- Nagyváradról származol, Marosvásárhelyen végezted a Színművészeti Egyetemet, Kolozsvárra szerződtél, hazatértél Nagyváradra, majd húsz év elteltével ismét itt vagy a kolozsvári társulat színpadán. Mesélj erről a vargabetűs életútról.
- 1968. április 24-én születtem Nagyváradon. Édesanyám tanítónő volt Nagyszántón, édesapám pedig református lelkész Kisszántón. Egészen első osztályos koromig falun éltünk, akkor költöztünk be Nagyváradra. Mégpedig azért, mert nagyon szerettem a lovakat és a szekerezést, a falusiak pedig, tudván, hogy papgyerek vagyok, heccből, csak akkor engedték, hogy felszálljak a trágyásszekerükre, ha egy irdatlant káromkodtam. Így én naphosszat káromkodtam és szekereztem és boldogan simogattam a lovacskákat. Mikor mindez a szüleim fülébe jutott, nagyon nem tetszett nekik és úgy döntöttek, hogy be kell költöznünk a városba, nehogy valami vadember váljék belőlem.
Váradon a gyönyörűséges barokk palota melletti 14-es általános iskolába jártam, ahol tanító bácsink volt és 42-en voltunk az osztályban. Kajcsa tanító bácsi nagyon szigorú ember volt, de hálával és szeretettel gondolok rá, mert embert faragott belölünk. Ott laktunk az iskolával szemben. Rétnek nevezték ezt a városrészt, ahol akkor még takaros kis kertes házak áltak, amelyeket aztán Ceaușescu lebontatott és tömbházakat építtetett a helyükre,
- Az még egy másik Nagyvárad volt az 1970-es években.
- Igen, pontosan. Nekem még igazi gyermekkorom volt. Mi, a pajtásaimmal, a szomszédságunkban levő olaszi temetőben játszottunk naphosszat például. Nyáron a Kőrösben fürödtünk, télen pedig méteres hóban, ránk fagyott nadrágban, az utcán fociztunk.
- Melyik iskolában érettségiztél?
- A középiskolát az Adyban kezdtem, de a 3-as számú ipari líceumban érettségiztem 1986-ban. Kamasz koromban én voltam az osztály bohóca, nem öltem meg magam a tanulással, de így is átlag fölötti osztályzataim voltak. 1985 márciusában elvittek minket, az egész osztályt három hónapra a Duna-csatornához a szocializmust építeni. Năvodari-on laktunk egy pionírtáborban és amikor épp nem öntöttük a betont, vagy lapátoltunk, akkor fociztunk.
- Úgy tudom, nem rögtön az érettségi után felvételiztél a színire...
- Akartam, de Hajdú Géza, a Kortárs 71 Színpad vezetője hál’ Istennek, lebeszélt erről. Abban az időben egy-két, mondjuk ki őszintén: általában előre lezsírozott hely volt csak a színművészetin. Nem lett volna esélyem, hogy bejussak. Inkább a gépészmérnök szakra felvételiztem, de oda sem vettek fel, úgyhogy 1986 őszén el is vittek katonának 16 hónapra, Buzăuba. 1988 januárjában szereltem le és két hét múlva már lett is Nagyváradon munkahelyem: egy ruharaktárban dolgoztam. Abszurd módon, többet kerestem kezdő segédmunkásként, mint az értelmiségi szüleim együtt. Mindennek ellenére, amikor megürült egy díszletmunkási állás a színházban, gondolkodás nélkül otthagytam a raktárt, annyira vonzott a kuliszák világa. Nem voltam elégedetlen a sorsommal, de 1989 januárjában mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálok átszökni a zöld határon, Magyarországra. A határfalunak számító Kisszántónál, ahol édesapám szolgált, ott akartam átszökni, de elfogtak a határőrök. Azt mondta a tiszt: „Csak azért nem lőttünk agyon, mert a papnak fia vagy.” Így „megúsztam” annyival, hogy úgy megvertek, mint a lovat. Egy hétig nem tudtam utána lábraállni.
- Térjünk vissza inkább a színházhoz...
- Folytattam a munkát díszletmunkásként, de elkezdtem készülni a színi felvételire is. Farkas Teri rendezőnő tartott nekem magánfelkészítőket és 1990-ben sikeresen be is jutottam a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre. Nagyszerű osztályba kerültem. Mi voltunk az első „nagy osztály”: 12-en diplomáztunk. Kovács Levente, Farkas Ibolya és Tarr László voltak az osztályvezetőink. Nagy szerencsénk volt, hogy végzősökként, olyan nagynevű rendezőkkel tudtunk együtt dolgozni, mint Tompa Gábor, Victor Ioan Frunză, Bocsárdi László és Kövesdy István. Az egyetem befejezése után, 1994-ben, Tompa hetünket ide hívott Kolozsvárra. Nagyon megtisztelő volt olyan színészegyéniségekkel közösen fellépni, mint Orosz Lujza, Nagy Dezső, Boér Ferenc, Ille Ferenc és Csíky András. Mindenikük kiemelkedően remek színész volt.
- Mi vitt el téged innen nyolc évad után?
- Én soha nem akartam elmenni Kolozsvárról. Nagyon szerettem itt. De az történt, hogy édesanyám 2001-ben elhunyt és édesapám ott maradt egyedül Nagyváradon. Gyászában rettenetesen elengedte magát, én pedig nem tudtam, nem akartam magára hagyni. Pont volt egy üresedés a nagyváradi társulatnál, ahol akkor Meleg Vilmos volt az igazgató és így sikerült átszerződnöm. Ezt követően húsz évadot játszottam a Szigligeti Színháznál.
