Végre látogatható a Wolphard–Kakas-ház

Kolozsvár reneszánsz polgárházát már számtalanszor átalakították

Szerző

Rovat

Közhír

2019. június 4. - 22:30

Akár naponta elsétálunk Kolozsváron a Főtér keleti oldalán levő impozáns, jellegzetes épületek előtt, és nem is sejtjük izgalmas történetüket, legendás életüket. Az ingatlanok rendeltetése sem igazán kedvez a megismerésnek, hiszen lakóépületben vagy intézményben nem mindig adódik lehetőség megcsodálni az adott műemlék épület értékes belsőépítészeti díszítéseit. Most viszont benézhetünk ismét az egykori Wolphard-Kakas-házba, és láthatjuk a Zodiákus teremben a csillagkép-ábrázolásokat, amelyeket eddig legtöbben csak hallomásból vagy képekről ismerhettünk. Az épületnek gazdag múltja van, története visszanyúlik a 16. századig, cserélődő tulajdonosai mindig alakították, bővítették, díszítették a házat, amely a kolozsvári reneszánsz polgárházak legkiemelkedőbb emléke. Már a 19. század végén műemlékvédelmi kérdések merültek fel, amikor az akkori ötvösmester tulajdonosa le szándékozott bontani az épületet.

Szerző: Kovács András művészettörténész

Az egykori Wolphard–Kakas-házban (Főtér 31.) végzett épületkutatás eredményei az 1992-ben kelt falkutatási jelentés foglalta össze. Történt ugyanis, hogy az együttest átvevő rosszemlékű bank, saját, látványos csődjéhez közelítve, a műemlékvédelem elemi követelményeinek ellentmondó megoldásokat kezdeményezett és erőszakolt ki a tervezőktől és az országos műemléki hatóságtól. Ilyen körülmények között végérvényesen ellehetetlenült a kutatómunka Kolozsvár egyetlen látványos reneszánsz együttesében. E sorok írója, a falkutatási jelentés akkori szerzője azóta nem láthatta az épület belsejét. Nagy volt tehát az öröme, amikor az elmúlt hétvégén ismét beléphetett a benne nyílt könyv- és emléktárgyüzletbe, és megtekinthette hónapokon át tartó kutatásai egykori színterét.
Az épület először 1896 táján, még Szathmári Elek ötvösmester lebontani tervezett ingatlanaként vált műemlékvédelmi csatározás tárgyává: a kor illetékes hatósága, a Műemlékek Országos Bizottsága tiltakozására s Szádeczky Lajos történész, kolozsvári egyetemi tanár sugalmazására a tulajdonossal végül úgy egyeztek ki, hogy a Főtér felé eső, „kevésbé értékes” szárnyat lebonthatja, az udvari szárnyat ellenben emeletráépítéssel foglalja be az új épületbe. A bontásból származó faragványokra az Erdélyi Múzeum-Egyesület támasztott igényt, s ezek idővel valóban be is kerültek az Egyesület Érem- és Régiségtárába, annak államosítása óta a helyi Nemzeti Történeti Múzeum Kőtárában találhatók.
A 20. század folyamán a ház rangos, sárga klinkertéglás burkolattal alakított főhomlokzata, földszintjén az Erdélyi Bankkal, a Főtér képének meghatározó elemévé lett. A szocializmus évtizedeiben Cartea Rusă, később Coşbuc néven üzemelt benne ugyanaz a nagy könyvüzlet.
Az említett funkcióváltás és átalakítás során, 1992–1993-ban bebetonozták és trezorrá alakították a középkorból származó boltozott pincét (Főtér felőli szegmensíves záradékú, késő gótikus lejáratával, a ház urának a pincébe vezető lépcsőjével, gyertya és borlopó számára kialakított reneszánsz fülkécskével), felszámolták annak 19. századi lejáratát, és egy másikat hoztak létre úgy, hogy elfedték a reneszánsz udvari szárny legelső ablakát is.
A bukaresti Műemlékigazgatóság követelésére irányozták elő az épület történetét feltáró épületkutatásokat, amelyeket a Román Akadémia kolozsvári Régészeti és Művészettörténeti Intézetének kutatóira bíztak, a botrányok övezte főtéri ásatásokkal nagyjából egy időben.
A falkutatás során kiderült, hogy a helyiségeket határoló északi falon fennmaradt a lebontott nyugati helyiség boltozatának a lenyomata, a második helyiségben sikerült kibontani egy szemöldökgyámos késő gótikus ajtókeretet is (ezt a keretet utólag teljesen értelmetlenül bevakolták, elfedve feltárt részleteit), amely a szomszédos, egykori Bogner-ház udvarára, eredetileg nyilván a gótikus házakat elválasztó kis sikátorra nyílt, a harmadik helyiséget pedig két, magasan elhelyezett, aprócska gótikus résablak világította meg valamikor.
