Honvéd vértanúk szamosfalvi emlékműve

VÉCSEI HUNOR

„Mert jó emlékoszlopokat rakni a jövő nemzedéknek útmutatóul; mert jó kijelölni a helyeket, hol nemes szívek végálmukban megpihennek, hogy a nemzet soha ne feledje el, mikor szülőföldén dicső elődök szent pora fölött jár.”¹

Szoborbizottságok alakulnak, pályázatokat írnak ki

A fenti sorokat báró Eötvös József mondta el 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémián az elhunyt Kölcsey Ferenc emlékére tartott beszédében. A 19. században egész Európában emlékállítási láz indult meg, így Magyarországon is, ahol az 1867-es kiegyezést követően megváltozott politikai viszonyok tették lehetővé a magyar emlékműszobrászat megszületését. Az Eötvös által megfogalmazott szavak jól tükrözik azt az alapeszmét, amely Magyarországon a 19. század második felében meginduló emlékállítások mögött állt. Az első világháborúig terjedő időszakban a legtöbb köztéren felállított emlék a nemzeti múlt jelentős alakjait és eseményeit örökítette meg. Az emlékek felállításában a társadalom széles rétegei vették ki részüket, hiszen döntő többségük közadakozásból készült. Ebben az időszakban történt meg az emlékműállítás gyakorlatának intézményesülése: az emlékek felállításáról gondoskodó szoborbizottságok alakultak, szoborpályázatokat írtak ki, a pályamunkákról zsűri döntött és leleplezési ünnepségeket szerveztek.

Míg a 19. század első felében csupán egy köztéren felállított világi emlék (Karolina-oszlop) volt található Kolozsváron, addig ezek száma az első világháborúig kilencre növekedett. Eszerint 1867-ben Széchenyi Istvánnak állítottak mellszobrot, 1889-ben Mikó Imrének, 1896-ban a Szamosfalván kivégzett székely vértanúknak emeltek obeliszket, 1901-ben Erzsébet királyné tiszteletére készítették mellszobrot, 1902-ben leplezték le Mátyás király emlékszobrát, 1904-ben a Kolozsvári testvérek Szent György-szobrának másolatát helyezték el, 1912-ben Purjesz Zsigmond orvosnak szenteltek szobrot, a korszakot pedig az 1915-ös Kárpátok őre szobor zárja.

A millennium évében 1896. április 1-én Kossuth Lajos temetésének második évfordulóján tették le Kolozsváron, Szamosfalva határában a Tamás András és Sándor László székely vértanúk emlékének alapkővét. Az eseményen az emlék alapkövébe vájt üregbe különböző, a vértanúkra és az emlék keletkezésére vonatkozó iratokat, korabeli nyomtatványokat, papír- és fémpénzeket, valamint fényképeket helyeztek el. A 2013-as restauráláskor az alapkő időkapszulájában elhelyezett dokumentumok szerencsés módon újra a felszínre kerültek, amelyeket visszahelyezésük előtt digitalizáltak.² A továbbiakban az említett dokumentumok, a felszentelési ünnepély alkalmából Kuszkó István által összeállított emlékkönyv³, valamint a korabeli sajtó és időszaki kiadványok felhasználásával igyekszem bemutatni a székely vértanúk emlékoszlopának történetét, külön kitérve az emlékállítás helyi kontextusára és azokra a szereplőkre, akik kezdeményezőként vagy támogatóként hozzájárultak annak létrejöttéhez.

A Kolozsvár határában felállított vértanúemlék történetének ismertetése előtt szükséges röviden kitérnünk azokra a történelmi körülményekre, amelyek a vértanúk kivégzéséhez vezettek. Anton Puchner császári főparancsnok 1848. október 18-án katonai uralmat hirdetett ki egész Erdély területére. A császári haderő viszonylag gyorsan megszállta Udvarhely- és Marosszéket, Csíkszék katonai uralom alá helyezését azonban hátráltatta az ott kibontakozó önfeladás elleni belső ellenállás az önvédelem érdekében.⁴ A csíki katonai ellenállás egyik fontos szervezője volt a csíkmadéfalvi Tamás András őrnagy, akit később Bem 1849 januárjában Csíkszék nemzetőri főparancsnokává nevezett ki, valamint Sándor László csíktaplocai őrnagy, a 76. zászlóalj későbbi parancsnoka. A világosi fegyverletételt követően, a Kolozsváron felállított császári haditörvényszék ítélete folytán 1849. október 18-án, pontosan egy évvel az osztrák katonai uralom kihirdetése után Szamosfalva határában kivégezték a csíkszéki katonai önvédelem két vezetőjét, Tamás Andrást és Sándor Lászlót.⁵

