korszakot.
