A romániai magyarság két világháború közti helyzetét meghatározó kulcskérdés az volt, hogy miközben a románság Erdélyben megszerezte a politikai, közigazgatási hatalmat, addig a régió társadalmi, gazdasági, kulturális életében az ott élő kisebbségek (a németek, zsidók, magyarok) domináltak. A romániai magyarság szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a társadalmi mutatói az országos átlagnál pl. az urbanizáltság, a közműveltség, a foglalkozási szerkezet, a tulajdonviszonyok tekintetében. Az erdélyi románság a pozíciók elfoglalásában kormányzati hatalom hiányában hátrányos helyzetben volt a bukaresti (liberálispárti) elittel szemben. Ahhoz viszont, hogy gazdasági pozíciókat szerezzen, tőke hiányában szintén Bukaresthez kellett fordulnia. Ráadásul politikai súlyának növelése érdekében – hogy regionális helyett országos befolyással bírhasson – pártjának (Román Nemzeti Párt) egyesülnie kellett a regáti Parasztpárttal.
Az erdélyi magyar politika a bukaresti és az erdélyi román érdekek közé ékelődve – a pártok egymást túllicitáló magyarellenességének közegében – működött, döntően védekező, pozícióőrző magatartást tanúsítva. Ugyanakkor a városi lakosság nemzetiségi megoszlása miatt az önkormányzati rendszer sem funkcionálhatott, hiszen ha a román kormányzatok hagyták volna szabadon működni, akkor a sérelmeiket hangoztató kisebbségiek politikai bázisává vált volna. (1920-ban a jelenkori Erdély városi népességének 83 százalékát, 1930-ban 62 százalékát a magyarok, a németek és a zsidók adták.)
A Romániához került magyarok pozicionálásának másik megközelítése az, hogy ebben az esetben kényszerkisebbségről van szó, amelynek részben vannak regionális előzményei, de az egy politikai döntés nyomán és nem regionális-társadalomtörténeti fejlődés révén jött létre. Ráadásul fejlett társadalmi intézményrendszerrel lett kiszakítva a magyar nemzetépítésből. A korban ezt a nemzetkisebbségi kategorizálást úgy értelmezték, mint egy nagyobb nemzet kisebb részét. Ebből kiindulva a magyar elit az adott politikai rendszeren belül Románia tituláris nemzetével egyenrangú jogokért küzdött, mert a kisebbségi kategória elsősorban hatalmi és nem pusztán nyelvi, oktatási, jogi stb. kérdés. S ez nemcsak arra vonatkozik, hogy egy kisebbségi politikai erő lehet-e kormányzati pozícióba, vagy az alkotmányban miként jelenik meg, hanem mennyiben érzi magáénak az adott politikai közösséget és annak állami intézményességét. Ez a fajta integráció azonban nem valósult meg. (Az egymás felelősségét firtató politikai diskurzusok: többség felől: ha a kisebbség lojális az államhoz, és nem áll ellen a természetes asszimilációnak, nem fenyegeti az államberendezkedést, akkor egyenlő jogokat kaphat; kisebbségi nézőpontból: ha az állam biztosítja a jogegyenlőséget, a külön önszerveződés és önkormányzat lehetőségét, akkor várható el a kisebbségi lojalitás.)
A történéseket négyes viszonyrendszerben lehet értelmezni, amelyben a romániai magyarság és kisebbségpolitikája az egyik szereplő, a másik kettő az anyaország és Románia magyarság- és szomszédságpolitikái, a negyedik meghatározó tényező pedig a nemzetközi erőviszonyok változása, valamint a korszellem hozta világnézeti adaptációk. Természetesen itt változó befolyású tényezőkről van szó, de az egyértelmű, hogy legnagyobb súllyal mindenkor a honállam, azaz Románia, illetve etnopolitikája bírt.
A harmincas évekre párhuzamos nemzeti összezárkózásról beszélhetünk, amelyben a magyar „kisebbségi társadalom” egyre távolabb kerül a romániai politikai közösségtől, és helyzetének megoldását egyre inkább a revíziótól várta. Román részről a magyarokat egyrészt privilegizált kisebbségnek látták, mondván, hogy méltányos nemzetiségpolitikájuk a meglévő pozíciókat nem pusztította el, bár megtehették volna, mint Dobruzsában. Így a megmaradt magyar, német és zsidó pozíciókat a nemzetiségpolitikai nagyvonalúsággal magyarázták, valamint azzal, hogy az 1918 előtti viszonyokhoz képest milyen intézményesülést tettek lehetővé. Másrészt a magyarság romániai jelenlétét történeti adottságnak: egy birodalom (az Osztrák–Magyar Monarchia) maradékának tekintették.
