A Phönixen meggondolkodtató dokumentumfilmekkel is találkozhat a rosszalvó. Nemrégen egy egész délután, majd éjszakába nyúlóan követhettem végig Putyin elnök fiatalkori karrierjének figyelemre méltó történetét, majd elnöki mennybemenetelét, azt a cselsorozatot, mellyel a kommunista KGB-főnök majd kommunista pártfunkcionárius a – „népiből” fokozatosan nacionalistává átalakuló orosz „demokrácia” (Zelenszkij Puytintól kölcsönzött kedvenc jelzőjével) az orosz „fasizmus” képviselőjévé avanzsált.
Tegyük hozzá: sem az orosz, sem az ukrán nacionalisták nem fasiszták. Legalábbis a szó hagyományos értelmében. Hiszen egyikük sem valamiféle fajelméletre alapozza nacionalizmusát. (Ezt Zelenszkij nagyon nehezen tehetné meg, hiszen maga is zsidó).
Nacionalizmusuk azonban édestestvér. Putyin minden oroszt Oroszországban akar tudni, és jóformán senkit nem, aki nem vallja magát az édes oroszhon szófogadóan elvakult hívének. (Igaz, az úgynevezett utódállamok sem nagyon akarják őket saját államaikban oroszok gyanánt elfogadni. És nem csak Ukrajnában.) Zelenszkij Ukrajna minden lakóját nyelvi-kulturális identitásától függetlenül ukránnak véli. Sőt, az ukrán nacionalisták nyomására (akik közt valóban vannak az ukrán kizárólagosságnak világháborús emlékek alapján Hitlerért rajongó hívei is) a nyugati „állampolgári nemzet” fogalmának lelkes híveként elnézi, hogy az utóbbiak a nem-ukrán anyanyelvűeket szabályszerűen kirekesszék az ukrán állampolgári nemzetből is… Képviselői olyan törvénytervezeteket szavaznak meg, melyek a nyugati demokrácia (ebben a vonatozásban következetesen soha végig nem gondolt) legbensőbb lényegének a nyílt megcsúfolásai.
Putyinról ma már mindenki tudhatja, hogy diktátor, sőt Zelenszkij szavaival: „fasiszta”.
Zelenszkij azonban a nyugati nyilvánosság szemében (bár Putyin őt is a fasiszták pártfogójaként emlegeti) lassanként valamiféle „szabadságharcossá” nemesül. Pár filléres trikóban, borotválatlanul, valamiféle posztmodern Che Guevaraként nyűgözi le egyelőre még biztonságos bunkeréből szabadságvágyó lelkeinket. Az amerikai szenátusban, a német Bundestagban, az ENSZ-ben tart lelkes tapssal fogadott beszédeket. A lelkesedés érthető. Nem amiatt, amit Zelenszkij elmond, hanem főként amiatt, amit Putyin elművel. Ahogy az lenni szokott, az ellenfelek egymás kezére játszanak.
Sajnos a Phönix televízió Zelenszkijről szóló dokumentumfilmjéből (Zelenskij – LOOKS-ARD-ARTE közös produkciója), melyben tárgyilagos szakértők szájából hallhatjuk azt a – bennfentesek által korábban is ismert, de újabban mindinkább elhallgatott – tényt, hogy Zelenszkij, a médiamogul, aki mintegy „kívülállóként” 73 százalékkal nyerte meg az elnökválasztást, sikerét nem pusztán programjának és manipulatív képességeinek köszönhette (az utóbbit szokták populizmusként is emlegetni), hanem mindenekelőtt az ukrán al- és felvilág (Ukrajnában a kettő nehezen elkülöníthető) egyik leggazdagabb emberének, a gátlástalan maffiamódszerektől, sőt gyilkosságoktól sem visszariadó oligarcha, Igor Valerijovics Kolomojszkij támogatásának. Aki, bár Ukrajnában a kettős állampolgárság (főként az oroszok miatt) tilos, hármas állampolgár. Az ukrán mellett Ciprus és Izrael állampolgára is. Mellesleg Zelenszkij a saját filmvállalat által készített, A nép szolgája című tévésorozatában már előzetesen is eljátszotta Ukrajna elnökének szerepét. A népszerű sorozat végülis annak a pártnak a megnevezésé vált (A Nép Szolgája - Szluha narodu), melynek jelöltjeként Zelenszkij később valóban Ukrajna elnökévé emelkedhetett, azaz átlephetett a szappanoperai logikával felépített fiktív valóságból a nem kevésbé sikamlós ukrán realitásokba.
De mintha mi sem történt volna…
Vaknak kell lenni, hogy ne vegyük észre: az amerikai Trump és az ukrajnai Zelenszkij „választási” stratégiái közti meghökkentő hasonlóságokat. Úgy látszik, az amerikai demokraták, jelesül a mai amerikai elnök, Joe Biden, aki már csak a fia révén is nyakig volt az ukrán ügyekben, Zelenszkijt – mint alelnök – a trumpi stratégia jellegzetesen amerikai sugallatával segíti hatalomra jutni… (Trump 2017 januárjában teszi le az elnöki esküt, Zelenszkij 2019 márciusában jut hatalomra. Volt rá idő kiépíteni a stratégiát, és a cél – úgy tűnik – szentesítette az eszközt...)
