Mielőtt bárki tévedésbe esne, leszögezem: az ilyen és az ehhez hasonló produkciókat szívből utálom, mind zenei, mind szövegi szempontból. A botrány nyomán végignéztem videomegosztón a kérdéses produkciót, rettenetes erőfeszítésembe került és többé nem teszem. De létük mégse háborít fel, nem hördülök fel, amikor valahol teret kapnak, semmilyen módon nem büntetném és nem tiltanám be azokat. A következő sorok pedig arról szólnak, hogy miért.
A fiatalember – tisztességes nevén Gabriel Gavriș – főleg a trapanele néven ismert, meglehetősen új műfajt kedveli, ez persze némi magyarázatra szorul. A kifejezés a trap és a manele szavak összevonásából adódik. A manele mindenki számára ismert, erősen megosztó műfaj. Romániai neve a roma népzene egyik eleméből lett kölcsönözve, a Balkán többi részén, ahol szintén művelik, főleg turbo-folk néven ismeretes. Adott egy jellegzetes keleti eredetű alapritmus, a balkáni gettónegyedek sajátos, lumpenproletár gondolatvilága és értékrendje, a térség egykori vándormuzsikusainak, a „lăutaroknak” az eszköztára, kellőképpen korszerűsítve, elektronikusan megspékelve, roma stílusjegyeket hordozó énekmóddal előadva.
A trap már nehezebb dió, mert akárcsak a pár évtizede nagyon divatos gengszter-rap, ez is import műfaj, és ennek sincs megfelelő életstílusbeli háttere. Neve a traphouse (angolul szó szerint csapdaház) kifejezésből származik, amely az amerikai drogkereskedők, „dílerek” által fenntartott, bérelt ingatlan, motelszoba, lakókocsi, vagy egyéb, ahol üzelmeik zajlanak. Bár kábítószer-kereskedelem Romániában van sajnos, traphouse nincs, nem is lehetne, a jelenlegi ingatlanpiaci árakkal még a jól kereső dílereknek sem érné meg egy lakást erre a célra bérelni.
A trap zene ebből a szubkultúrából nőtt ki és lett a tizen- és huszonévesek körében meglehetősen népszerű. Zeneileg kevésbé sajátságos, az avatatlan fül, az olyan hallgató, aki nem jártas a különböző elektronikus alapú, rappelve előadott műfajokban, nehezen tudná azonosítani.
És ebből adódik egy apró zenei gond: a trap viszonylag jól ötvözhető más műfajokkal, a manele viszont főleg a jellegzetes ritmusa miatt semennyire sem. Valami vagy teljes értékű manele, vagy egyáltalán nem az, nincs átmenet. Ez simán átjön Gheboasă repertoárjából is: vannak számai, amelyek egyértelműen a manele műfajba sorolhatók, és vannak, amelyek inkább a trap zenének legfeljebb szövegvilágában manelesített változatai. El kell ismernem, hogy bár az előadásban Gheboasă nagyon igénytelen, a legtöbb dal felvételről megy, ő csak tátikázik s ezt nyíltan be is ismeri, a zenei háttér megvalósításában vannak jó és érdekes ötletek.
A közös front a két világ között a mélyen szubkulturális kötöttség, az enyhén szólva megkérdőjelezhető értékrend, a pénz-nők-luxuskocsik „én vagyok a király” feszengés, a társadalom peremén élő, annak lehetőségeitől elzárt ember gyors és könnyű meggazdagodási álma. Buta udvarlás, amely a nyálas hízelgés és a nyílt nőgyűlölet közötti síkon mozog. Mindez valami borzasztó triviális, vulgáris módon, prózai közvetlenséggel a hallgató képébe énekelve, vagy rappelve.
A magam részéről az egészet undorítónak tartom úgy, ahogy van.
De van-e új a nap alatt?
Mielőtt szívünkre tűznénk az álszent felháborodás önigazoló kokárdáját, legyünk egy kicsit őszinték. Elmesélek valamit, és százat fogadok egy ellen, hogy olvasóim előtt legalábbis bizonyos elemei nagyon ismerősen szólnak.
