Kész Orsolya: A szüleid mindketten színházi emberek, úgyhogy nem kérdezem meg, honnan a vonzalom a színház világa iránt, azt viszont igen, hogy mennyire volt magától értetődő, hogy díszlet- és jelmeztervezőként kapcsolódsz a szakmához?
Hatházi Rebeka: Egyáltalán nem volt egyértelmű, és a mai napig nem érzem annak. Most épp ezzel foglalkozom. Ezzel is. De nagyon sok minden más érdekel még. Tizedik osztályos korom környékén kezdtem el először azon gondolkozni, hogy mi legyen suli után... valamit ki kéne találjak az elkövetkezendő ötven évemre. Tizenkettedikben, amikor már mindenki tudta, hogy hova fog felvételizni, nekem fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy hova nem. De hogy mi legyen az az egy, azt nem tudtam eldönteni. Így történt, hogy kihagytam két évet érettségi és felvételi között, külföldön dolgoztam. Aztán utolsó pillanatban jelentkeztem Budapestre színire, de mivel hallottam, hogy mekkora túljelentkezés van mindig, elkezdtem keresgélni B terv után is. Rajzolni mindig szerettem, a divat is érdekelt, elkezdtem hát rajzórákra járni. Az egyik ok, amiért én ma rajzolok, az az akkori rajztanárnőm, Ocskay Ágnes. Nemcsak megtanított, de megszerettette velem a rajzolást. Olyannyira, hogy megvolt a dátum, amikor kellett volna jelentkeznem felvételizni a budapesti színművészetire, és nem mentem el. Mert biztos voltam abban, hogy nekem ez az utam. Azóta már rájöttem, hogy ez is az utam, és az én személyiségemnek nincs egyetlen útja, de az tény, hogy nagyon élvezem majdnem minden részét a látványtervezésnek.
K. O.: Aki nem ismeri ezt a szakmát, csak azt érzékeli, hogy van egy látvány a színpadon, arról viszont nagyon keveset tud, hogy mennyi háttérmunka van mögötte. Én úgy látom, hogy ez az egyik legtöbb kreativitást és kompromisszumot igénylő része a színházcsinálásnak: mindenhez és mindenkihez alkalmazkodni kell a színházi épület és a színészek adottságaitól kezdve a költségvetésen át, a rendezői koncepcióig stb. Te hogyan navigálsz ezekben a helyzetekben?
H. R.: Ezt jól látod. A látványtervezés érdekes ötvözése két gyökeresen ellentétes világnak. Egyrészt ott a kreatív, művészi, érzeteken alapuló világ, amit össze kell egyeztetni a gyakorlati-technikai-materiális résszel. Matek–infó osztályt végeztem. Ezt azért mondom, mert annak ellenére, hogy integrálni már rég elfelejtettem és a szumma jelét azóta egyszer se írtam le, mégis Szilágyi Jutka matektanárnőm a kemény, rendszeres és kitartó munkára nagyon is megtanított! Nyolc év kemény matek sokat formál az ember gondolkodásán, hozzáállásán, akár mindennapjain. Ez pedig az egyik legfőbb segítségem a teljes projekt kézben tartásában, lebonyolításában. Persze, a látványtervezés színek, formák, anyagok, érzetek. De ha ezek hátterében nincs jól átgondolt és megírt költségvetés, dobhatod ki a teljes művészi koncepciódat. Én a listák embere vagyok. Imádom a listákat. Ez is nagyon segít abban, hogy a végeredmény a színpadon olyan legyen, mint hónapokkal azelőtt a fejemben.
K. O.: Textilek, mintafejlesztés, ruhák beszerzése, anyagminták gyűjtése, anyagbeszerzés elvégzése, a jelmezek kivitelezésének folyamatában való részvétel – csak néhány mozzanat a jelmezkészítés boszorkánykonyhájából. Mi mindenhez kell értenie a jelmeztervezőnek?