Megemlékezések csupán a kiegyezés után

A forradalomról és a szabadságharcról, valamint a kivégzett vértanúkról nyilvánosan megemlékezni csupán a kiegyezés után lehetett. Az erdélyi magyar közösség a múlt iránti tiszteletét, a kiemelt fontosságú történelmi eseményeket és tetteket maradandó emlékek formájában kívánta megörökíteni, s ennek az óhajnak már rögtön a kiegyezést követően hangot adtak. A csíkszeredai honvédegylet 1867. július 21-én tartott alakuló közgyűlésén többek között elhatározta, hogy Tamás András vértanú csontjait hazaszállítják szülőföldjére, és emlékére „ama történelmi emlékű sírba, hol hatezer felkoncolt székely hullája porladoz, (…) – a siculicidium helyén” sírkövet állítanak.⁶ Úgy tűnik, hogy a kivégzettek földi maradványainak hazaszállításáról hamar letett a bizottság, részben valószínűleg azért, mert nehézségekbe ütköztek a vértanúk vesztőhelyének pontos meghatározását illetően. A Csíki Honvédegylet Endes Gábor jogakadémiai tanárnak címzett levelében 1868-ban már az emlék Kolozsváron, Tamás András „sírhalma felett” történő felállítását kérte, amelynek költségeire ugyanakkor 111 forintot küldött.⁷ A helyi sajtóban megjelent másik hír jobban megvilágítja a csíkiak szándékait: elsősorban a vértanúk maradványainak a kolozsvári köztemetőbe való átszállítását, és az emlékoszlop ottani felállítását indítványozták, abban az esetben pedig, ha az újratemetés akadályokba ütközne, úgy az emlékoszlopnak a kivégzés helyén történő felállítását javasolták. Az obeliszkre a tervek szerint a következő felirat került volna: „Kit becsület, honszerelem / Székely vitézzé avattanak: / Tamás András honvéd alezredes / Hős csontjai, nézd, itt porlanak. / Koszorút a hősnek sírhalmára / Tűzz honfi rá babérkoszorút, / Emléke legyen örökre áldva, / Áldva legyen ő a vértanú! / †1849.”⁸ 

A csíkszéki honvédegylet több kolozsvári polgár hozzájárulásával végül 1869-ben a kolozsvári Házsongárdi temetőben állított fel emlékoszlopot Tamás András vértanúnak. A homokkőből faragott három méter magas, tetején kőurnával záródó obeliszk megvalósult felirata már nem utalt arra, hogy a vértanú sírjának helyét jelölné.⁹ A honvédegyletnek ugyanis nem sikerült ekkorra a kivégzés pontos helyét megállapítani – sőt az oszlop feliratában a vértanú születésének és kivégzésének dátumát is tévesen tüntették fel –, a temetőben felállított obeliszk tehát csupán a kivégzés tényére, és nem annak a helyére emlékeztetett, sírt pedig nem takart. 

A millennium közeledtével 1895-ben ismét felélénkült a Kolozsvár határában kivégzett vértanúk emléke, ebben pedig jelentős szerepe volt a kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum folyóiratának, a Kuszkó István által szerkesztett 1848–49. Történelmi Lapoknak. Az 1892-től megjelenő lapban többnyire az 1848–49-es események emlékezetével, a honvédek tevékenységével, valamint a kolozsvári és vidéki honvédegyletek működésével foglalkozó írások jelentek meg. Az 1895. júliusi lapszám a vértanúkról való megemlékezésről számolt be, valamint arról, hogy az ereklyemúzeum tagjai a továbbiakban arra törekednek, hogy „emlékkel¹⁰ jelöltessék meg a hely, ahol a két székely vértanú tetemei porladoznak”.¹¹

Mozgalom a vértanúk nyughelyének megállapítására

Az új emlékállítás gondolata Kuszkó Istvántól származott, akinek kezdeményezésére 1895-ben, halottak napja előtt indult mozgalom az elhunytak nyughelyének megállapítására. Kuszkó István (1860–1936), a kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum egyik alapítója és őre, a város törvényhatósági bizottságának tagja, kulturális életének meghatározó személyisége volt. „Van-e valaki, aki nem látta Kuszkó Istvánt kabátjába húzott nyakkal, összehúzott szemekkel, összegyűrt kalapjával rohanni az utcán? Mert ez az ember mindig fut, és sohasem a maga érdekében”¹² – írta róla egy méltatásban az Ellenzék című napilap. A felsőbányai születésű Kuszkó erdészeti hivatalnokként került Kolozsvárra, ahol 1904-ig az Ellenzék munkatársa, hírrovatának szerkesztője volt, majd az 1848–49. Történelmi Lapok szerkesztője lett. Tagja volt számos egyletnek és társulatnak, ő szervezte meg a városban a szabadságharcos honvédek egyesületét, a Kolozsvári Atlétikai Club titkáraként írásaiban a vívást és a kerékpározást is népszerűsítette. A városi Szépítő Egylet lelkes szervezőjeként jelentős érdeme volt a század elején az Erzsébet sétaút és a Fellegvár rendezésében. A székely vértanúk emlékén kívül a korszak más emlékállításai mögött is ott találjuk mint kezdeményezőt vagy szervezőt. Továbbá 1892-ben Vasvári Pál emlékszobrának felállítását kezdeményezte,¹³ tagja volt a kolozsvári Kossuth-szobor-bizottságnak, 1902-ben pedig a Szent György-szobor-bizottság jegyzőjévé választották.