Ha a romániai magyarság elmúlt száz évét azonos szempontrendszer szerint szeretnénk áttekinteni, akkor – a most tárgyalt korszak szempontjából is – három kérdést javaslok megvizsgálni.
1. A romániai magyar elitek hogyan próbálták meg érdekeiket képviselni és integrálódni a román(iai) politikai közösségbe? Mindezt a Magyar Szövetség (1921–1922), az Országos Magyar Párt (1922–1938) és a Magyar Népközösség (1939–1940) tevékenységén keresztül lehet bemutatni.
2. Hogyan változott a romániai magyarság helyzete Románia társadalmi rétegződésén belül? Ebben milyen szerepe volt a romániai etnopolitikai rendszerben kialakított állami gyakorlatoknak, amelynek színterei a társadalom (népméret, urbanizáltság, iskolai végzettség, foglalkozási szerkezet), a gazdaságpolitika és az állami intézményi politika.
3. Hogyan lett az „elszakadt magyarság”-ból kisebbségi magyarság, azaz vállalt regionális és politikai közösség? Hogyan konstruálódott meg, miként lett az önkép meghatározó eleme a párhuzamos „kisebbségi társadalom”, valamint a „kisebbségi ember” értékrendje, habitusideálja a népszolgálat eszmeiségére alapozva?
1. A romániai magyarok politikai integrációja (1920-1940)
A magyar kisebbségtörténetben a politikai érdekérvényesítésre különféle gyakorlatokat ismerünk: a magyarság képviseletét felvállalni egyénileg egy-egy többségi/világnézeti párton belül; magyar tagozat egy többségi/világnézeti párton belül; magyar pártalakulat együttműködve (közös frakciót alkotva) egy többségi/világnézeti párttal; magyar pártalakulat kisebbségi szervezetekkel közös koalícióban; önálló magyar pártalakulatként részt venni az önkormányzati és parlamenti munkában; önálló magyar pártként a kormányt kívülről támogatni a parlamenti szavazások során; önálló magyar pártként kormányzati szerepet vállalni egy koalíciós kormányban.
Ezeket a viszonylatokat leegyszerűsítve három értelmezési modellbe lehet besorolni.
a) Egyéni alkuk és kijárás a személyes pozíciók és informális kapcsolatok révén, vélt vagy valós közösségi érdekeket képviselve.
b) Szervezeti integráció, amikor a politikai paktumok eszköztárával centralizált érdekérvényesítés zajlik a többségi politikai szereplőkkel folytatott központosított alkufolyamatok révén. Mindez már nyilvános politikai manifesztációban is megjelenik.
c) Közösségi integráció, amikor a kollektív jogok (autonómiadiskurzus) alapján vagy világnézeti alapon történő társadalomátalakítás (szocializmus, korporatívizmus) érdekében fellépve, önkormányzó szerkezetként közösségi szinten valósulhatna meg. S ennek bekövetkeztét a kisebbségi politikai csoportok külső nyomástól várják, vagy a történelmi determinizmusban hisznek.
(Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az informális kapcsolatokra ne volna mindenhol szükség, avagy ne lehetne az egyéni alkukat folytatóknak autonómiaideálja.)
1.1. A Magyar Szövetség 1921–1922-ben a romániai magyarság kulturális, gazdasági, szociális, közigazgatási és igazságszolgáltatási alrendszereinek autonóm intézményes keretének biztosítására törekedett, mai szóval élve ernyőszervezetként. A már 1919 őszén létrehozott hasonló német önszerveződés mintájára, a párizsi kisebbségvédelmi szerződést ismerve, a romániai magyarságot mint kollektívumot akarták felülről megszervezni az Erdélyben maradt volt magas rangú hivatalnokok, politikusok. Ennek érdekében sorra alakultak a megyei tagozatok, illetve 1921 nyarán beadták az első emlékirataikat a romániai magyar internáltak ügyében, majd más sérelmekben is közbenjártak a bukaresti kormányzatnál. Szeptembertől elkezdődött a népirodák szervezése, amelyek szociális segélyezéssel és a magyarok panaszainak begyűjtésével, helyi érdekeik jogvédelmével foglalkoztak volna. Azonban októberben a szövetséget betiltották, formálisan egy hivatalos meghívás nem teljesítése, valamint az egyébként ilyen szervezetnél nem kötelező alapszabályzat engedélyezés elmulasztása miatt. Valójában a háttérben az állt, hogy a kolozsvári prefektus úgy vélte: itt párhuzamos társadalom és igazgatás szervezése folyik, és ennek mindenképp elejét akarták venni.
