(A 10 éves magyarlapádi Turzai Zoltáné a legszeretettelibb mese)
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, eldöntötte, hogy elmegy világgá. Nem volt kitől elköszönjön, mert a szülei már rég meghaltak, testvére és rokona sem volt. Hamuba sült pogácsát sem csomagolt neki az útra senki, de gondolta, a jó Isten gondját viseli majd.
Ment, mendegélt, hosszú utat megtett már, s egyszer csak beért egy sűrű erdőbe. Sűrű is volt és sötét is ez az erdő, de a legény csak ment, bandukolt tovább. Hirtelen valami fura hangot hallott a közelből. Nézett jobbra is, balra is, le is, fel is, de senkit sem látott.
– Hahó, van itt valaki? – kérdezte a legény.
– Sssssssssz, itt vagyok a fa odvába besssssszorulva, te legény – sziszegte fájdalmasan a kígyó. – Segíts innen kijutnom, meglásd, meghálálom!
Pár pillanatig törte a fejét a legény. Jó szíve volt, az igaz, de azért kicsit félt is a kígyótól, hogyne félt volna. De aztán egy pillanat alatt szabadon engedte.
– Hová mésssssz, te legény?
– Világgá…
– Ugyan miért? – érdeklődött a kígyó.
– Szerencsét próbálni.
– Jó sssssszíved van, kisegítettél a bajból, hát adok neked egy sssssszerencse medált, ami teljesíti majd egy kívánságodat.
Megköszönte a legény, s ment tovább. Hát amint mendegélt, egyszer csak az erdő közepében egy jobbra-balra tekergő keskeny ösvényt pillantott meg. S nem volt elég, hogy kígyó módjára tekergőzött ez az ösvény, amin elindult a fiú, mert persze kíváncsi is volt, egyszer csak kétfelé vált: egyik felén kristálytiszta víz csörgedezett, másik felén csodálatos virágok illatoztak. Merre induljon, ez volt a nagy kérdés. Az ösvény alján egy béka lapult, s így szólt:
– Ha fogsz nekem egy aranyszúnyogot, akkor megmondom, hogy merre menj. Egyik út a pokolba vezet, másik, ha megőrzöd a józan eszed, boldoggá tehet.
A legény szívesen fogott volna szúnyogot, nem is egyet, többet is, de aranyszúnyogot sehol sem látott. Már majdnem átlépett a békán, s folytatta volna a tekergő ösvény valamelyik oldalán az utat, de akkor eszébe jutott a medál, amit a kígyótól kapott. Csavart egyet rajta, s azt kívánta, hogy teremjen a béka előtt egy aranyszúnyog. Halljatok csudát, egy szempillantás alatt úgy is lett. A béka egyből bekapta a szúnyogot és így szólt:
– Menj jobbra, és járj nyitott szemmel. Légy okos, s meglátod, minden rendben lesz.
A legény megköszönte az útbaigazítást és továbbment a tekergő ösvény jobb oldalán. Közben erősen megszomjazott, és odament egy kúthoz. Látta, hogy vergődik benne egy madárka, éppen akkor esett bele, hát a vederrel gyorsan kihúzta. A madár hálás volt, mert megmentette az életét, adott neki egy tollat, és azt mondta:
– Ha szükséged van rám, csak fújd meg és máris ott leszek.
A legény megköszönte és tekergőzött tovább az ösvényen. Ment, mendegélt, de már nagyon lassacskán, mert napok óta vándorolt, semmit sem evett, az ereje is már fogytán volt, s egyszer csak odaért egy kastélyhoz. Bement, mert beengedték az őrök, és azt kérdezte a király:
– Mi járatban vagy, te legény?
– Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, elindultam szerencsét próbálni.
– Éppen jókor érkeztél, te legény! A háromfejű sárkány a környéken ólálkodik, s elrabolja birodalmamból a gyermekeket. Bárki fia légy is, ha legyőzöd a háromfejű sárkányt, neked adom a lányomat és fele királyságomat. Azt azért tudnod kell, toldotta meg a király, hogy már sok apa szembeszállt vele, de egyik sem került vissza életben, így hát jól gondold meg!
– Sok veszítenivalóm nincs, hát megpróbálom, gondolta a legény, s azzal indult is megkeresni a szörnyeteget.
Nem kellett sokáig mennie a tekergő ösvényen, mert már messziről meghallotta a sárkány félelmetes bődülését. A sárkánybarlang előtt megállt.
– Bújj elő, te szívszomorító gyermekrabló! – kiabálta a legény. – Most ütött az utolsó órád!
– Ha, ha, ha, cammogott ki hasát fogva a nevetéstől a három fejű. Már kilencvenkilenc áldozatom volt, te leszel a századik! De jókor jöttél, éppen vívnivaló kedvem van.
Harcolni kezdtek. Erős volt a legény, de nála sokkal erősebb a sárkány. Úgy odavágta a legényt, hogy térdig süllyedt a földbe. Kikászálódott nagy nehezen, de akkor a sárkány megragadta, s derékig a földbe sújtotta. Ekkor jutott eszébe a madártoll. Elővette, s abban a pillanatban egy egész madársereg jelent meg. Voltak ott héják, sólymok, sasok. Nekitámadtak a sárkánynak, csipkedték, karmolták. Közben a legény előkapta a kardját, amiről el is felejtettem szólni, de most mondom, hogy a királytól kapta, összeszedte a maradék erejét, s egy csapással levágta a sárkány mindhárom fejét.
Volt nagy öröm a királyságban, mikor a legény visszatért a sárkányfejekkel. Örültek az anyák, apák, örült a király, de talán még jobban a királykisasszony. Még akkor megszerette a legényt, amikor a kapuban megpillantotta. Hét nap és hét éjszaka tartott a lakodalom, s a fél királysággal a király még a tekergő ösvény jobb oldalát is a fiataloknak ajándékozta.
Így volt, igaz volt, mese volt.
A SZERZŐ RAJZA