A forradalom és szabadságharc relikviái mellett a még életben lévő honvédek visszaemlékezéseit is gyűjtő ereklyemúzeum tagjai felkutatták a kivégzés egyik még élő szemtanúját, Mucsi Sámuel kolozsvári külvárosi ácsmestert, aki állítása szerint ismerte azt a helyet, ahol a kivégzetteket eltemették. Az ezt követő időszakban, a Történelmi Lapokban egy sor, a vértanúk életére és kivégzésére vonatkozó írást közöltek, köztük Gál Ignác volt gyergyóalfalui honvédszázados levelét a kivégzés általa vélt okairól.¹⁴

A rendszeres és következetes adatgyűjtés 1895. október 31-én vette kezdetét, amelyben fontos szerepet vállalt a Kolozsváron megjelenő Ellenzék napilap. A fent említett napon megjelent lapszámban Kolozsvárt felakasztott székelyek címmel egy hosszabb cikk emlékezett meg a kivégzés tényéről.¹⁵ Ezt követően 1896 novemberében tovább folytatódott a kivégzésre vonatkozó adatok gyűjtése, a szemtanúk felkutatása. A kivégzés helyének meghatározására külön bizottság alakult, amely többször kiment a helyszínre – Szamosfalva község határdombján, a határkő közelében lévő területre –, hogy ideiglenes jelekkel lássa el a szemtanúk által említett pontokat.¹⁶

Az emlék felállítására a kolozsvári honvédegylet és az ereklyemúzeum tagjaiból bizottság alakult, amely Vincze Istvánt, a városi törvényhatósági bizottság és a helyi honvédegylet tagját bízta meg azzal, hogy lépjen kapcsolatba a kőbánya-tulajdonosokkal, a kőfaragókkal és az építészekkel, s kérje fel ezeket az ügy „hazafias” támogatására. Az 1895. november végén tartott ülésén már arról számoltak be, hogy Smiel Dávid kőbánya-tulajdonos, a város törvényhatósági bizottságának tagja a bizottság kérésének eleget tett, és felajánlotta, hogy bányájából az emlékhez megfelelő nagyságú követ kitermeli, azt kidolgozva a helyszínre szállítja, ahol saját költségén fel is állíttatja, s ellátja azzal a felirattal, amit a bizottság megállapít.¹⁷ Ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a nagylelkű felajánlást, a továbbiakban szükséges röviden kitérnünk az emlék létrejöttében az egyik legfontosabb szerepet játszó személy, az állíttató Smiel Dávid pályájára.

Elkezdődnek az építési munkálatok

Smiel Dávid¹⁸ (1855–1930) a dualizmus kolozsvári zsidóságának egyik legmeghatározóbb személyisége volt. Pályáját egyszerű kőfaragóként kezdte, de rövid időn belül jelentős vagyonra tett szert, 1890-től már a Holtzspach és Hauszmann Ó-Nádasi Kőbányászat egyik tulajdonosa volt. Ezt követően 1891-től saját kőfaragóipari vállalkozást hozott létre, amely 1893-tól téglagyártással is bővült.¹⁹ Hauszmann Sándor budapesti építőmesterrel közösen 1898-tól indított építkezési vállalkozást Kolozsváron, később pedig Reményik Károly kolozsvári építőmesterrel társult. Smiel a város több jelentős középítkezésénél is szerepet vállalt, többek között ő végezte a kőfaragó munkákat a római katolikus státus bérpalotáinál, a Technológiai és Iparmúzeumnál, illetve a kolozsvári Igazságügyi Palotánál, ugyanakkor részt vett a Ferenc József Tudományegyetem főépületének és a klinikák építésénél is.²⁰ Halála előtt egy évvel, 1929-ben nyitották meg a saját pénzén felépített kolozsvári izraelita közkórházat. Nemcsak Kolozsváron kapott jelentős megbízásokat, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is, Smiel cége szállította például a kolozsmonostori nyerskövet az Országház építkezéséhez, valamint a brassói Cenk-tetőn felállított millenniumi emlékoszlophoz.²¹

Sikeres vállalkozásai mellett, a város társadalmi életének aktív szereplőjeként több éven át volt a város törvényhatósági bizottságának tagja. A század elején ott találjuk Smielt a város legtöbb adót fizető polgárai, virilistái közt.²² A helyi zsidó közösségben való megbecsülését mutatja, hogy hosszú időn át ő volt a kolozsvári ortodox izraelita hitközség, valamint az ortodox zsidó szentegylet, a Chewra Kadisa elnöke. Nem csupán a zsidó közösségben, hanem nagylelkűsége és adakozásai révén a város magyar polgárai körében is megbecsülést vívott ki, baráti kapcsolatot ápolt Kolozsvár olyan meghatározó személyiségeivel, mint Haller Károly vagy Barcsay Domokos. Számos adakozásáról adtak hírt a korabeli lapok, 1903-ban például azt a kő emléktáblát készítette el ingyen az Erdélyi Irodalmi Társaság felkérésére, amellyel annak a főtéri háznak a homlokzatát jelölték, amelynek erkélyéről Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály a fáklyás ifjúsághoz szólt 1845. május 16-án.²³ Mindezek tükrében elmondhatjuk, hogy a Szamosfalva határában felállított honvédemlék ingyen kivitelezése nagymértékben hozzájárult Smiel társadalmi-politikai pozíciójának megerősödéséhez.