Mindehhez persze pénz és ideológia is kellett. A pénzt az országot ténylegesen uraló milliárdos oligarchák, főként a már említett Kolomojszkij és az amerikai milliárdok szolgáltatták, az ideológiát a nyugati demokrácia értékeihez való ragaszkodás leple alatt a mint erőteljesebb ukrán nacionalizmus termelte ki, mely a két világháború közti ukrán törekvések és a Hitlerrel szövetséges ukrán felkelők részbeni rehabilitálásán alapult. Sztyepán Banderát, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetőjét például, aki Ukrajnát 1941 júliusában független állammá nyilvánította, és segédkezett az 1941-es (mert volt 1918-as is) lwowi zsidóellenes pogrom megszervezésében, melynek négyezer zsidó esett áldozatul, az egyre inkább nacionalistává korszerűsödő ukrán hatalom (már korábban) „Ukrajna hősévé” nyilvánította. Annak ellenére, hogy akkortájt az antiszemitizmus egyértelműen fasizmusnak számított. (Ma már nem egészen így van, az antiszemitizmus Nyugaton is csaknem legitim. Nem kell a bevándorlókat bosszantani… Így aztán ez a tény a – Magyarországot továbbra is szorgalmasan antiszemitaként aposztrofáló – hivatalos Amerikát alig érdekli. Európai tiltakozások voltak, de miden eredmény nélkül. Ma már – magukon a zsidókon kívül – senkit sem hoz izgalomba. S közülük is csak azokat, akiknek nem fűződik valamiféle érdeke a nacionalizmushoz.)
Ezekkel a „pozitív történelmi hagyományokkal” sem Zelenszkij, sem Kolomojszkij (mindketten zsidó származásúak) nem szegülhetett nyíltan szembe, sőt Zelenszkij választási sikerét is a nacionalistákkal szembeni „rokonszenvének” köszönhette. Persze ugyanez Putyinra is igaz. Ő sem zárkózott el Sztálin antiszemita kampányaitól. Jellemző, hogy Trockijt hazájában máig nem rehabilitálták, gyilkosát azonban (még Sztálin alatt) a Szovjetunió hősévé nyilvánították. (Bár Zinovjevet és Kamenyevet 1988-ban igen, igaz, az sem Putyin érdeme volt.)
Ukrajnában ma a szovjet és az amerikai érdekek háborúja voltaképpen két nacionalizmus véres küzdelme. Egyrészt a cári, majd a szovjet időkben gyökerező (s mára már egyre virulensebb) orosz nacionalizmus és a két világháború közt felerősödött és mára már nemzetépítővé nemesedett ukrán nacionalizmus áll szemben egymással. Putyin Oroszország nagyságát szeretné visszaállítani, Zelenszkij és támogatói az ukrán nemzet nagyságát, értsd Ukrajna egynyelvű és egynemzetiségű nagyhatalommá való átalakítását, az ukrán nemzeti állam (lásd: nation-building) létrehozását szeretnék rohamléptekben (a XIX.-XX. század fordulójának francia példáját követve) megvalósítani. (Az ukránok természetesen szintén csinosítgatják történelmüket, szkíta származásra esküsznek, hiszen a rájuk telepedett oroszoktól eltérően ők is echt őslakosok… Nyilván.)
Ez a törekvés persze az ukrajnai milliárdosok, főként a maidani forradalom által megdöntött donbaszi származású oroszpárti ukrán elnök, Viktor Janukovics mögött álló oligarchák vereségéhez vezetett. (A vesztesek közt volt az ország leggazdagabb embere, Rinat Ahmetov korábbi parlamenti képviselő és Puyin sógora, Viktor Medvedcsuk, akit a Krím elcsatolásában való részvétel miatt hazaárulás vádjával tartóztattak le). És nemigen volt irgalom. (Medvedcsukot Putyinhoz fűződő sógorsága sem menthette meg a rácsoktól…)
A két törekvés (az orosz és az ukrán) azonban az autoritárius rendszerekben kategorikusan kizárja egymást. A némileg demokratizálódott Ukrajna ma sem tudja, mihez kezdjen – a nyelvükhöz és kultúrájukhoz ragaszkodó – orosz nemzetiségű állampolgáraival. (De a magyarokkal, románokkal, lengyelekkel sem nagyon, hogy a többi hosszan sorolható nemzetiségről ne is szóljunk.) Oroszország pedig – a nemzetközi közösség által elfogadott egyértelmű kisebbségvédelmi intézkedések hiányában - nem képes arra, hogy megvédelmezze őket az elkerülhetetlen háborús konfliktusoktól.
A nemzetközi közösség sajnos valamiféle fatális farkasvakságban szenved. Most sem azon iparkodik, hogy a kisebbségi kérdés mindkét ország (egészen pontosan a világ minden országa) számára elfogadható (sőt kötelező) modelljét kidolgozza, hanem azon, hogy a Nyugat saját katonai és gazdasági érdekeit érvényesítendő, Oroszországot eljelentéktelenítse. Ettől tova ugyanis minden erejét Kína gazdasági és katonai felemelkedésének megakadályozására fordíthatja. A cél érdekében minden eszköz felhasználható: a sztárkultusztól a diktátori allűrökig, a történelemhamisítástól a nemzeti kizárólagosságok szításáig, a kisebbségi kérdéstől a gyakran már szinte leplezetlenül szégyentelen oroszellenességig, a genfi egyezmény lábbal tiprásától az orcátlan hazudozásig …
A béketárgyalások folynak, de a békét még a háború előtt meg lehetett volna kötni, ha lesz, aki. De nem volt. Ami meg a katonákat és polgári lakosságot illeti – lesz, ami lesz – vélték a szemben álló hadfiak… Ez volt és továbbra is ez az alapelv. Ez idő szerint szabályszerű népírtás folyik…
Merthogy ezért (és nem egyébért) kell ukrán és orosz katonák és civilek millióinak egy értelmetlen és barbár háborúban elpusztulniuk, s egy jobb sorsra érdemes országnak (sőt gazdaságilag talán országok egész sorának) romhalmazzá válniuk…
Fokozatosan nyakunkba szakad az oly régen megjósolt szép új világ… Mert a régiről már álmodni sem tanácsos.