- Mi a különbség a két társulat között?
- A kolozsvári, az egy nagyon erős társulat. Már csak számszerűen is: 35 magyar színésze van, míg Nagyváradnak csak 22. De nemcsak a legnépesebb, hanem Tompának sikerült a 33 évnyi igazgatósága alatt a legütőképesebb társulatot összekovácsolnia. Rengeteg jó színész van itt. Én mindig is visszavágytam ide.
- Mi hozott végülis vissza?
- A pandémia óta, valahogy elvesztettem a lelkesedésemet a nagyváradi színház iránt. Mindennap bementem, elvégeztem a feladatomat, majd hazamentem. Éreztem, hogy eltespedtem. Haragudtam is nagyon magamra emiatt. Mondtam a feleségemnek, hogy muszáj lesz váltanom, mert már nem kapok ott elég impulzust. Fuldokoltam szakmailag. Ez hozott vissza. Tompa Gábor már többször is hívott, de ott volt a családom, a feleségem, a kisfiam... Szóval, nehezen tudtam dönteni, de az történt, hogy összehívtam a családi kupaktanácsot és végülis ők bátorítottak, hogy tegyem meg ezt a lépést.
A nevelő szerepében az Elektrában, rendező Botond Nagy (2023) Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/ Bíró István
- Hogy oldod meg ezt a kétlaki életmódot?
- Ingázom. Amikor pedig próbafolyamatok vannak, akkor ide költözöm a szükséges időszakra. Így oldom meg a helyzetet, mivel a feleségem, a munkája és a hivatása miatt nem tudta volna elhagyni Nagyváradot. A fiam most megy másodikba, nagyon jó osztályba jár, szereti ott, úgyhogy az ő életét sem szerettem volna megbolygatni.
- Vannak még futó előadásaid Nagyváradon is?
- Igen, Beaumarchais Figaro házasságában és Tamásinak a Csalóka a szívárvány című előadásában vagyok még szereposztva. De új szerepet már nem fogok ott vállalni.
- Kolozsvárra való visszatérésed után először az Elektrában láthattunk téged. Ez egy olyan darab, ami mindig is izgatta a drámaírok és a színházi szakemberek fantáziáját, ezért számos átirata keletkezett ennek a műnek. Az antik görög triász mindenik képviselője feldolgozta ezt a témát, Bornemisza Péter Magyar Elektrát írt belőle, O`Neill pedig Amerikai Elektrát. Az általatok előadott változat is egy átirat. Mi az örök ebben a tragédiában és miért kell folyvást átírni?
- Nekem nagyon tetszik, ahogy ezt az előadást létrehozó fiatal csapat gondolkodik. Ők már másként látják a világot, mint mi. Fiatalosak, játékosak és dinamikusak. Szeretek tőlük tanulni és velük dolgozni. Más gondolkodásmód, más világlátás, más aktualitások... azt hiszem, azért kell mindig csavarni egyet a mítosz mondanivalóján, hogy testközelbe kerüljön hozzánk. Az alapmondanivalója ennek a tragédiának, sajnos, nagyon is aktuális. Nézzünk csak szét, mi történik itt körülöttünk! Egyébként három évvel ezelőtt, pont a kovid járvány kitörése előtt, Debrecenben, játszottam a Magyar Elektrában is. Ott Aigiszthoszt alakítottam. Az itteni előadásban Oresztész nevelője vagyok.
- Érdekes, hogy minden szereplőnek van neve a darabban, a nevelő viszont névtelen. Ezzel is különbözik a többi szereplőtől. Más, mint a többiek. Lehet, hogy ő egy szimbolikus, allegorikus figura voltaképpen?
- A nevelő Oresztésznek az apja helyett apja volt. Felkészítette a harcra és a bosszúra is. Mindemellett, igen, én is úgy érzem, hogy a nevelő Oresztésznek nemcsak a mentora, lelki vezetője, de a lelkiismeretének a megtestesülése is.
- Ha már a neveknél tartunk: mit jelent az M. rövidítés a nevedben?
- Máriusz. Amikor édesanyám állapotos volt velem, épp Victor Hugotól A nyomorultakat olvasta és nagyon megtetszett neki ez a romantikus név és a nevet viselő, a könyvben szereplő párizsi diák alakja.
- Ilyenkor, évad elején már le van fektetve az éves műsorterv. Tudod, hogy miben fogsz még játszani ebben az évadban?
- Október közepén egy gyermekelőadásnak fogunk majd neki, egy Andersen mesének, a Fülemülének, amelyben én a Császárt alakítom. Ez, ami biztos, de remélem, hogy az erre az évadra beütemezett Stuart Máriában is kapok szerepet. Nagyváradon már folyamatosan csak apa szerepeket játszottam, ezért is éreztem magam beskatulyázva. Pedig még sok minden mást is szeretnék kipróbálni. Remélem, itt színesebb lesz a szereplehetőségeim palettája. Én minden szerepemnek nagyon tudok örülni.
- Üzensz valamit a régi-új kolozsvári nézőidnek?
- Ugyanazt, amit Tompa Gábornak is mondtam, amikor visszafogadott: én itt kezdtem a pályámat, és ha Isten megsegít, akkor már itt is szeretném befejezni. Remélhetőleg megadatik számomra még legalább tíz jó év a kolozsvári színpadon.
Borítókép: Tompa Réka