A kolozsvári honvédegylet tagjai, Smiel Dáviddal közösen 1895. december 20-án meglátogatták a kivégzés helyszínét, ahol Smiel a jelenlévők előtt bemutatta az emlékoszlop tervrajzát, amely ugyan feltehetően nem maradt fenn, de leírását Kuszkó István közölte a Történelmi Lapokban megjelent beszámolójában: „egy szilárd alapon nyugvó 6 méter masszív kőpiramis, a talapzat négy szegletén gömbben végződő oszlopokkal, melyeket kerítésül lánc foglal össze. A piramis alapzata erős fundamentumra állított 1 m 40 cm magas kereszt lesz. E kereszt mindenik ága 2 m 65 cm szélességben nyúlik el. Erre jő a 4 m 40 cm kőpiramis.”²⁴ Az egyszerű mértani formákból építkező emlékoszlop anyagának a Kolozsvár melletti bácstoroki és kolozsmonostori kőbányákból származó mészkőt választották. Az említett találkozón az emlékoszlop felállítási munkálatainak megkezdését 1896 tavaszára ígérte Smiel, a honvédegylet tagjai pedig megállapodtak abban, hogy tovább folytatják az adatgyűjtést a kivégzés pontos helyének meghatározása érdekében.

A helyi honvédegylet, valamint az ereklyemúzeum tagjai a kivégzés néhány szemtanújával 1896. február 2-án ismét kivonultak a Kolozsvár szamosfalvi határában fekvő területre annak érdekében, hogy kijelöljék azt a helyet, ahova az emlékoszlopot felállítják majd. A helyszíni szemle jegyzőkönyvének tanúsága szerint a bizottság tagjai arra az elhatározásra jutottak, hogy mivel a kivégzési hely elrejtve, a mezőn félreeső területen fekszik, ahonnan az emlék sem a vasútról, sem nyáron az országútról a fáktól nem látható, ezért ottani elhelyezése védtelen is lenne, így az ennek közelében, a MÁV telkén, a szamosfalvi őrház szomszédságában, az országút mellett levő emelkedést jelölték ki.²⁵ Ezt követően a kolozsvári honvédegylet és az ereklyemúzeum kérést nyújtott be a Magyar Királyi Államvasutak igazgatóságához az illető terület átengedése érdekében, amelyre az engedélyt március 16-án meg is kapták, így a hónap végén már hozzáfoghattak az alapzat kiásásához.

Milleniumi ünnepségek Kolozsváron

Kolozsvár a millennium évében az ország többi városaihoz hasonlóan igyekezett méltóképp megünnepelni az ország­alapítást.

A kolozsvári millenniumi megemlékezések legfontosabb eseménye kétségkívül a Mátyás-szobor alapkőletétele volt, amely nemcsak helyi, de országos jelentőséggel is bírt, miután 1894-ben Magyarország kormánya az országos ünnepségek részévé nyilvánította.²⁶ Kolozsvár tanácsa ez alkalomból határozta el a város volt polgármesterei arcképeinek megrendelését, Bocskai István születési házának emléktáblával jelölését, valamint a Kolozsvári Márton és György által készített prágai Szent György-szobor másolatának felállítását.²⁷ Ezek mellett igyekeztek a város polgárai és testületei egyéb eseményekkel is megemlékezni, így kapcsolódott a székely vértanúk emlékoszlopának Kolozsvár határában történő felállítása is a millenniumi ünnepségek sorához. A vértanúk emlékművének nem csupán a felállítását kötötték emlékezetes évfordulóhoz, hanem az alapkövének letételét is.

Kossuth Lajos temetésének második évfordulóján, 1896. április 1-én tették le Tamás András és Sándor László vértanúk emlékművének alapkővét. Az esemény legfontosabb pontja a különböző iratoknak és okmányoknak, a könyveknek és képeknek az emlékmű alapkövébe történő elhelyezése volt. Ezek részletesebb ismertetése azért is fontos, mert így képet alkothatunk arról, hogy az emlékállítók számára melyek voltak azok a kiemelt jelentőségű iratok, amelyeket az utókor számára megőrizni kívántak.

Mit rejtegetett az időkapszula?