A Magyar Szövetség működése során meghatározó kérdésként jelent meg, hogy ki is reprezentálja a romániai magyarságot? A hivatalos parlamenti politikába bekerült a Nemzeti Liberális Párt színeiben néhány magyar képviselő, de őket a magyar közvélemény alapvetően renegátnak tekintette, vagy nem vettek róluk tudomást. Magyarországon a volt magyar tisztviselői kar vezetőiből Kolozsvárt alakult ún. Szellemi Frontot, a tisztviselői mozgalmat tekintették mérvadónak. Grandpierre Emil volt bíró vezetésével ez a csoport tárgyalt az elbocsátott tisztviselők ügyében a Kormányzótanáccsal, ők osztották a hűségesküt nem tett Erdélyben maradt tisztviselőknek a segélyeket, szervezték az egyéb oktatási, egyházi segélyeket is, információkkal, jelentésekkel segítették a béketárgyalásokon, majd azt követően is a budapesti kormányzatot.
A magyar államhatalom kelet-magyarországi megszűnése után a legátfogóbb magyar nyelvű intézményrendszer az egyházszervezet maradt az elcsatolt területeken. Ez a szerkezet vállalta fel az addig jórészt magyar nyelvű állami oktatás működtetését egyházi keretekben. A magyar református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházi vezetők már 1918 őszén létrehozták a Felekezetközi Tanácsot, amely koordinálta az egyházi oktatást és ennek segélyezését, érdekvédelmét. Az egyházak a húszas évek elején (is) döntően a stabilitásra, a pozícióőrzésre törekedtek. Bázisuk a népi vallásosság, a falu világa és a történelmi osztályok nemzeti elkötelezettsége volt.
Új valóság- és társadalomkonstruáló erőként jelent meg az 1918 utáni erdélyi magyar sajtó, amely virágzását egyrészt a háború és az impériumváltás után a nyilvánosság és politikai orientáció iránti megnövekedett igényeknek, másrészt a magyarországi sajtóbehozatal tilalmának, harmadrészt pedig a régió újságírásának volt tisztviselőkkel, jól képzett tanárokkal, új orgánumokkal való megújulásának köszönhette. Ennek a napi véleményformáló fórumnak a közönsége a városi polgárság, különösen a határmente iparosodott nagyvárosaiban volt meghatározó (Nagyvárad, Arad, Temesvár). A vezércikkek és vélemények orientációja egyben a stratégiai kérdésekben is válaszadásra késztette a közírókat, és a hagyományos ellenzéki, sérelmi közbeszéden túl politikai és közösségi perspektívát kellett adniuk. Ebben születik meg egy demokratikusan integrált társadalom képe, amelyben az új kisebbségi társadalom egyenrangú része lesz: a falusi parasztság, a munkásság, a székelység, a zsidóság, a városi polgárság, és ezáltal a történelmi osztályok szerepkörének megosztására, demokratizálásra törekedtek. Tehát itt a jövőkép, a romániai modernizációs és politikai folyamatokban való részvétel volt az elsődleges a társadalom újjászervezése mellett.
A tisztviselőmozgalom, az egyházak, illetve a sajtó más súlypontú stratégiai útkereséséből alakult ki a korabeli „passzivista” és „aktivista” megkülönböztetés. Az utóbbiak körében (Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István) született meg a 1921 januárjában a Kiáltó Szó című politikai röpirat, ez a kör hozta létre a Magyar Néppártot júniusban, majd a másik tábor a következő év januárjában a Magyar Nemzeti Pártot alakította meg. Míg az előbbi alakulat az azonnali pártalakulásban és Románia föderalizációjában, Erdély modernizációs szerepében gondolkodott, addig a Grandpierre Emil, Ugron István vezette csoport a román belpolitika letisztulására, az onnan való lépésekre várt, a magyar nemzeti autonómiában gondolkodott, és a bukaresti liberális párti befolyást döntőnek látta a belpolitikában.
Az 1922-es választásokon a Magyar Szövetség jelöltjeinek indulását jórészt megakadályozták, de ha lehetett is rájuk voksolni, a magyar szavazók jelentős része nem szerepelt a választói névjegyzékben, illetve általánosak voltak a visszaélések. Így egy képviselő jutott be a parlamentbe (Bernády György, aki a liberálisok bizalmát is élvezte), majd a pótválasztásokon további két képviselő, valamint három szenátor. A két párt elfogadta a szövetség elsőbbségét és pártpolitika fölötti eszméjét, azonban ez nem fért bele a liberálisok politikai felfogásába. Vezetőjük Ion I. C. Brătianu a nemzetiségi alapon szerveződő pártalakulást is helytelenítette, de betiltani csak a szövetséget lehetett azon az alapon, hogy nem engedélyeztette alapszabályzatát. De Jósika Samu, az alakulat vezetője épp a pártokfelettiség kritériumának tekintette, hogy a Magyar Szövetség csak belső működési szabályzattal rendelkezett.