H. R.: Hűha... hát én nem tudom megmondani, hogy mihez kell értenie, mert többféleképpen lehet csinálni, de elmondom, hogy én mit szoktam figyelembe venni. Ismét ennek a szakmának a kettősségét tudom megerősíteni. A jelmezek nemcsak szépek kell hogy legyenek, de strapabírók is. Ez a szakma nemcsak esztétika, hanem kényelem, mozgás, biztonság, moshatóság, vasalhatóság. Ráadásul a zenés műfaj szerintem jelmeztervezés szempontjából is az egyik legnehezebb. Van próza, tánc, ének, a jelmezek mindezeket egyszerre kell hogy segítsék. A tervező szerepét kicsit a zeneszerzőéhez tudnám hasonlítani. Annak ellenére, hogy konkrétan nem a zeneszerző játszik a hegedűn vagy a vadászkürtön, mégis tudnia kell, hogy ezek a hangszerek hogyan működnek, mire képesek. Tervezőként nem neked kell megvarrni a ruhát, nem te kell elkészítsd a frizurákat (mondjuk volt már ilyen is, de nagyobb színházaknál ezekre külön-külön megvan a szakmabeli, aki sokkal jobban ért hozzá), de ezekhez mind értened kell picit. Szóval kell ismerni az anyagokat. Melyik hogyan viselkedik, mit lehet könnyen mosni, vasalni, melyiknek milyen az esése. Én nem tudok szabni, de jelmeztervezőként jó tudni, mi a különbség a rakás meg a ráncolás között. Kell ismerni a divattörténetet. A jelmezeknek nemcsak külön-külön kell esztétikusnak lenniük, arra is kell gondolni, hogy a színpadon összhangban legyenek.
Három nővér-próba alatt a szabadkai színházban (Fotó: Baráth Attila)
K. O.: Mi a módszered, hogyan dolgozol? Mikor kapcsolódsz be az alkotói folyamatba? Milyen szempontok mentén állsz neki egy új terv elkészítésének?
H. R.: Ez nagyon függ a rendezőtől. Van, akivel már rögtön az első pillanattól kezdve közösen gondolkozunk. És van olyan, amikor mindenki foglalkozik a maga dolgával, aztán főpróbahéten bekerül minden, és ott újra találkozunk. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hiszen ilyen esetekben is járok próbákra, figyelem, hogy merre fejlődnek a jelenetek stb. A legelső lépés mindig az, hogy elolvasom a szöveget. Az mindig gyakorol valamiféle hatást rám, erre pedig próbálok emlékezni a teljes tervezési folyamat alatt, mert hiszek az első benyomásokban. Aztán következnek a beszélgetések a rendezővel, mit akarunk csinálni, mit akarunk mondani, egyáltalán miért akarjuk ezt az egészet megvalósítani. Szeretek egyedül dolgozni, de néha szükségem van társakra, akiktől visszajelzéseket kapok, és ha szükség van rá, át tudnak segíteni egy-egy alkotói válságon. Hogy milyen szempontok mentén állok neki egy új tervezésnek? Nem igazán tudok válaszolni, mert ha vannak is szempontjaim, nem tudatosak. Amikor tervezek, nagyon szabad vagyok. Érzetek, színek, intuíciók vannak.