Az ekkor elhelyezett dokumentumok közül a legjelentősebb irat egy vastag pergamenre írt emlékokmány volt, amely megemlékezett az emlékállítást kezdeményező Kuszkó Istvánról, és azt a saját költségén felállító kőbánya-tulajdonosról, Smiel Dávidról. Az emlékirat bevezető mondata arról tanúskodik, hogy milyen céllal történt az emlékállítás: „Ez a kőemlék Tamás András és Sándor László, 1849. október 16-án, a hazáért a bitófán, e hely közelében vértanúhalált halt székely honfiak emlékének fenntartására, a hazafias érzés ápolására s az utánunk következett nemzedék szívében való fenntartására emeltetett.”²⁸Az emlékoszlop kőanyagáról külön megjegyezték az okmányban, hogy ugyanebből a kőzetből készül a brassói Cenk-tetőn épülő millenniumi emlékoszlop, valamint a budai királyi várpalota és a pesti Országház is. Az emlékokmányt, amelyet a vármegye, az ereklyemúzeum és Bem egykori pecsétjével is elláttak, összesen 36 személy írta alá. Az aláírók közt ott találjuk Szabó Sámuelt, a kolozsvári honvédegylet elnökét, Deák Pál városi főkapitányt, Hory Béla vármegyei árvaszéki elnököt, Schandl Mihály MÁV-felügyelőt, Deáky Albertet, az ereklyemúzeum elnökét, Kuszkó Istvánt, az ereklyemúzeum őrét, Benel Ferencet, a kolozsvári Függetlenségi Párt elnökét, Hindy Árpádot, a Kolozsvár napilap szerkesztőjét, Matutschek József városi képviselőt, Smiel Dávidot, az emlékoszlop felállítóját, valamint öt diákot is a tanuló fiatalság köréből. Az emlékokmány mellé került egy tizenegy oldalas, a vértanúk életére, elítélésükre, kivégzésükre és sírhelyükre vonatkozó addig összegyűjtött adatokat tartalmazó irat, a kolozsvári honvédegylet tagjainak névsora, különböző címletű papír- és fémpénzek, Bem és Teleki Sándor pecsétnyomóinak lenyomata, valamint egy szimbolikus, Kossuth Lajosra utaló tárgy is: egy textilből készült, tölgyfalevelet utánzó levél abból a koszorúból, amelyet Torino városa tett Kossuth ravatalára. Mindezeket egy üvegtégelybe zárták, amely mellé egyéb, a szabadságharcra vonatkozó nyomtatványokat helyeztek el. Ilyen volt Kővári László Erdély története című munkája, az Eszterházy Kálmán gróf kiadásában és Kővári szerkesztésében megjelent Okmánytár az 1848–49-iki erdélyi eseményekhez, valamint a Hóry Béla által írt A nagy napok 1848–49-ben című kiadvány is. Emellett a Történelmi Lapok több korábbi számát – köztük a budai honvédszobor leleplezési ünnepélye alkalmából megjelent ünnepi számot –, és egyéb kisebb kiadványát, mint a Kuszkó Istvánné által összeállított 1848–49-iki Történelmi Tárcza-Napló hét számát, illetve a Történelmi Ereklyemúzeum nyomtatott alapszabályait is elhelyezték. Számos nyomdai úton sokszorosított fénykép is helyet kapott az alapkőben elhelyezett időkapszulában, hátoldalukon az ábrázolt személyekre vonatkozó rövid leírással. Ezek közül több Kossuth Lajost örökítette meg különböző életkoraiban, de találunk fényképet Klapka Györgyről és Degré Alajosról, a budai honvédszobor makettjéről, a székely ágyúöntők egy csoportjáról, az aradi vértanúk Kolozsváron elhunyt gyóntató papjáról, Bardócz Sándorról, valamint olyan, az 1848-as szabadságharcban részt vevő Kolozsvárhoz kötődő személyekről, mint Eszterházy Miguel, Eszterházy Kálmán vagy Teleki Sándor. Az iratok alapkőbe helyezésekor a nagy számban megjelent közönség előtt Szabó Sámuel, a honvédegylet elnöke mondott beszédet. 

Alig épült fel, máris megrongálták

Az emlékmű építési munkálatai olyan gyors ütemben haladtak, hogy néhány nappal az alapkőletétel után a helyi lapok már arról adtak hírt, hogy az emlékoszlop legfelsőbb köve is a helyére került, amelynek tetejére nemzeti színű lobogót tűztek ki.²⁹ Alig két héttel az emlék felállítását követően, 1896. április 20-án az emlékoszlop megrongálásáról adtak hírt a helyi lapok. Az első hírek arról szóltak, hogy ismeretlen románok vagy Szamosfalván mulató szász diákok az éjszaka folyamán az oszlop keresztalaprajzú talapzatának négy oldalára kőcsapokkal erősített kőgömbjeit letörték, valamint az oszlop három oldalát, amely már le volt csiszolva és a felirat bevésésére várt, „gúnynevekkel összefirkálták, bepiszkolták”.³⁰ A sajtóban megjelent hírt követő napon húsz Kolozsváron tanuló szász egyetemi hallgató nyilatkozatot tett az Ellenzékben a rongálással kapcsolatban. A megvádolt szász diákok gyűlést tartottak közösségükben, és kikérdeztek egyenként mindenkit, aki a rongálás éjszakáján Szamosfalván mulatott. A kikérdezés során ketten, egy elsőéves joghallgató és egy bölcsésztanhallgató elismerte a tettet, s vállalták, hogy maguk jelentkeznek a rendőrségen.³¹ Másnap a rongálás elkövetői, Hann Albert és Binder Márton személyesen keresték fel bocsánatkérésükkel a honvédegylet elnökét, Szabó Sámuelt, a rendőrségen pedig azzal védekeztek, hogy nem tudták, mit jelképez az emlékoszlop, s annyira ittasak voltak, hogy nem voltak tudatában cselekedetüknek.³² Ugyanakkor a rongálás során az emlékoszlopra került „magyarokat gyalázó és szidalmazó” szövegek, köztük egy „WAD MAGYAR”³³ felirat is arra utal, hogy az elkövetők valószínűleg tudatában lehettek az emlékmű magyar és 48-as vonatkozásának. A szász diáktársaik együttesen határolódtak el a történtektől, amelyet nyilatkozat formájában több erdélyi szász lapban is közzétettek. A kolozsvári eset, amelyet a korabeli nemzetiségi ellentétek számlájára írhatunk, korántsem volt elszigetelt jelenség, a millennium évében pedig az ilyen jellegű ellentétek még inkább felerősödtek. Brassóban, a még készülő millenniumi emlékoszlopot rongálta meg két román kereskedő-segéd,³⁴ Erzsébetvároson román fiatalok piszkoltak be „trágyalével” öt nemzeti lobogót, köztük a polgármesterét,³⁵ a Kolozsvárhoz közeli, vegyes nemzetiségek által lakott Magyarszováton pedig az állami iskola növendékei által ültetett 52 millenniumi emlékfa nagy részét tépték ki ismeretlen tettesek.³⁶