1.2. Az Országos Magyar Párt (OMP) a szövetség utódaként, a két pártalakulat egyesülésével jött létre, folyamatosan küzdött az „egységes magyarság” képviseletének fenntartása és a minél szélesebb etnokulturális integráció megkívánta belső demokratizmus igényének egyensúlyáért. De a pártmunka legfőbb célja a (nemzetiség)politikai diszkrimináció kiküszöbölése, az emancipáció kivívása volt a politikai rendszeren belül. Tehát itt a közösségi integrációt a pártpolitikai reprezentáció jelentette. Ennek a beilleszkedésnek az első lépcsőfoka volt a választói névjegyzékek kiegészítése és a helyi tagozatok létrehozása, működtetése. Az világos volt, hogy ez nem történhet meg kormányzati segítség nélkül. A párton belül (Bernády György) és Budapesten (Jancsó Benedek) is voltak, akik úgy gondolták, hogy a szászok mintáját követve a mindenkori kormánypárttal kell összefogni a saját társadalomépítés mellett, így lehet a legtöbb érdeket érvényesíteni. Ezt azonban nehéz lett volna a párton belül elfogadtatni a liberálisok kemény, kisebbségi intézmények megszüntetésére irányuló intézkedései miatt. Mások az erdélyi román politikai elittel való összefogás mellett érveltek (Sándor József, Kós Károly). Ezt sem igen támogatták volna a szélesebb magyar választói tömegek, mert a Román Nemzeti Párt, majd a Parasztpárt folyamatosan újabb földreformot ígért, és 1921 óta az erdélyi magyar választók világosan tudták, hogy ez kiket érintene a legfájdalmasabban. (Végső soron ez az oka a politikai transzilvanizmus korabeli sikertelenségének.) Így maradt a Liberális Párttal szemben a váltópárt pozíciójára törő Averescu-féle Néppárt, amelynek nem volt Erdélyben választói bázisa. A Gyárfás Elemér vezette titkos tárgyalások 1923 őszére befejeződtek, és így jött létre az ún. csucsai paktum, amely a párt kormányrakerülése után megígérte a választói névjegyzék kiegészítését, de egységes parlamenti frakcióban egyeztek meg. Továbbá a megállapodás kilátásba helyezte az egyházi autonómia elismerését, a román egyházakkal azonos államsegélyezést, a szabad felekezeti oktatást, a közösségi vagyon visszaadását, a földreformsérelmek orvoslását, az elbocsátott tisztviselők nyugdíjának rendezését, a kisebbségi nyelvhasználat biztosítását a közigazgatásban 25 százalékos lakossági arányszám fölött stb. Látjuk, hogy ezek az ígéretek nem a közösségi jogokat biztosították, hanem döntően a diszkriminációt célozták felszámolni a polgári jogegyenlőség érvényesítésével. Így itt egy szervezett interetnikus pártpolitikai alkuról beszélhetünk. A Néppárt azonban még évekig nem került hatalomra, így a paktum csak az 1925-ös pótválasztásokon működött Szászrégenben Octavian Goga, illetve Csíkszeredában Gyárfás Elemér javára.
1926-ban a Liberális Párt szervezte az önkormányzati választásokat, és azt megelőzően megindultak az OMP-vel az informális tárgyalások a választási együttműködésről. A liberálisok lényegében a csucsai paktumban megígérteket vállalták a közös listákért, amely feles képviseletet biztosított volna az önkormányzatokban, kivéve Székelyföldet, ahol az OMP adta a képviselők többségét. Fontos többletígéretnek számított a tagozatok megszervezésének engedélyezése a határmenti és nagyvárosi közegekre vonatkozó ostromállapot viszonyai között. A készülő megállapodás azonban 1926 januárjában kiszivárgott, így a pártvezetői aláírás elmaradt, de a tárgyalásokat vezető Bernády György szorgalmazására a már meglévő megyei listák érvényben maradtak a helyhatósági választásokon. Ezzel a 49 erdélyi városból 30-ban az OMP támogatta lista győzött. Azonban 1926 március végén a király leváltva a liberálisokat, Averescu tábornokot nevezte ki a kormány élére, és ez a kormány szervezte az új parlamenti választásokat. Így mivel Ugron István az OMP elnöke előzőleg felmondta a csucsai paktumot, nem volt abban a helyzetben, hogy azt újra érvényesíthesse. Ezért lemondott, és helyére Bethlen Györgyöt választották a párt élére. Ő újította meg az alkut a Néppárttal, amely már választási kartellnek számított, mert előre meghatározták a képviselők számát (15 parlamenti és 13 szenátori hely). Azzal kiegészítve egyrészt, hogy az OMP külön frakciót alkot a parlamentben, másrészt belefoglaltak olyan intézkedéseket is, amelyeket még a választások előtt teljesíteni ígért a kormánypárt. (Például az esküt nem tett közalkalmazottak visszahelyezését, nyugdíjazását; az államsegély kiutalását a felekezeti iskoláknak; a csíki magánjavak ügyének rendezését.) Ezek nem teljesültek, de a választásokon együttműködtek, és egy szenátori hely kivételével ez az ígéret teljesült is.
