Viorica Dăncilă így fogalmazott: Ecaterina Andronescu „mélységesen hibás” kijelentései arra utalnal, hogy nem érti a caracali esetet és általában azt, miként kellene megvédeni a gyerekeket az emberrablóktól, az erőszaktól, az abúzustól, az emberkereskedelemtől. A felelőtlen hozzáállás nem tükrözi a kormány álláspontját, írta a miniszterelnök, kifejtve, nem szeretné, hogy az efféle megnyilvánulásokat „összemossák” az általa vezetett végrehajtó hatalommal.
De, kérdem én, egyáltalán mit tesz a kormány azért, hogy a gyermekeket valóban megvédje az erőszaktól, az abúzusoktól? Egyre több szörnyűségről hallani: pedofília, rablások, családon belüli bántalmazások, nemi erőszak, és mi történik? Van néhány törvényszövegünk, ami megtilt ezt-azt, itt-ott lelepleznek egy-két pedofil papot, lecsukják az elkövetőt, ezekről értesülünk a médiából, és aztán minden megy tovább. Ennél többet nem igazán érzékelhetünk. Márpedig a megelőzés lenne a legfontosabb, nem kéne várni addig, amíg már áldozatról és elkövetőről beszélhetünk. A megelőzésnek pedig nem az egyetlen, de igenis fontos eleme, hogy mind a gyermekeket, mind a szülőket felvilágosítsák azokról a veszélyekről, amit bizonyos helyzetek magukkal hozhatnak. Sajnos sok szülő hajlamos legyinteni egy ilyen történet hallatán, és azt mondani: itt úgysem történik ilyesmi! Saját biztonságunkért elsősorban mégiscsak mi felelünk. Soha nem fogunk olyan társadalomban, olyan országban élni, ahol az emberek, a rendszer azt lesi majd, hogy nekem semmi bajom ne történhessen. Számos hasonló tragédia figyelmeztet arra, hogy senkiben sem bízhatunk, hogy nem lenne szabad olyan helyzetet teremteni, amelyben teljesen ki vagyunk szolgáltatva egy idegen kénye-kedvére.
Félreértés ne essék! Az írásommal nem Alexandrát, vagy a szüleit akarom hibáztatni, és egy ilyen tragédia áldozatát nem is szabad. Elsősorban azért írok, mert felháborítottak azok a hozzászólások, amikben boldog-boldogtalant hibáztattak, a közlekedést, a vasúttársaságot, Orbán Viktort (nem értem, hogy ő például hogyan került ide). Mindenki egymásra mutogat, én pedig attól tartok, azon kívül, hogy a felelősöket menesztik, nagyobb előrelépés nem fog történni. Továbbra sem fogjuk sem mi, sem a rendszer komolyabban venni a veszélyt, azt, hogy a gyermekekre, de nem csak rájuk, bármikor a rossz leselkedhet, nem csak stoppoláskor, hanem bárhol.
Ha a kormány annyira szeretné bebizonyítani elkötelezettségét a gyermekek védelme érdekében, talán kezdhetné ott, ahol a gyermekek és szüleik a legjobban elérhetőek, éspedig az oktatásban, ahol a sok zene óra, rajz óra és háziolvasmány mellett helyet szoríthatnának arra, hogy alkalmanként - főleg, amikor egy ilyen tragédia történik - szakemberek beszéljenek a veszélyekről. Arról, hogy senkinek sem szabad arra hagyatkozni, hogy velünk ilyen úgysem történik. Hogy az ilyen eseteket nem szabad elbagatellizálni. Nem vagyok a nagy igazság birtokában, nem hiszem, hogy lenne konkrét receptünk arra, hogyan kerüljük el a bajt, de azt tudom: nagy annak az esélye, hogy ebből az esetből sem tanulunk. És hogy annak a sok embert, akit a közelmúltban kirúgtak a hozzá nem értése miatt, ugyanolyan hozzá nem értőkkel pótolják majd.
