„Maia Morgenstern segített a románleckéim megírásában...”

– Tősgyökeres kolozsváriként, nem érzed úgy, mintha a szülővárosunkat kicserélték volna? Mintha már nem ugyanaz a város lenne, mint amelyikbe beleszülettünk és amelyben felnőttünk...

– Sőt, én olyan világból jövök, amelynek ma már nyoma sincs. Néhány ház és kapu őrzi már csak a régi hóstát világát, ahonnan származom. Ez tömör, zárt és gazdag világ volt, amelynek az eltüntetésén és a felszámolásán több rendszer is szorgalmasan dolgozott. Nekem olyan emlékeim vannak abból a világból, amelyekből a színészi munkám során ma is táplálkozom. Azok a figurák, akik ott römiztek és hatvanhatoztak nagyapáméknál vasárnaponként, sorra elevenednek meg előttem egy-egy szerep megformálásakor. Gyerekként nem is a játék ragadott meg (noha úgy megtanultam römizni, hogy ma már nem találok méltó ellenfelet), hanem az a nyelvi humor, a beszólások, amelyek ezeket a asztali csatározásokat jellemezték.

– Nevezz meg egy jellegzetes hóstáti szokást.

– Az ünnepi ebéd. Vasárnap, mielőtt leültek volna, hogy közösen megnézzék a Dallas sorozatot, olyan ebéd dukált, amilyen a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád című filmből köszön vissza, Latinovits ebédelő jelenetében. Minden vasárnap tradicionális ebéd zajlott minden hóstáti családban. Ez olyan volt, mint egy szakrális rítus. Elmaradhatan volt. A mezőn viszont úgy ettek, hogy nagyapám a bal kezében fogta a szalonnát, a hagymát, a kenyér a bal karjára volt fektetve, a jobbjában csak a kacor bicskája volt, azzal falatozott komótosan. A sokfogásos vasárnapi vagy ünnepi ebédet, persze, mindig borozás követte, de az soha nem duhajkodással, hanem közös nótázással zárult. Híres is volt a hóstáti kórus, amely ma is aktív a Kétágú református templomban, ahol a hóstáti emlékszoba őrzi múltunk emlékeit. A természethez nagyon közel álló életformánk volt, hiszen a hóstátiak mindannyian földművelésből éltek. Pirkadattól sötétedésig tartott a mindennapos munka. Gyerekként piacoltam: cseresznyét, meggyet és almát árultam a nagy piacon. Azóta sem kerestem annyi pénzt soha, mint akkor, kiskamaszként. Száznégy meggyfánk volt. Onnan tudom, hogy én szedtem le róluk az összes gyümölcsöt minden nyáron. De mindez már csak a múlt. A nagyszüleim korosztályával együtt kihaltak ezek a szokások és ez az életforma. De szerencsére azért ma is akadnak hagyományőrző hóstátiak, mint például a Kalandos Társaság tagjai, akik többek között a szüreti mulatság és a csősztánc hagyományait is ápolják. Még azt is tudni kell, hogy a hóstátiak nagy operettrajongók voltak, ezért már gyerekként fújtam a Csárdáskirálynő, a Marica grófnő meg a Mágnás Miska slágereit.

– Ez volt számodra a gyakorlati élet iskolája. A tanulmányaidat hol végezted?

– A János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjaként nagyszerű tanáraim voltak, és csak kellemes és pozitív élmények értek az iskolai éveim alatt. A kolozsvári Színművészeti Egyetemen nyolcan voltunk az évfolyamunkon, Csiky András, valamint Keresztes Attila voltak az osztályvezető tanáraink. A Csárdáskirálynő itt is visszaköszönt: vizsgaelőadásunk volt, és a rám osztott Kerekes Ferkó szerepét a nagyapámról mintáztam meg, az elmaradhatatlan biciklijével együtt.