Az 1927-es választásokon, amelyet már megint a Liberális Párt szervezett, az előző évek egymásra licitáló román kisebbségellenes pártpolitikai közbeszéde, valamint azért mert a liberálisok a parlamenti helyek biztosításán túl nem ígértek semmit, illetve a választási törvény rendelkezései miatt az OMP a német kisebbségi párttal való közös blokkban indult. Azonban a 8:7-es képviselői arány nem volt megfelelő az OMP-nek, hiszen a romániai magyarság létszáma kétszerese volt a németségnek. Ezt követően az OMP egyedül indult a parlamenti választáson. Csak 1938 februárjában jött létre magyarországi nyomásra egy megállapodás a Cuza-Goga Nemzeti Keresztény Pártjával, de annak aláírása után egy órával a kormány le is mondott.
A választási megállapodások az alkuk legfelsőbb szintje, a parlamenti bizottságokban folyó munkáról azonban nagyon keveset tudunk. A harmadik szint a választott önkormányzatokat a húszas évek végétől felváltó interimár bizottságokba való esetleges magyar, illetve OMP támogatta kinevezések helyi megegyezések alapján jött létre. Negyedik szintnek tekinthetjük a bukaresti magyar képviselők minisztériumi, hivatali kijáró munkáját, amely az engedélyeztetésektől, a közigazgatási intézkedések felülbírálatán túl az ügyek felgyorsításáig, azok jóindulati kezelésében való személyes érdekeltség megteremtéséig terjedt. A kijárásokhoz szükséges gépelési, fordítási munkára külön tarifarendszer működött az OMP bukaresti pártirodájában.
1.3. Az 1938 márciusában létrejövő királyi diktatúra év végén szervezi meg a rezsim egyetlen politikai szervezetét, a Nemzeti Újjászületés Frontját, amelynek magyar tagozata élére 1939 februárjában nem a régi OMP elitjéből neveznek ki egy vezetőt, hanem Bánffy Miklóst, Magyarország volt külügyminiszterét, aki 1926-ban azzal a kitétellel tért haza Erdélybe, hogy tíz évig nem vesz részt a politikai életben. Ez az első alkalom, hogy a romániai magyarság élére felülről neveznek ki egy vezetőt, aki egyszerre élvezte Magyarország, a romániai magyar elit egy részének és a bukaresti királyi udvar támogatását. Ugyanakkor a korporatív rendszeren belül a magyarságot mint tagozatot és külön közösségként a hivatásszervezetbe integrálva elismerték. A Népközösségben az OMP addigi vezetőinél fiatalabb és társadalompolitikailag aktívabb csoport vette át a magyarság reprezentációját tagozatvezetőkként. Bánffy már 1938-as nyári memorandumában világossá tette, hogy kiemelten fontosnak tartja az egyházi iskolai oktatást, a vegyes területeken is az arányszámnak megfelelő magyar nyelvű közigazgatást, a magyar nyelvű állami közoktatást, az önálló magyar művelődési és gazdasági szervezetek működését, és mindezt német mintára egy népközösségi csúcsszerv koordinálhatná. A fiatalok Hitel körét képviselő Albrecht Dezső 1939 eleji memorandumában az előző évben a nemzetközi viszonyok hatására létrejött kisebbségi statútumot és a magyar kisebbséget képviselő szerv elismerését csak előfeltételnek tartotta, lényegében a Fronttal párhuzamos és egyenrangú, a magyarság ügyeiben teljes döntési jogkörrel rendelkező szervezetben, a kisebbségi arányszámnak megfelelő államilag biztosított költségvetésben gondolkodott. Persze ennek hátterében nemcsak a harmincas évekre kikristályosodott kisebbségi társadalom elgondolása, állam az államban modellje állt, hanem az első bécsi döntés, Felvidék visszacsatolásának, azaz a megváltozott nemzetközi erőviszonyok között sokkal magasabbra tehették a feltételezett interetnikus alku tétjét. A Népközösség az OMP politikai védekező, pozícióőrző stratégiája helyett a társadalomszervezésre helyezte a hangsúlyt. A Fronton belül a magyarok nem érték el az egyenrangú különállást, de az 1939 nyári szabályzat értelmében megszervezhették közösségüket. Ennek alapját az egymást mellett élő családok alkották szomszédságként, és ennek vezetője egy-egy tizedes volt, tíz-húsz ilyen egységből főtized, majd kerület jött létre. A gazdagabb szomszédságok, tizedek a szegényebbeket támogatták, de legfőképpen a tagdíjakból tudtak jótékonykodni. Ennek befizetése pedig mindenkinek az érdeke volt, mert a népirodák a helyi közigazgatásra is kiterjedő szolgáltatásait csak azok vehették igénybe, akik befizették a tagdíjat. Ezt pedig a szociális támogatások igazságos elosztásával együtt a tizedesek, főtizedesek, kerületi vezetők ellenőrizték, ami ha nem is szankcionálási jogot, de erős befolyást biztosított. Például Kolozsvár 50 ezer magyar lakosából 30 ezren tagjai voltak a szomszédsági szervezetnek. 1940 elején már 140 ezer tagja volt a Népközösségnek. Az egyes szakmák dolgozói önköltségi árú vagy ingyenes szolgáltatással támogatták a Népközösséghez tartozókat (orvosi és gyógyszerellátás, jogsegélyszolgálat, gyerekgondozás, gazdasági, egészségügyi ismeretterjesztés stb.).
