– A pénteki koncerten Ádám (Kiss B. Ádám, a zenekar énekes-hegedűse – szerk.megj.) azt mondta, hogy a mezőségi zene és a rockzene nagyon sok mindenben hasonlít egymásra. Pontosabban mit értetek ezalatt?
– Mindkét zenei irányzatra jellemző, hogy van egy egyszerű, dúros, dallamkövető harmóniavilága, valamint egy nagyon kemény hangzása. Annyi a különbség, hogy az egyiket torzítós gitárokon játsszák, a másikat pedig fából készült vonós hangszereken. Érdekes módon azonban a mezőségi parasztzenészek valami nagyon hasonló hangot próbálnak kihozni a hangszereikből, mint a rockzenészek.
– Talán éppen azért nem jelent számotokra problémát a különböző zenei műfajok határainak átlépése, hiszen egyébként is érzitek a műfajok közötti hasonlóságokat, egyezéseket?
– Mindannyian nagyon sokféle zenét hallgatunk, de ezeket sosem egymástól függetlenül, hanem valahogy „összehallgatva” a különböző műfajokat. Ez azt jelenti, hogy ha meghallunk valamilyen zenét, akkor rögtön kapcsolódási pontokat keresünk, ezeket pedig gyakran egymástól nagyon távol álló stílusokban találjuk meg.
– Sokan azt mondják, hogy éppen a népzene lényege tűnik el a feldolgozásoknak köszönhetően. A ti esetetekben nem fenyegethet ez a veszély?
– Egyszer pont itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen volt koncertünk, amin véletlenül ott volt két elismert népzenekutató, Richter Pál és Pávai István, akik különösen ugranak a rossz népzenei feldolgozásokra. Meghallgatták a koncertet, és azt mondták, javarészt teljesen természetes, ahogy hozzányúltunk az anyaghoz. Ez egyébként azért van, mert az eredeti dallamot általában meghagyjuk a saját ritmusában és tempójában, csak éppen más zenei közegbe helyezzük, és másféle kíséretet illesztünk hozzá. Olyan az egész, mintha autentikus zenei környezetében hallanád a dallamot, mégis egészen más szól közben.
– Klubokban és fesztiválszínpadokon egyaránt játszotok, és tartotok táncházakat is. Melyik áll a leginkább közel hozzátok?
– Nehéz ezt megmondani. Mi mindig azt a közönséget próbáljuk kiszolgálni, amelyik éppen jelen van, és azt a „szolgáltatást” próbáljuk nyújtani, amire éppen megkértek – akár táncházat kell muzsikálni húsz embernek,
akár világzenét háromszáznak. Egyébként egyáltalán nem azért játszunk feldolgozásokat, mert a népzene önmagában nem tetszik nekünk, sőt... Ez a probléma – mármint az eredeti és a feldolgozás közötti ellentét – egyébként a klasszikus zenében is jelen van. Egy darabjában Sztavinszkij Pergolesi témáit használta fel, aki egy barokk zeneszerző. Sztravinszkijt azzal vádolták, hogy nem tiszteli eléggé a „mestert”, aki erre azt válaszolta a zenekritikusoknak: „maguk tisztelik, én pedig szeretem.” Mi is nagyon szeretjük a népzenét, de mivel nagyon sokféle hatás ért minket, mindenről eszünkbe jut minden, és ezt ki is használjuk a dalainkban. Éppen olyan feldolgozások ezek, mint amit a klasszikus zenében Bartók, Kodály vagy Lajtha szereztek. A különbség csak annyi, hogy mi az autentikus népi dallamokat könnyűzenei környezetbe helyezzük.
– Más Erdélyben játszani, mint Magyarországon?
– Ezidáig csak pár alkalommal játszottunk Erdélyben, de mindig érdeklődve figyeljük az erdélyi közönség reakcióját. Eleinte azt gondoltuk, hogy az erdélyiek jobban kötődnek az autentikus kultúrához, ezért nehezebben fogadják be azt, amit csinálunk. De szerencsére nem ezt tapasztaltuk, mert eddig ugyanolyan pozitívan fogadták a zenénket, mint másutt.
– Mik a tapasztalataitok Nagyszebenben? Hogy éreztétek magatokat az Ars Hungarica fesztiválon?
– Úgy láttuk, hogy a közönség nagyon szerette azt, amit csináltunk. Beszélgettem valakivel, aki pontosan azt emelte ki, amit mi is a műfaj legnagyobb erényének tartunk. Ő, aki még soha életében nem hallott rólunk, az összes számunkat végig tudta énekelni, hiszen mindegyik népdalokra épül. Nagyon jól éreztük magunkat egyébként Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk annak, hogy itt lehettünk.