– Nagyon magasra tette számodra a sors a lécet, hiszen olyan szereppel indult, még kamaszkorodban a színészi pályád, amit nem könnyü felülmúlni. 1997-ben, 15 évesen már főszerepet játszottál a Szász János által rendezett Witman fiúk című magyar játékfilmben, amelyben olyan neves partnerekkel dolgozhattál együtt, mint például Maia Morgenstern, Andorai Péter és Kovács Lajos. Hogyan csöppentél ebbe a filmbe és milyen hatással volt a későbbi szakmai életedre ez a rendhagyó tapasztalat és élmény?

– A szerepre való kiválasztásom teljesen a véletlen műve volt, sőt eleinte tiltakoztam ez ellen, nem is nagyon fogtam fel gyermekfejjel, hogy miről van szó. Aztán később jöttem rá, hogy a tetőről kezdtem a pályámat, mivel kamaszként megadatott, hogy megtapasztaljam a színészi szakma csúcsát. A nagy színészek, akiknek a partnere lehettem, mind szakmailag, mind emberileg rengeteget segítettek nekem. Például Maia Morgensten (akinek Básti Juli volt a szinkronhangja a filmben) segített a románleckéim megírásában. Ugyanis magammal kellett vinnem a tankönyveimet is, mert nem maradhattam le az iskolai anyaggal. Maiát csak arra kértem, hogy segítsen kicsit, de ő roppant komolyan vette ezt a feladatot, és mint egy tanárnő, mindent elmagyarázott, és rengeteg román verset is tanultam tőle. Úgy éltünk ott, a neves színészekkel, mint egy nagy család. Mondhatom, más emberré váltam a forgatás során, annyi mindent tanultam.

– Hogy talált rád a rendező?

– Nagy casting volt hirdetve, amiről nem is tudtam. Az erdélyi magyar nyelvű iskolákban kutatott a rendező a Witman János szerepét megformáló kamaszfiú után. Hozzánk, a kolozsvári János Zsigmond-kollégiumba is ellátogattak, hetedikes-nyolcadikos fiúkat kerestek a főszerepre, el sem mentem a válogatásra. De, mint kiderült, a rendező első asszisztense már hetek óta figyelt minket a szünetekben az iskolaudvaron. Úgyhogy, már tudtak rólam (sőt, már mindent tudtak rólam), és kérdezték, hogy Fogarasi Alpár miért nincs jelen. Úgyhogy szinte behurcoltak a válogatásra. Egyetlen kérdésük volt hozzám, nevezetesen az, hogy melyik szerepet játszanám el legszívesebben a Pál utcai fiúkból. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy az áruló Geréb szerepét, mert soha nem szerettem az egysíkú regényalakokat. Boka János, Nemecsek Ernő, de még maga Ács Feri is nagyon egyenes, becsületes, az eszméikhez ragaszkodó jellemek, viszont Geréb hezitáló alakja sokkal bonyolultabb figura. De visszatérve a castingra: ez volt az előválogatás, majd sokkal komolyabb vizsgára is sor került a színházban, ahol már minden úgy zajlott, mint később az egyetemi felvételin.

– Ekkor már motiválva voltál?

– Igen, mivel rájöttem, hogy iszonyúan élvezem az egész szituációt.

– Ismerted már a forgatókönyvet? Azért kérdezem, mert ez a film voltaképpen művészfilmbe oltott pszichológiai horrorfilm. Iszonyú hatással van a nézőre és, gondolom, a színészekre is erősen hatott.

– Ez Csáth Géza világa: nagyon kemény, mondhatni, brutális mű a Witman fiúk. De Szász János, a rendező, egyben nagyon jó pedagógus is volt: minden gesztust, minden filmbeli akciót lépésről lépésre elmagyarázott nekünk. Felvétel előtt, mi, gyerekszínészek is már tisztán láttuk, hogy mit miért és hogyan kell csinálnunk. Az állatkínzó (megjegyzem: a valóságban egyetlen tolla vagy szőrszála sem sérült meg egyetlen állatnak sem) és gyilkolós jeleneteken túl meztelenkedések is voltak a filmben. Én akkor láttam életemben először meztelen női testet, de annyira fel lettem előtte készítve, hogy nem blokkoltam le, hanem minden jelenet gördülékenyen a helyére került.