Gyerekkoromban számos házibulit éltem át, ahol néhány pohár után kezdett lazulni a nyakkendő. S ha a Donát úti orgonák, a Homokóra és társai már lejártak, előkerültek a pajzánabb dolgok. A Snájderfáni még a korai órákba is belefért, a még ébren lévő gyerek úgyse tudja, mit jelent az ingerli. A Csipkés kombiné legalább egy évtizedig volt abszolút sláger. És ha a gyerekek már lefeküdtek, jöhetett kaján röhögés és széken való dobolás közepette a V. Laky repertoárja.
Nem tudják ki az? Ez azért van, mert a hatra-vakra másolt és terjesztett kazettákra nem írták rá az előadó nevét. De hadd idézzem az idézhetőt:
„Tengerészek, vak merészek, rájuk gondolni se jó...”
„Marianna, mért vagy k..va? Nem vagy erre rászorulva...”
„Zsuzsi, Zsuzsi, mutasd a...”
„Nagyot kukorékolt a kis kakas, hajnal akar lenni...”
Nem mindenki számára ismerős sorok, de egy számottevő többségnek nagyon is azok. Gheboasănak még sokat kell fejlődnie, hogy elérje ennek a repertoárnak a döbbenetes trágárságát, és egyvalamiben biztos vagyok: ha az előadó úriembert, V. Lakyt meghívnák egy nosztalgiakoncertre, nem lenne üres a nézőtér.
És sem őt, sem a „csipkéskombinét” nem a „mai fiatalok”, a hírhedten megrontott generáció hallgatta, hanem jobbára azok, akik ma Gheboasă felett pálcát törnek.
Volt ennek oka. A múlt rendszer mindent szürkére koptató világában a trágárság gőzt engedett ki, a lázadás érzését keltette, és nem jött ki a szeku.
Általában szólva, minél elnyomóbb, álszentebb, karót nyeltebb és beképzeltebb egy társadalom, annál erőteljesebb a trágárság, amely olykor a magas kultúrát sem kíméli.
A hírhedten vulgáris, toaletthumort kedvelő Mozart hatszólamú kánont írt „Nyald ki a ....em” címmel. Apollinaire, De Sade és társaik ismerősek ugye. És ha legközelebb számítógép elé ülnek, írják be a keresőbe: „George Topârceanu balada”. Nagyon meg fognak lepődni.
Most is van oka. Vannak társadalmi rétegek, amelyeket a gazdasági szakadék, a faji előítéletek, a tönkretett vidéki, kisvárosi (különösen délen és Moldvában) oktatás, a lepattant tömbházak közötti gettóéletmód ebbe a gondolatvilágba taszít bele egymás utáni generációkat, ebben találják meg álmaikat, élettel szembeni elvárásaikat, értékrendjüket.
Mennyire képmutató az a társadalom, amelyet mindez csak akkor zavar, ha kiáll a színpadra!
Büszke nyugati civilizációnk kedvenc megoldása az, hogy amit lehet, s amit akar, ami a pillanatnyi politikai érdeket és a társadalmi önképet szolgálja, azt orvosolja – főleg, ha a gond szem előtt van és zavaró – amit meg nem tud, vagy nem akar, vagy nem érdekli, az mehet a szőnyeg alá.
És ha Gheboasă – az árvaházi roma gyerek – képében a szőnyeg alól előtör a gettó és feláll a színpadra, akkor beindul nyilvános térben az émelygés.
Én leszállnék erről a magas lóról. Ha egyszer majd úgy érzem, hogy a társadalom, amelynek igyekszem hasznos tagja lenni, mindent elkövetett, hogy az a világ, amelyből ez a zene előtör jobb, civilizáltabb, emberhez méltó legyen, akkor lehet, hogy én is azt mondom: hagyjátok abba, ne a mi és az apáink trágár szórakozását kövessétek, a „csipkéskombiné” nem művészi etalon.
Addig viszont, bár nem szeretem, nincs jogom nem elviselni.
Borítókép: Facebook
