„A színészet misszió”

- Mint a kolozsvári társulat egyik legfrissebb tagját szólítalak meg, hiszen alig néhány hónapja szerződtél ide. Honnan indultál?

- Budapesten születtem, Tárnokon, a főváros vonzáskörébe tartozó településen nőttem fel és Velencén jártam iskolába. Amióta az eszemet tudom, mindig is színész akartam lenni, ám mégsem vezetett egyértelmű, egyenes út számomra ehhez a hivatáshoz. Gyermekkoromban számos meghatározó színházi élményem volt, de leginkább mégis inkább a film világa bűvölt el. Nem csak a filmszínészet, de a rendezés, a forgatókönyvek, a filmezési helyszínek, vagyis a „filmcsinálásnak” az egész folyamata izgatott. De mivel egy keresztény elveket valló és gyakorló családból származom, a szüleim eleinte nem helyeselték a döntésemet, hogy színésznő legyek.

- Dehát a vallás és a színház bizonyos értelemben közös gyökerekből fakad. Keresztény védőszentje is van a színészeknek és a színészetnek Szent Genesius személyében, akit az ikonográfiai ábrázolásokon a színházat jelképező síró és nevető maszkokkal szokták megjeleníteni.

- Valóban, de a közvélemény nem feltétlenül Thália papjaiként tekint a színészekre és mivel én engedelmes lány voltam, hallgattam a szüleimre, így inkább a Golgota Teológia Főiskolára jelentkeztem, ahol el is végeztem a teológia szakot. A főiskola elvégzése után jártam a világot és több szakmában is kipróbáltam magam, viszont soha nem hagyott nyugodni annak a gondolata, hogy voltaképpen én színész akarok lenni. Jóval később, huszonötéves koromban vetettem fel ismét otthon a színművészeti pálya iránti vonzalmamat és érdekes módon akkor már édesapám vált a legfőbb támogatómmá. Nekifogtam a felkészülésnek, verseket, monológokat tanultam, tréningekre és magánfelkészítőkre jártam, de ennek ellenére nem sikerült bejutnom a budapesti Színművészeti Egyetemre. Viszont felvételt nyertem a Bánfalvy Ágnes színésznő által létrehozott és vezetett színi tanodába.

Parasztopera - Julika szerepében, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, magiszteri vizsgaelőadás, rendező: Mohácsi János

- Mivel itt nálunk nem léteznek ilyen jellegű színi tanodák, rákérdeznék: mi a különbség az állami és a magánjellegű színészképzés között?

- Magyarországon az egyetemi szintű osztatlan színészképzés öt éves, míg a tanodai alapképzés csupán három év. Annak ellenére, hogy neves színészek és tanárok oktatnak a tanodákban és kiváló rendezőkkel dolgozhattunk együtt az elméletet a gyakorlattal ötvözve, az ott szerzett diploma nem egyenértékű az egyetemivel. A tanoda elvégzése csak segédszínészi feladatkörök betöltésére jogosít fel. Ezért tartottam fontosnak, hogy elvégezzem Marosvásárhelyen a kétéves magiszteri képzést is, mert így most már teljes értékű színészi oklevelem van. A diplomám megszerzése után pedig rögtön ezt a hihetetlen lehetőséget kaptam, hogy versenyvizsgázzak a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz.

- Teológus színészként mennyire egészíti ki számodra a színészet a vallást, vagy fordítva: a hit a színészetet?

- Teljes mértékben kiegészítik egymást. A Szabó István rendezte Mefisto című kultfilmben, egykori tanárnőm, Bánfalvy Ágnes szájából hangzik el az a replika, hogy „a színészet misszió”. Ennél szebb megfogalmazás nincs is erre a szakmára. Gyönyörű szép hivatás ez számomra, lehetőség, hogy közvetítője legyek a szép és nemes gondolatoknak, érzelmeknek amelyeket a nézők hazavihetnek magukkal.

- Később már nem jellemző, de a szakma elején általában vannak szerepálmaik a fiatal színészeknek. Van olyan szerep, amelyet nagyon szeretnél eljátszani?

- Tudom, hogy nagyravágyó álom, de mivel nagyon vonzó számomra a zenés műfaj, jó lenne eljátszani egyszer Cristine Daaé szerepét Az operaház fantomjából. Szeretek énekelni, és ha nem is profi szinten, de több hangszeren is játszom: évekig gitároztam, picit tanultam dobolni is, most pedig az ukulelével és a zongorázással próbálkozom. Prózai darab esetében Steinbeck Egerek és emberek című művének a női szerepét tartom nagyon érdekesnek, furdal, hogy miként tudnám megoldani, felépíteni ezt a karaktert.

Kuliszakép A király című sorozatból (RTL+) Ötvös Andrással és Olasz Renátóval

- Kaptál már szerepet itt, a kolozsvári színháznál?

- Igen, már el is kezdtük a próbákat Andersen A fülemüle című meséjének a gyermekszínházi feldolgozásával, amelyet Traian Săvinescu rendez. Technikailag izgalmas feladat számomra, mert több kisebb szerepet is meg kell oldanom az előadásban, vagyis nagyon sok részletre kell figyelnem a jelenetek alatt. A kollegák roppant kedvesek, befogadók és segítőkészek, így a nyelvi korlátok sem okoznak gondot köztem és a rendező között. Olykor angolul kommunikálunk vele, vagy pedig a kollégáim lefordítják nekem azt, amit nem értek a román nyelvű instrukciókból. Jó gyakorlat számomra ez a fajta próbafolyamat a román nyelvi tudásom fejlesztésének a szempontjából is.

