A filharmónia hangversenycsalogató felhívásában Cesare Zavattini, számtalan Vittorio de Sica-film szövegkönyvírójának gondolatát olvashattuk, miszerint a haláltéma iskolai tananyag kéne legyen; így a halál gondolata nemcsak elfogadhatóbbá válna, de az életet is jobban értékelnénk.
Jean Sibelius (1865–1957) Valse triste című zenekari műve Arvid Järnefelt, a zeneszerző barátjának Kuolema (Halál) című színdarabjához készült. Ezen a ködös-szomorú, őszi estén, Sibelius Szomorú keringője még inkább szíven ütött. A széles ívű, fájdalmasan szép dallamok egy magányos nő álomvilágába engedtek bepillantást, amint egy elhagyatott bálteremben a halállal – akiben régen elhunyt férjét ismeri fel – lejti szenvedélytől fűtött, szomorú keringőjét. Néhány perc poézis – így jellemezhetném a hazai születésű, Kanadából visszatérő Andrei Feher fiatal karmester víziójában felcsendülő zenekari remekmű tolmácsolását.
Sibelius d-moll hegedűversenye szinte egy időben készült a Szomorú keringővel. Akárcsak a finn zeneszerző zenekari műveiben, a hegedűversenyben is az északi titokzatosság, sejtelmesség, a hullámzó, szenvedélyes érzelem uralkodik, technikailag és művészileg is próbára téve előadóját. Habár a túl méretezett művet a szétdaraboltság veszélye fenyegeti, ezen az estén Aylen Pritchin fiatal hegedűművész előadásában a concerto minden pillanata öszszefüggő, harmonikus egész élményét nyújtotta. Mit is emelhetnék ki a nagyszerű előadásból? Az első tételben a lassú lírikus és a mélyen drámai részek közötti izgalmas dinamikai kontrasztokat, a főszerepet játszó hegedű szenvedélyesen csapongó szólamát, amelyet a zenekar drámai aláfestései tettek csillogóvá; a második tétel szélesen áradó dallamvonalának meleg tónusú kezelését, a szenvedélyes lelki viharokat az elsuttogott vallomástól a bánat terhéig, az árnyalt dinamikát, a leheletnyi pianissimókat; a zeneszerző által „haláltáncnak” nevezett finálé sötétség-világosság, élet-halál harcát, a világosság, az élni akarás felé irányuló patetikus száguldást. Nem hiába páratlan az orosz hegedűis kola, Aylen Pritchin hegedűjátékával megbabonázta a közönséget. A ráadásként játszott Ysaÿe 2. szólószonáta „Obsession” tétele félelmetesen csodálatos volt, arról nem is beszélve, hogy a műben feldolgozott Dies irae középkori szekvencia által hű maradt a hangverseny első felét meghatározó halálmotívumhoz.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) II. c-moll szimfóniája a zeneszerző halála után a „Kisorosz”, vagyis „ukrán” melléknevet kapta, a műben felcsendülő számos ukrán népdal miatt. Orosz dallamvilág, orosz érzelmek, népdal szépségű fúvós témák vezetik be az első tételt, amelynek továbbfejlesztésében a szerzőre jellemző tipikusan tömör harmónia- és hangzásvilágot, a pattanásig feszülő érzelmeket, a romantikus szárnyalást és szenvedélyt ismerjük fel. A második tétel az orosz mesék varázslatos, szép világába kalauzol, induló témája Csajkovszkij sikertelen Undine című operájából származik, a tétel teljes zeneszövete viszont a balettkomponista mesterműve. A harmadik tétel ludikus elemektől sziporkázó vidám scherzo, humorát-játékosságát a váratlan helyeken felbukkanó hangsúlyok erősítik. A nagyszerű fúvós szólókban bővelkedő finálé lírai-drámai harca, ünnepélyes, méltóságteljes befejezésben éri el csúcspontját. Andrei Feher jól képzett, muzikális, biztos kezű karmester, aki tudja, mit akar. Művészi érzékenységével, fiatal energiájával és meggyőző erejével a zenekart, művészi elképzeléseinek maximális megvalósítására ösztönözte.
Habár a c-moll hangnem inkább a tragikus, gyász- és sorsmotívumos zeneművek sajátja, Csajkovszkij c-moll szimfóniájának végkicsengése, a C-dúr fényében magasztossá növelt orosz népdalok világa örömet és életszeretetet sugárzott.
(Borítókép: Andrei Feher karmester és Aylen Pritchin megköszönik a tapsot. Fotó: Filharmónia/Facebook)