Kerítés, díszcserjék, feliratok

A kolozsvári honvédemlék környezetének kialakítására vonatkozó adatok kiválóan illusztrálják a helyi közösségnek a hazafias ügy iránti elköteleződését. A szász diákok által okozott kárt Smiel Dávid rövid időn belül helyreállította, és kezdetét vette az emlékoszlop kerítésének kivitelezése, amely több kolozsvári iparos polgár összefogása révén valósult meg. Az emlék körbekerítését a szoborbizottság már korábban elhatározta. Tervrajzát Kuszkó István felkérésére díjtalanul készítette el Demjén Ágoston műlakatos. Demjén mellett Knauer József, Beczkay Péter és Porsche Ferenc iparosok ajánlották fel a kerítés ingyen kivitelezését, ezért a bizottság az elvégzendő munka négy részre osztását javasolta, „hogy legyen, mi emlékeztesse mindeniket arra, hogy e hazafias emlék munkálásában része volt”.³⁷ A köralaprajzú kerítéshez szükséges vasanyagot Reményik Lajos vaskereskedő adományozta, annak ezüst színre festésére pedig Grünwald Mór festő vállalkozott. A kerítés alatti résznek aszfalttal burkolását Pollák Samu aszfalt- és cementgyáros vállalta el. Az oszlop környezetének rendezése is közösségi összefogás útján jött létre: az emlék körüli, kerítésen belüli részt Walcz Lajos, az Erdélyrészi Kertészeti Egylet igazgatója ültette be „örökzöld díszcserjékkel”, a kívül eső részre pedig Havas Gyula, a MÁV kolozsvári üzletvezetőségének főmérnöke ültetett négy hársfát.³⁸

Az emlékmű felállításával foglalkozó bizottság 1896 áprilisának végén állapította meg az oszlopra kerülő feliratokat. Az országút felőli részen, négyszögletes mezőbe a következő felirat került:

„A HAZÁÉRT ÉS A NEMZET JOGAIÉRT 1849. OKTÓBER 18-ÁN A BITÓFÁN VÉRTANUHALÁLT SZENVEDETT TAMÁS ANDRÁS ALEZREDES SZ. CSÍKMÁDÉFALVÁN 1784. X/16. SÁNDOR LÁSZLÓ TÁBLABÍRÓ NEMZETŐR TISZT SZ. CSIK-TAPOLCZÁN 1796.”³⁹ 

Ugyanerre az oldalra, az obeliszk felső részére, egy kereszt alá a „HONVÉD / VÉRTANUK / EMLÉKE” felirat került. Emellett több olyan feliratról is döntöttek, amelyek megvalósulásáról nem tudunk bizonyosat kijelenteni, a későbbi híradások ugyanis ezekről nem emlékeznek meg. Elhatározták, hogy az oszlopnak a kivégzési hely felőli oldalán külön felirat örökíti meg a kivégzés és a vértanúk sírjának pontos helyét, amely alá Bem tábornok parancskönyvéből a Tamás Andrásra vonatkozó részt tervezték bevésni. Emellett az obeliszk keleti és nyugati oldalára azoknak a neveit írták volna fel, akik Kolozsvárról álltak honvédnek, s a csatatéren elestek. A talapzat országút felőli részére egy, a „nagy idők csatáira emlékeztető” mondatot, a hátoldalára pedig az állítókról megemlékező feliratot terveztek.⁴⁰

Az emlékmű felavatásához közeledve, 1896 augusztusának végén, a szoborbizottság az ereklyemúzeum helyiségében tartott gyűlésén elhatározta, hogy az ünnepély díszelnöki tisztére felkéri Eszterházy Kálmán grófot, társelnökként pedig két idős honvédet, Szigethy Miklóst és Végh Bertalant.⁴¹ Ugyancsak augusztus végén jelölték meg sírkővel a felállított emlékoszlop közelében azt a helyet, amelyet a kivégzett két vértanú sírjaként azonosítottak. A felirattal ellátott sírkövet Smiel Dávid saját költségén készíttette el.