– Mennyi ideig tartott a forgatás?

– Megmondom pontosan: 1996. január 6-án kezdtük és március 14-én, a rendező születésnapján fejeztük be a filmezést. Egy szemesztert hiányoztam akkor az iskolából, mivel a forgatás Szlovákiában, Selmecbányán zajlott. Azóta sem jártam ott, de tervezem, hogy a családommal együtt visszatérek abba a gyönyörű városkába. Hatalmas erdőségek között fekszik ez a városka, amelyben szépen megőrződtek a 18–19. századi polgári házak. Ma nem tudom milyen, de a forgatás idején még teljesen érintetlen volt az egykori városkép, nem ékelődtek modern épületek a múltat idéző házak közé. Egyébként a gyermekeimnek nem meséltem még erről a filmről semmit. Talán majd ott, a helyszínen.

– Akkor és ott dőlt el, hogy színész lesz belőled?

– Valószínűleg igen, pedig Szász János megígértette velünk, gyermekszínészekkel, hogy nem ezt a pályát fogjuk választani. Eredetileg történész szerettem volna lenni, hogy bebizonyíthassam a Daicoviciu-féle dákoromán kontinuitáselméletnek a nevetséges visszásságait.

– Egyik alapító tagja voltál a Kolozsvári Ifjúsági Színjátszó Találkozónak.

– Alapítója és a mindenese voltam 2001–2007 között, ennek az évente megrendezett és ma is működő színjátszó találkozónak. A hátulütője az volt, hogy mindenki akarta és helyeselte a találkozót, viszont rajtam kívül gyakorlatilag senki sem tett semmit ennek érdekében. Dramaturg, rendező, színész, szervező, lebonyolító voltam egy személyben.

– Emeld ki egyik jelenlegi szerepedet a kolozsvári magyar színház műsoron levő előadásai közül.

– Minden szerepemet szeretem, de talán az Andrei Şerban rendezte Oidipusz darabbeli sofőr szerepére térnék ki. Ebben a Robert Icke általi átiratban én alakítom Láios király sofőrjét, aki szem- és koronatanúja az apagyilkosságnak. Ez nagyon intenzív, nehéz szerep, ugyanis egy egész jelenet csak róla szól, mivel a sofőr meséli el a gyilkosság körülményeit a hosszú, ötperces monológban. Ezt követően egyfajta tanúvallomással vegyes vallatás zajlik a színpadon, amelynek a sofőr áll a középpontjában. Minden szereplő vele foglalkozik, hozzá viszonyul ebben a jelenetben. Nagyon hasonlít a szituáció az általad rendezett Răzvan Petrescu, A tréfa című előadás helyzetéhez, amelyben még egyetemista koromban a vádlott szerepét játszhattam. Ott is, akárcsak ennek a szerepnek az esetében, nagyon kevés színészi eszköz áll rendelkezésre. Vádlottként nem lehet felugrani, hadonászni, gesztikulálni, jönni-menni, sőt még a hangot se lehet megemelni. Közben pereg a szöveg, mivel a többi szereplő egyszerre faggat és számonkérően, ellenségesen viszonyulnak hozzám. Ebből az alsó státusból kell felemelkednem a magas státusba, ahonnan már én irányíthatom a játék menetét. Nyuszikaként kell bemennem a színpadra és farkasként kell kijönnöm onnan, teljesen megfordítva az erőviszonyokat. Nehéz színészileg eljutni odáig, hogy átbillenthessem ennek a státusjátéknak a mérleghintáját. Éppen ezért tartom nagyon jól megírt, de komoly kihívásokat jelentő szerepnek.

Borítókép: Tompa Réka