- Mi volt a legfurcsább számodra itt Erdélyben, amikor átjöttél?

- Furcsa volt egy Magyarországon kívüli magyar közegbe csöppenni. Az első hónapokban átéltem a kisebbségi lét minden átkát és áldását. Azt hiszem, minden anyaországi magyarnak kötelező módon meg kellene tapasztalnia ezt, mert nekem nagyon kitágították a látókörömet az itteni élményeim.

- Mesélj a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett tapasztalataidról.

- Számomra lelkileg nagyon nehéz két év volt, mert úgy kerültem oda, hogy azelőtt mindkét szülőmet elvesztettem a Covid-járvány alatt. Az első évben, mondhatom, csak fizikailag voltam jelen Marosvásárhelyen, mert a gondolataim folyton a múltban, az emlékek közt jártak. A második évben, mikor már pszichológushoz is eljutottam, egyre jobban letisztultak és felszínre jöttek a dolgok a gyászommal kapcsolatban. Nehéz volt így megállni a helyemet és megfelelni az adott követelményeknek az egyetemi környezetben, de mindennek ellenére, és mindezek mellett nagyon sokat tanultam a képzés ideje alatt a színészmesterségről. A saját lelki tapasztalataim pedig empatikus módon azt hiszem közelebb vittek a tragikus szerepek megértéséhez. Szakmai és emberi szempontból is meghatározó volt számomra a Mohácsi János rendezővel való közös munkánk az egyetemen. Ő rendezte az első éves vizsgaelőadásunkat, a Parasztoperát és mérhetetlen türelemmel, szeretettel és megértéssel segített át azokon a szakmai buktatókon és nehézségeken, amelyeket meg kellett oldanom. Csodálatos és példaértékű volt az a munkalégkör, amit meg tudott teremteni maga körül.

- Marosvásárhelyen a média szakra is felvételt nyertél.

- Igen, az még folyamatban van, mivel most vagyok utolsó éves a média szak mesteri képzésén. A tavaly készítettem el a Nagyharang című kisfilmemet, amelyet beválogatták a Magyar Független Filmek Fesztiváljára, ami számomra nagy örömet és elismerést jelentett. E mellett forgattam egy Petőfi-vers klippet is nemrég. Ezeknek a filmecskéknek én írom a forgatókönyvét és én rendezem őket, de ha kell színészként is fellépek bennük. Most épp a diplomafilmem forgatókönyvén dolgozom és mondhatom, nagyon szeretek ilyen jellegű szövegekkel, dialógusokkal foglalkozni. Ilyenkor rögtön vizualizálódni kezdenek előttem a szituációk, mintha már egyben látnám az egész filmet.

- Kedvenc filmed, filmesed?

- Volt egy idő, amikor David Fincher minden filmjét megnéztem és az általa rendezett Harcosok klubja az egyik kedvenc filmem. De nagyon kedvelem a kortárs magyar filmalkotásokat is, közülük a Zanox – Kockázatok és mellékhatások az egyik nagy kedvenc!

- Van egy tetoválás az alkarodon...

- Azt varrattam oda, hogy „trust!”, vagyis magyarul: bízz! Az Istenbe vetett bizalmamat jelképezi.

- Mik az első benyomásaid Kolozsvárról és az itteni társulatról?

- Még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy itt lehetek. Tulajdonképpen ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni magamnak. Már benne vagyok, csinálom, teszem a dolgom, de még mindig vannak reggelek, amikor ébredés után nem tudom elhinni, hogy nem csak egy álom az egész. Sokáig teljes bizonytalanságban éltem, gyakorlatilag nem volt hova „hazamennem”, mert a marosvásárhelyi létemről tudtam, hogy időszakos, a tárnoki családi házunkat pedig el kell adnunk. Magyarországra a testvéreimhez mehettem, mehetek bármikor, de az nem az én otthonom. Nagyon tudok örülni most annak, hogy van egy szép, bérelt lakásom, és hogy egy ilyen szuper munkahelyem van, nagyszerű kollégákkal. Régebb mindig csak álmodoztam ilyesmiről és most hirtelen mindez a valóságban is megadatott számomra. Szeretem ezt a várost és szeretem a benne zajló életemet. Hálás vagyok Istennek, hogy így alakította, vezérelte a sorsomat.

- Távlati terveid?

- Az itteni társulatnál való helytállásom mellett, nagyon szeretnék egyszer egy nagyjátékfilmet forgatni. Nagyon sok ötletem, elképzelésem van már ezzel kapcsolatban. Egy olyan filmet szeretnék létrehozni, amelyben emléket állíthatnék a szüleim életének. A döntések sorozatát vizsgálná ez a film: mi lett volna, ha... és a vége más lenne, mint ami történt velük a valóságban. Egy másik nagy vágyam és tervem, hogy egyszer egy saját lakásom lehessen, egy igazi otthon, ahova bármikor hazamehetek majd.

Borítókép: Tompa Réka