A magyarság társadalmi életének megszervezésére szakosztályokat hoztak létre, amelyek az OMP tanácsadó, szakértő, program-előkészítő szakosztályaitól eltérően, a tényleges napi szervezőmunkát végezték. A közművelődési szakosztály Jósika János elnökletével irányította a kultúregyesületek munkáját (Kemény János, a marosvécsi Erdélyi Helikon tanácskozások házigazdája), a Dalosszövetség és a Zenekonzervatórium tevékenységét (Inczédy Jocksmann Ödön, a Dalosszövetség vezetője), felügyelte az irodalmi életet (Tamási Áron), a színházak működését (Jelen Gyula) és a sportmozgalmakat (Máriaffi Lajos). A gazdasági szakosztály az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet (EMGE) is vezető Szász Pál irányításával működött. (Ezen belül az ipari ügyek előadója Teleki Ádám, a kereskedelmi ügyeké pedig Teleki Ernő volt.) A társadalmi szakosztály vezetését Kós Károly vállalta a vásárhelyi találkozón fontos szerepet betöltő Hitel csoport tagjaival. (A társadalomszervezés előadója: Albrecht Dezső; a közművelődésé: Kéki Béla; a gazdaságé: Demeter Béla; a jogi ügyeké: Asztalos Sándor; a statisztikáé: Vita Sándor.) Jogtanácsosa: Tusa Gábor, a református egyház jogásza; a központi adminisztráció vezetője: Grois László, az Ellenzék napilap kiadóhivatalának vezetője; a bukaresti iroda vezetője, a kormánykapcsolatok fenntartója: Mikó Imre, az OMP volt irodavezetője, majd 1940 után az Erdélyi Párt főtitkára lett. Ezzel a személyi háttérrel gyakorlatilag a harmincas évek OMP-jének reformerői kerültek a Népközösség vezető pozícióiba.
A szervezet átfogó volta és monopolhelyzete a romániai közéletben lehetővé tette, hogy az addig szociáldemokrata befolyás alatt álló magyar munkásságot is integrálják a magyar egységszervezetbe, hiszen a román munkásság is nemzeti alapon szervezkedett. Az 1936-tól Szász Pál vezette és nagyon intenzív munkát végző EMGE a maga több mint 40 ezer gazda tagjával a földműveseket integrálta a Népközösségbe. Az erdélyi kisipar 70 százalékát adó magyar kisiparosság pedig az Országos Magyar Iparos Egyesület révén lett a Népközösség része. A helyi szervezetek megalakulása során Kolozsváron, valamint Maros-Torda, Csík, Udvarhely, Brassó megye kivételével az OMP régi vezetése kezében maradt a hatalom, de előfordult, hogy a párton belüli második vonal került az előtérbe.
Természetesen nem lehet feledni, hogy mindez Felvidék és Kárpátalja Magyarországhoz való csatolása után milyen nemzetközi viszonyok között zajlott, illetve azt sem, hogy a Népközösségnek a kisebbségi problémák kezelésére tett ígéreteinek és utasításainak a végrehajtása mennyire nem működött. Nem beszélve arról, hogy a népközösségi politikusok (különösen a 9+6 parlamenti képviselő és szenátor) munkájának jelentős része az újabb és újabb, az antirevízió jegyében született kisebbségellenes, diszkriminatív intézkedések kivédésből állt.
