Tekergő mesenap pályázatának legjobb meséi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy egyszer egy király. Annak volt egy fia. Amikor felcseperedett, elindult feleséget keresni. Gondolta, addig meg sem áll, míg a világ legszebb lányát meg nem találja. Ment, mendegélt, egy sötét erdőbe ért, bolyongott sokáig, míg végre egy kis világosságot látott. Egy kunyhóhoz ért. Bekopogott. Hát, uramfia, egy olyan csúf öregasszonyt nyitott ajtót, amilyet még soha nem látott. De azért kedvesen szólt hozzá:
– Kedves anyám, adnál-e nekem szállást éjszakára?
– Édes fiam, amiért ilyen szépen szóltál hozzám, szívesen látlak.
Így is történt, ettek, ittak, lefeküdtek. Másnap, amikor fölkeltek, azt mondja a banya:
– Édes fiam, tudom, mi járatban vagy. Segítek neked. Délnyugatra innen, két kőhajításnyira van Tündérország kapuja. Ott keress feleséget, ott megtalálhatod a világ legszebb leányát.
– Köszönöm, kedves anyám a jó tanácsot. Mivel háláljam meg a segítséged?
– Nem kérek én semmit cserébe, csak azt, hogy hozz egy szálat Tündérország királyának szakállából.
A királyfi megígérte, és elindult.
Hamarosan meg is találta a bejáratot, és hipp-hopp máris a palotában volt. Rögtön a király elé járult, és elmondta, mi járatban van. Az öreg király örömmel fogadta:
– Örülök, fiam. Tündérkertünk tele van eladó tündérlánnyal. Menj, keresd meg a neked valót!
A királyfi el is indult. Igen ám, de meghallotta ezt a király felesége. Bezzeg ő nem örült. Még hogy innen vigyen feleséget ez a jöttment! Forgószéllé változott, kisüvített a kertbe, és mire a királyfi odaért, minden leányt kővé dermesztett.
A királyfi nagyon csodálkozott:
– Na, itt nincs nekem való feleség! Megyek másfelé.
Azzal sarkon fordult, elindult visszafelé, bekopogott anyókához is.
– Hej, kedves anyám, jól becsapott kend. Nincs Tündérországban egyetlen eladó lány sem, csak szobrok állnak a kertben.
Nagyot nevetett az anyó:
– Szobrok? Varázslat az, fiam! Menj csak vissza, de vidd magaddal ezt az üvegcsét. Ha odaértél, loccsants egy keveset a kert kapujára, meglátod, mi történik!
A fiú így is tett. Abban a szempillantásban életre keltek a lányok. Egyik szebb volt, mint a másik. A királyfi alig tudott választani közülük. Végül meglátta a legszebbet, és ahogy megpillantotta, rögtön belé is szeretett.
Kézen fogta, úgy mentek a palotába, egyenesen az öreg király elébe. A király boldogan adta áldását az ifjú párra. Rögtön megtartották a lakodalmat, folyt a bor, ettek, ittak mulattak. Csak a király gonosz felesége dúlt-fúlt mérgében, de mit volt mit tenni, a házasság megköttetett.
Eltelt egy év. Azt mondja a királyfi:
– Apámuram, indulnunk kell. Idős édesapám vár bennünket. Csak annyit kérek búcsúzóul, adjon egy tincset a szakállából, hadd legyen emléke a feleségemnek az édesapjától.
– Szívesen, fiam – azzal nyissz, már le is vágott egy darabot a szakállából.
Elindultak hazafelé. No, most lett igazán dühös az öreg király felesége! Ismét forgószéllé változott és az ifjú pár után eredt, hogy elpusztítsa őket.
Már majdnem utolérte a fiatalokat, de szerencsére éppen elérték az anyóka házát.
– Hoztál-e egy szálat a király szakállából? – kérdezte az anyóka a királyfit.
– Hoztam hát! Nem is egyet, hanem egy egész tincset.
Az anyóka gyorsan kihúzott egy szálat, ráfújt, és abban a pillanatban elcsendesült a szél, és ott állt a gonosz királyné az öreg anyókával szemben. De mielőtt megszólalhatott volna, az anyóka ismét fújt egyet, és a gonosz királyné rút varjúvá változott, felröppent és dühösen károgva elrepült.
A fiatalok csak ámultak. Ekkor az anyóka ismét ráfújt egyet a szálra, eltűntek a ráncai, kiegyenesedett, és daliás királyasszonnyá változott.
– Drága gyermekeim, köszönöm, hogy megmentettetek az átoktól. Én vagyok Tündérország királynéja, a gonosz boszorkány elvarázsolt, hogy elfoglalhassa a trónomat. De ti megszabadítottatok az átoktól. Most már visszatérhetek a palotámba, és láthatom végre szeretett férjemet és a gyermekeimet. Mert tudd meg, leányom, én vagyok a te igazi édesanyád.
Egymás nyakába borultak, sírtak, mint a záporeső. Aztán visszatértek Tündérországba, magukhoz vették a királyfi öreg édesapját is, és máig is nagy boldogságban élnek, ha meg nem haltak.