A falkutatás nagy újdonságaként sikerült hitelesíteni és értelmezni a Pákei Lajos bontás előtti felmérésén szereplő – mint kiderült, Wolphard István címerével és monogramjával (STW) díszített záróköves – harmadik helyiség egykor reneszánsz gyámokra támasztott fiókos dongaboltozatát, az épen maradt faragványokkal együtt. Értelmezhetővé vált a Zodiákusterem története is: sikerült bebizonyítani, hogy a Mátyás király címerévé alakított Holló csillagkép nem modern kiegészítés, hanem Wolphard István kolozsvári bíró és asztrológus akaratából született, s a város nagy fiának az emlékét megvilágító szellemes kiegészítése volt az Állatöv csillagképeinek, s hogy a boltozat elkészítésére csak évekkel később (már Kakas István címerét viselő zárókővel), de az időközben elhunyt tulajdonos által faragtatott darabok felhasználásával került sor.
A legutolsó, ötödik helyiségben eredetileg konyha működött széles, külön lépcsőn és reneszánsz ajtón át megközelíthető kürtővel. Ezt a helyiséget utólag, a Zodiákusterem ablakai és az udvarra nyíló Kakas-címeres ajtókeret elhelyezésével egyidőben alakíthatta reprezentatív helyiséggé Kakas István. Gyámokra támasztott boltozatát díszíthette eredetileg az a leveles maszk, amely a 20. században még a Kakas-címeres ajtó fölött állott, de amelynek éppen az átalakítás során kelt lába.
A kutatásokat az épületben folyó átalakítások voluntarista és abszurd fordulata szakította meg. Az építkezésen megjelent a megrendelő, a bank egyik főembere, aki először a Zodiákusterem boltozatán fennmaradt vasgyűrűkbe – valószínűleg az egykori reneszánsz belsőt megvilágító mécsek tartóiba – kötött bele azzal, hogy ezek őt egy istálló állattartó karikáira emlékeztetik…
Másik kifogása a fiókos dongaboltozat homlokívei és a helyiségek keresztfalai közötti kis résekre vonatkozott. Teljesen alaptalanul – mert ez a boltozat csak a hosszanti falakra támaszkodik – attól félt, hogy beomolhat. Látogatásának következménye az lett, hogy 10–20 cm-re kiálló fémhálóval „bélelték” a boltozatokat, s a háló meg a boltfelületek közé nagy nyomáson betonkeveréket préseltek, megváltoztatva ezzel a belső tér méreteit, s kávák közé süllyesztve az eredetileg kiemelkedő faragványokat. Ugyanakkor beépítettek egy ívelt vasbeton gerendát is a helyiségek déli falába, amivel felszámolták a reneszánsz épületrész külső homlokzatát keleten záró kőből készült tükörkváderes sarokdíszítést (folytatását utóbb az emeleten sikerült feltárni).
Amint arról a mai állapotokat szemlélő meggyőződhet, ezeket a műemléki státussal összeférhetetlen változtatásokat következetesen végre is hajtották. A faragványok ma is megvannak. A belsőket – ha szükség volt rá, meg is tisztították – egy fehéres festékréteg és a jelenlegi belső világítás jóformán beolvasztja valamennyit, az ugyancsak fehérre festett környezetbe. A külső – udvarról szemlélhető – reneszánsz faragványokhoz nem nyúltak az 1990-es években: nem egészítették ki a falkutatás során feltárt csorbáikat, de rajtuk maradt a Kolozsvárkörnyéki puha kőanyagot fokozatosan megemésztő több rétegű, korábbi javításokból származó olajfesték bevonat is.
A felesleges festékrétegek eltávolítása és a tájainkon nagyon ritka reneszánsz belső érvényesítése mindazonáltal helyrehozható, de a boltozatoknak a teljesen felesleges és értelmetlen kibetonozása már helyrehozhatatlan kárt okozott az együttesben.
Az eltelt jó negyedszázad folyamán Kolozsváron egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem láthatta az egykori kolozsvári főbíró és asztrológus által megálmodott belsőket. Így örülnünk kell annak is, hogy örökségvédelmünk többszöri botlása ellenére, ma bárki által bejárható e mutatós, egykori humanista tulajdonosai révén izgalmas belső tér.