A Népközösség a harmincas évek nemzeti összezárkózásának folyamatában a többségi nemzet nyomására jött létre. De ezt a hivatásrendi alapon szerveződő rendszert a magyarság vezetői – nagy nyomást gyakorolva a saját közösségükre – arra használták fel, hogy ezen belül integrálhassák, intézményesíthessék etnokulturális közösségüket, és ezzel a háttérrel próbálták a diszkriminatív intézkedések enyhítését kialkudni. Ugyanakkor ez a későbbi romániai, illetve észak-erdélyi magyar szervezetek alapját képezte. Épp ezért volt fontos, hogy vezetői az 1940 júniusában feloszlatott Nemzeti Újjászületési Front helyett létrehozott Nemzeti Pártból már kimaradtak.
1.4. Ha azt vizsgáljuk meg, honnan hova jutott Nagy románia magyarságpolitikája a két világháború között, akkor alapvetően két irányultságot különböztethetünk meg.
Az ókirályságbeli Nemzeti Liberális Párt Ionel I. C. és Vintila Brătianu politikája, amely az „önmaguk által” („prinnoiînşine”) gazdaságpolitikai elvvel szinkronban az ország területi növekedését katonai foglalásnak tekintette, és az új területek nemzetiségeinek intézménytelenítésében és diszkriminációjában gondolkodott, az első világháború előtti dobrudzsai tapasztalatokból kiindulva. Ezzel szemben az erdélyi román politikai elitet képviselő Iuliu Maniu a nemzeti mozgalmak egyesítő tevékenységének eredményének tekintette Nagy Romániát. Az állam nemzetiségpolitikai szerepét elsősorban abban látta, hogy a tituláris nemzet modernizációját, intézményi fejlődését, pozíciószerzését, nemzetépítését elsőrangúan támogassa.
Ha folyamatában nézzük a magyarok politikai integrációjával kapcsolatos szándékok változását, azt látjuk, hogy ezek a húszas években a pártpolitikai érdekeknek, majd a harmincas években az országot instabilizáló, királypártok-vasgárdista-versengésnek, az évtized végén pedig a nemzetközi helyzet megváltozásával reális veszélyként felmerülő békerevízió kivédésének rendelődött alá. Ennek elemei a következőkép alakultak:
1921 – I. Brătianu kizárja a magyar, kisebbségi pártalakulást;
1923 – Averescu tábornok Csucsai-paktum révén úgy jelenhet meg, mint aki képes integrálni a nemzetiségeket is;
1924 – Gheorghe Tătărescu liberális párti államtitkár tárgyalna az OMP-vel, de megkérdőjelezi a pártvezetők legitimitását („mágnáspárt”), „tárgyalóképes” magyar vezetőket szeretne;
1924 – Iuliu Maniu előadása a kisebbségi kérdésről: saját etnokulturális csoport erősítése az elsődleges cél, ennek rendelődik alá a jogegyenlőség elve is;
1925–1926 – a Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Néppárt megállapodásai az OMP-vel az önkormányzati és a parlamenti választásokra: szükség van a magyar szavazatokra Erdélyben a Nemzeti Parasztpárttal (NPP) szemben, és ennek érdekében csak egy magyar párt tud mozgósítani;
1927 – az NPP és az NLP sem ajánl fel pozíciókat a választási együttműködésért, elfogadják az OMP parlamenti szerepét;
1931 – Kisebbségi Államtitkárság létrehozása az OMP bevonása nélkül;
1934 – parlamenti vita (az OMP kezdeményezésére) a nemzetiségi kérdésről: nincs egységes román álláspont a kérdésben;
1934 – antirevíziós mozgalom kibontakozása Romániában;
1935 – munkavédelmi törvény és a „numerus vallachicus” kampány;
1938 – Kisebbségi Statutum létrehozása a kisebbségi problémák (külpolitikai) kezelésére;
1939 – a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának létrehozása: a Népközösség, mint a hivatásrendeken belüli párhuzamos szerkezet.
1.5. A romániai magyar elit politikai érdekérvényesítését vizsgálva, nem kerülhető meg a kérdés, mikor és hogyan beszélhetünk önálló magyar politikai közösségről a négy szereplős játéktérben? Úgy vélem, ebben meghatározó történés az OMP 1924-es elnökválsága, amikor a párt eredménytelensége miatt Ugron István lemondani készült elnöki tisztségéről. Az év nyarán, kora őszén úgy tűnt, hogy Bernády György töltheti be ezt a pozíciót annál is inkább, mivel mind Bukarestben, mind Budapesten támogatták a mindkét fővárosban jó kapcsolatokkal bíró volt marosvásárhelyi polgármester pártelnökségét. Ősszel azonban kiderült, hogy a székelyföldi megyei elitek és az egyházfők Bernádyt a magyarságot megosztó személyiségnek tekintik. Az előbbi csoport az első világháború alatti üzleti tevékenysége miatt neheztelhetett rá, amit Bernády pártbeli ellenfele, Sándor József kampánya csak erősített, illetve az egyházfőkkel együtt attól tarthattak, hogy Bernády liberális párti kötődése gyengítheti iskolavédelmi küzdelmeiket a kormánypárt diszkriminatív iskolapolitikájával szemben. Tartottak attól is, hogy az elnökjelöltet támogató Keleti Újság véleményvezéreinek önkormányzati, felekezetileg semleges iskola tervei is tematizálódnak a magyar felekezeti oktatással szemben. Ehhez társult még az is, hogy Grandpierre Emil, akit a budapesti kormány bizalmasának tekintettek, illetve Bethlen György féltek attól, hogy a párt bizalmas ügyei kitudódnak a románok előtt, és bejelentették, ha ő lesz az elnök, kivonulnak a közéletből. Mindezek arra késztették, hogy Bethlen István megváltoztatva álláspontját, arra kérje Ugront: maradjon továbbra is a párt vezetője. Ez lehetett az a pont, ahol a budapesti és bukaresti politikai logikával szemben a romániai magyar elit inkább a stabilitás és egység megőrzése mellett döntött.