Avatási ünnepség a kivégzés évfordulóján

Kolozsvár szamosfalvi határában kivégzett székely honvédek emlékművének ünnepélyes felavatását a kivégzés évfordulójának napján, 1896. október 18-án tartották. Az országos jelentőségű ünnepségnek tervezett emlékavatás főként a helyi lakosság részvételével zajlott, ami legfőképp annak tudható be, hogy ugyanezen a napon szervezték Brassóban a millenniumi emlékoszlop felavatását is. A megemlékezések már egy nappal korábban elkezdődtek, ekkor tartottak gyászmisét az óvári ferences templomban Szörtsey Gyula, Sándor László unokája jelenlétében a vértanúk tiszteletére, délután pedig az ereklyemúzeum millenniumi ünnepi közgyűlésén vehettek részt. Vasárnap reggel, 18-án a különböző egyesületek, társulatok, iparos testületek és a tanintézetek növendékei gyalogosan, zászlóikkal vonultak ki az ünnepély helyszínére. A magyar államvasutak igazgatósága ingyenes különjáratot biztosított, amely a városi pályaudvarról indult, és mintegy 2500 személyt szállított az emlékoszlophoz. Emellett a díszvendégek külön kocsikkal, több mint háromszáz úri fogattal érkeztek az emlékmű avatására.

Hatezer főre becsülték a résztvevők számát

A megemlékezés a vértanúk sírja felett emelt szerény sírkőnél kezdődött, amelyet Biró Béla apátplébános szentelt meg rövid ima után.⁴² Ezt követően a megközelítőleg hatezer főre becsült közönség az országút szélén emelkedő emlékoszlophoz vonult, ahol kezdetét vették az ünnepi beszédek. A megnyitó szavakat Eszterházy Kálmán gróf mondta, majd Szász Gerő református esperes, 48-as honvéd hadnagy ünnepi beszéde hangzott el. Miután a polgári dalegylet elénekelte a himnuszt, Deáky Albert, az ereklyemúzeum elnöke szólt az egybegyűltekhez, röviden előadva az emlékállítás történetét, megemlékezve az adományozók és közreműködők áldozatkészségéről, majd beszéde végén jelképesen átadta Kolozsvár városának az emlékoszlopot. A szavalat sem hiányzott az avatóünnepségek megszokott forgatóköny­vét követő eseményről, E. Kovács Gyula színész Az aradi sáncok alatt című saját versét adta elő. A helyszínen beszédet mondott még Szabó Sámuel, a kolozsvári honvédegylet elnöke, Krenner Miklós az egyetemi polgárság részéről – aki sajnálattal emlékezett meg az egyetem egyik tagjának a rongálásban való részvételéről –, valamint Szabó Gyula polgármester-helyettes, aki szónoklata után átvette az emlékoszlopot Kolozsvár város közönsége nevében.⁴³ A beszédek után az esemény a koszorúk elhelyezésével ért véget, a nap pedig a meghívottak tiszteletére a központi szállodában rendezett társasebéddel zárult.

Érdemes röviden kitérnünk a vértanúk emlékoszlopának utóéletére. Az 1930-as évek közepén az emléket ugyanis megrongálták, gúlában végződő felső részét ledöntötték.⁴⁴ A Kolozsvár határában állomásozó magyar légvédelmi üteg tüzérei 1941 augusztusában állították vissza az emlékmű ledöntött részét, s ekkor emléktáblát is elhelyeztek rajta, amely az újraállítás tényét örökítette meg.⁴⁵ Az emlékmű sértetlenül állt egészen 1985-ig, amikor egy közelben kivágott fa ismét ledöntötte annak felső részét. Helyreállítása és környezetének rendezése végül 2013-ban történt meg a Szamosfalváért Egyesület kezdeményezésére, újraavatását pedig a kivégzés évfordulójának napján, október 18-án tartották. 