K. O.: A tervezéshez mennyi időre van szükség, hány ötletből, hány vázlatból lesz egyetlen rajz?
H. R.: Változó. Magához a tervrajzoláshoz azt vettem észre, hogy egyre kevesebb időre van szükségem. A rajzolás olyan, mint a futás. Ahhoz, hogy ne ess ki a formádból, heti többször futnod kell, és minél többet szaladsz, annál jobb az időd. Ugyanígy van a rajzolással is, gyakorolni kell, én a mai napig krokizok, amikor van időm, másolom a nagyokat. Az is változó, hogy hány ötletből, vázlatból születik meg egy rajz. Minden rajzot nagyon alapos dokumentálódás, referenciafotók, inspirációs fotók keresése előz meg. Van, amikor egyből ráérzek és beleszeretek, ilyen volt például Fekete Bernadetta Brünhilda-jelmeze A kék csodatortából. Leültem, elkezdtem rajzolni, fél óra alatt befejeztem, és tudtam, hogy ez lesz az. Mai napig az egyik kedvenc jelmezem. És van úgy, hogy napokig keresem és rajzolok, és radírozok, és dühöngök, hogy nem érzem. Ilyen volt például a szabadkai Három nővérben Irina utolsó jelmeze. Halogattam, nem éreztem, utolsó pillanatig nem voltam vele megelégedve. Aztán megláttam Dinán (az Irinát alakító Dedovity-Tomity Dina, szerk.megj.) a színpadon és másik nagy kedvencem lett.
Brünhilda jelmeze A kék csodatortából (Fotó: Veress Albert)
K. O.: Többször is dolgoztál már a Csíki Játékszínnél díszlet- és jelmeztervezőként, de a legutóbbi, a Csárdáskirálynő tipikusan olyan darab, amivel kapcsolatban rengeteg elvárást támaszt a szakma és a közönség is. Ez teher vagy inspiráció?
H. R.: Nem tudom... nem szeretem ezt a szót, hogy elvárás, mert van benne bizonyos korlát, zártság, konzervativizmus... Ilyenkor elkezdek kamaszodni, és még azért sem akarok olyat csinálni, amit elvárnak tőlem. Nem mondom azt, hogy nem érdekel, hogy mit mond majd a szakma vagy a közönség, mert érdekel, meg vannak bizonyos kritériumok, amelyeknek eleget kell tenni. A zene, a koreográfia, a szöveg, ezekkel mind együtt kell alkotni egy előadást. De az, hogy mit várnak el, nem érdekel annyira. Mindenképp megpróbáltam frissen hozzáállni, és százszázalékosan komolyan dolgozni.
K. O.: A jelmezek és a díszlet már eleve létrehoznak egy világot, ami az első pillanatban hat a nézőkre. Egy ilyen darab esetében mennyi kutatómunka, háttértudás kell ennek a világnak az elképzeléséhez?
H. R.: A tervezést, a darabtól függetlenül, mindig nagyon alapos kutatás előzi meg részemről. Legyen az a kortárs és különc Gyerekünk című darab, vagy gyerekelőadás-mesemusical, mint A kék csodatorta, vagy a mindenki által ismert, már hungarikumszámba menő Csárdáskirálynő. Szoktam nézegetni felvételeket, fotókat más előadásokból, de inkább azért, hogy ne legyen olyan, amilyet már csináltak. A jelmeztervezőnek az a legfontosabb dolga, hogy a színészt, és ezzel az előadást segítse. Ez pedig csak úgy sikerül, ha az utolsó gombig ki van találva, hogy mit és miért választottam. Ebben van egy kis színháztörténet, egy kis pszichológia, szimbólumok, divat és anyagismeret, erős érzetek, de az is benne van, hogy gyerekkoromban nagyon sokat voltam a kolozsvári színház öltözőjében és hallottam, láttam, hogy mit jelent a színésznek a jó jelmez.
K. O.: Mikor vagy elégedett egy munkával?
H. R.: Amikor a színpadon minden összhangban van. Amikor élőben, 3D-ben látom a színpadon és ugyanolyan jól néz ki, mint hónapokkal előtte a fejemben. Amikor a sok pici részlet összeáll és egyben van. Amikor érzem a színészeken, hogy szeretik a jelmezüket, segíti őket és jól érzik magukat benne. Amikor bebizonyosodik, hogy megérte ennyire keményen dolgozni. Amikor a munkámat látva a nézőtérről egyfajta katartikus élmény lesz úrrá rajtam.
(Borítókép: Hatházi Rebeka legutóbb a Csíki Játékszín Csárdáskirálynőjének jelmezeit tervezte. Fotó: Mezey Koppány)