Így az OMP elnöki tisztét, amelyet Jósika Samu (1922–1923) elhalálozása után vett át, Ugron István tovább vitte 1926 márciusáig. Majd ekkor arra hivatkozva, hogy néhány hónappal azelőtt ő bontotta fel a Csucsai-paktumot, amelyet újra életbe akartak léptetni, lemondott. Az első pártelnök, Jósika Samu volt a legmagasabb tisztséget betöltő, Erdélyben maradt politikus (a felsőház utolsó elnöke). Halála után Ugron került hasonló pozícióba (mint volt diplomata), őt a legbefolyásosabb erdélyi magyar társadalmi egyesület, az Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) vezetője, Bethlen György váltotta. Tehát ennek a tisztségnek a betöltésére előzetes politikai és társadalmi pozíciók birtoklására, tekintélyre és integrációs, egyensúlyozó képességre volt szükség.
A közel két évtizedes politikai egység fenntartásának megértése érdekében fontos még egy erdélyi arisztokrata politikust megemlítenünk. Bánffy Miklós hazatéréséről már szóltunk a Népközösség kapcsán. Jó tudni, hogy 1926-os hazatéréskor annak a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt. igazgatótanácsának elnöke lesz, amelynek igazgató tanácsába és felügyelőbizottságába három évvel korábban a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület (PHETE) részvény elővásárlási jogát kihasználva Bethlen István miniszterelnök bevásárolta a budapesti Népies Irodalmi Társaságot a PHETE-tel azonos jogokkal bíró többségi tulajdonosnak a bankba. Így már világosabban érthető az a mecénás és háttérirányítói szerep, amelyet Bánffy betöltött az Ellenzék napilap és a szintén Budapestről hazatérő Kuncz Aladár szervezte irodalmi melléklete, tovább az Erdélyi Szépműves Céh, a marosvécsi írótalálkozó, az Erdélyi Helikon, a színházi élet megújulása stb. mögött. A korabeli levelezésekből, Ugron István Bethlen Istvánnak írt lemondását magyarázó leveléből is kiolvasható a volt külügyminiszter társadalmi jelenlététől, szürke eminenciásként végzett tevékenységétől való félelem. Nem tudni, mennyire gondolta át Bethlen István és Bánffy Miklós azt a lehetséges stratégiát, hogy az utóbbi egyszerre az OMP vezetésének kontrollja vagy adott esetben alternatívája lehet, mint az 1939-ben be is bizonyosodott. Az azonban világosan látszik, hogy a romániai magyar kulturális elit integrációjában a Bánffy – támogatta intézményeknek meghatározó szerepe volt. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az OMP-vel szembeni ellenzéki törekvések (Kós Károly Néppártja; Krenner Miklós Reform Csoportja, Bernády György városi pártszerveződése) marginalizálódásuk ellenére váltak román pártok szövetségesévé. A Bánffy Miklós és Bethlen György közti – újra és újra a színfalak mögött – előjövő konfliktusnak köszönhető talán az is, hogy 1936-ban Szász Pál került az EMGE élére, aki kiszélesíti, mobilizálja a szervezetet, és a szövetkezeti mozgalommal együtt a romániai magyarság önálló gazdasági intézményrendszerét építi ki. Mindezek tisztázása további kutatásokat igényel.
1 A szöveg a nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében Az erdélyi magyarság száz éve előadássorozat keretében 2018. február 21-én tartott kolozsvári előadás alapján készült. A szerkesztők kérése nyomán szakirodalmi jegyzetek nélkül.
(A szerző történész, az MTA TK Kisebbségkutató Intézet tudományos főmunkatársa, a Kisebbségtörténeti és Etnopolitikai Osztály vezetője)