¹ Eötvös József: Emlék- és ünnepi beszédek. Budapest, 1886. 4.
² Ezúton köszönöm meg Molnár Lehelnek, a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára levéltárosának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a teljes digitalizált anyagot. 
³ Emlékkönyv a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum milleniumi ünnepi közgyűléséről és a vértanúk emlékének felszentelési ünnepélyéről (összeállította: Kuszkó István). Kolozsvár, 1896. 
⁴ Egyed Ákos: Küzdelem Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, valamint Háromszék közös önvédelme érdekében. Csík pacifikálásának története. In: Egyed Ákos – Hermann Gusztáv Mihály – Oborni Teréz (szerk.): Székelyföld története II. Székelyudvarhely, 2016. 568–570.
⁵ Egyed Ákos: i. m. 616.
⁶ Csík-szereda. A Hon 1. 2. (1867. augusztus 12.) 16.
⁷ A szomorú emlékű világosi fegyverletétel… Magyar Polgár 2. 51. (1868. április 29.) 205–206. 
⁸ A vértanúhalált szenvedett Tamás András. Magyar Polgár 2. 52. (1868. május 1.) 209. 
⁹ Feliratát közli Lőwy Dániel – Demeter V. János – Asztalos Lajos: i. m. 187.
¹⁰ Kuszkó István: Székely vértanúk hamvai. 1848–49. Történelmi Lapok 4. 13. (1895. július 1.) 108.
¹¹ Kicsi urak – nagy urak. Kuszkó István. Ellenzék 25. 276. (1904. december 3.) 3.
¹² Kuszkó István: Állítsunk Vasvári Pálnak emléket. 1848–49. Történelmi Lapok 1. 2. (1892. február 15.) 13–14.
¹³ Gál Ignác: Miért végezték ki Tamás Andrást és Sándor Lászlót? 1848–49. Történelmi Lapok 4. 20. (1895. október 15.) 170.
¹⁴ Kolozsvárt felakasztott székelyek. Ellenzék 16. 250. (1895. október 31.) 991.
¹⁵ Tamás András, Sándor László. 1848–49. Történelmi Lapok 4. 22. (1895. november 15.) 185–186.
¹⁶ Tamás András és Sándor László vértanúk emléke. 1848–49. Történelmi Lapok 4. 23. (1895. december 1.) 195.
¹⁷ Egyes helyeken a vezetékneve Schmiel alakban szerepel, a század elején Sebestyén Dávidra magyarosította nevét, 1914-ben pedig Ferenc József a „Székelyhidasi” előnevet adományozta neki.
¹⁸ Központi Értesítő 18. 53. (1893. június 25.) 1033.
¹⁹ Sebestyén Dávid meghalt. Keleti Újság 13. 178. (1930. augusztus 15.) 3.
²⁰ Galgóczy István: Az új Országház. Magyar Géniusz 5. 24. (1896. június 31.) 387.
²¹ A virilisek névjegyzéke. Magyar Polgár 23. 279. (1900. december 5.) 4.
²² Az Erdélyi Irodalmi Társaság kegyelete. Székely Nemzet 21. 69. (1903. május 9.) 2.
²³ Kuszkó István: Székely vértanúk emlékoszlopa. 1848–49. Történelmi Lapok 5. 1. (1896. február 1.) 7.
²⁴ Kuszkó István: Tamás András, Sándor László vértanúk sírja. 1848–49. Történelmi Lapok 5. 4. (1896. március 15.) 30–31.
²⁵ Magyarország ezeréves fennállásának megünneplésére vonatkozó miniszterelnöki előterjesztés tárgyalására kiküldött bizottság jelentése. Képviselőházi irományok 17. 585. (1894) 362.
²⁶ Kolozsvár város milleniuma. Erdélyi Híradó 9. 108. (1896. május 13.) 3.
²⁷ A honvéd vértanúk alapkőletétele alkalmával készült emlékokmány. A dokumentumról készült fényképfelvétel a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárában található. 
²⁸ Honvédemlék. Ellenzék 17. 78. (1896. április 4.) 306.
²⁹ Merénylet a kolozsvári Honvéd-emlék ellen. Ellenzék 17. 90. (1896. április 20.) 353.
³⁰ Szász diákok nyilatkozata. Ellenzék 17. 91. (1896. április 21.) 356.
³¹ A kolozsvári honvédemlék megrongálása. Ellenzék 17. 92. (1896. április 22.) 359.
³² 1848–49. Történelmi Lapok 5. 10–11. (1896. május 1.) 87.
³³ Újabb merénylet. Brassói Lapok 2. 101. (1896. augusztus 23.) 385.
³⁴ Gaz tett. Erdélyi Híradó 9. 136. (1896. június 18.) 3.
³⁵ Gaztett. Kolozsvár 10. 103. (1896. május 3.) 3.
³⁶ Hazafias kolozsvári polgárok. Kolozsvár 10. 94. (1896. április 24.) 2.
³⁷ Emlékkönyv a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum millenniumi ünnepi közgyűléséről s a vértanúk emlékének felszentelési ünnepélyéről (összeállította: Kuszkó István). Kolozsvár, 1896. 67–68.
³⁸ Uo. 131.
³⁹ A honvédemlék feliratai. Ellenzék 17. 95. (1896. április 25.) 373.
⁴⁰ A kolozsvári honvéd vértanú emlék. Erdélyi Híradó 9. 195. (1896. augusztus 29.) 2.
⁴¹ Hősök emléke. Erdélyi Híradó 9. 237. (1896. október 19.) 2–3.
⁴² Emlékkönyv a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum millenniumi ünnepi közgyűléséről s a vértanúk emlékének felszentelési ünnepélyéről (összeállította: Kuszkó István). Kolozsvár, 1896. 56–79.
⁴³ Lőwy Dániel, Demeter V. János, Asztalos Lajos: i. m.190.
⁴⁴ M. L.: Hogyan állították fel újra az 1849-es honvéd mártírok emlékkövét? Ellenzék 62. 285. (1941. december 13.) 8.
⁴⁵ Asztalos István: A két kolozsvári honvéd vértanú. Szabadság 25. 256. (2013. november 5.) 8.