Vasvári Pál és a Rákóczi-szabadcsapat élet-halál harca Kalotaszegen

Tisztelgés a ’48-as hős körösfői kopjafajánál
Tisztelgés a ’48-as hős körösfői kopjafajánál (A szerző felvétele)
Körösfőn 2002-ben a Rákóczi Kultúregylet kis emlékszobát-múzeumot hozott létre a márciusi ifjú, Vasvári Pál és az általa vezetett Rákóczi-szabadcsapat emlékére, akik 1849. július 6-án estek áldozatul a román felkelők fegyvereinek a kalotaszegi magyar falvak védelmében. Évekkel ezelőtt székelyföldi útját megszakítva Zalai Mihály, Orosháza polgármestere meglátogatta az emlékházat, megtekintette a kis gyűjteményünket, és megkért, hogy adjam át a Rákóczi-szabadcsapat névsorát, ugyanis tudja, hogy Békés vármegyéből is sokan voltak tagjai a csapatnak, s megpróbálják kikutatni azoknak a személyeknek a nevét, akik Vasvári Pál mellett harcoltak, és estek el a haza védelmében. Néhány hónappal később tudatta velem, hogy az eddigi kutatások szerint Orosházáról több mint hatvannégyen álltak be a Rákóczi-szabadcsapatba, de Békés vármegye számos településéről is tudtak azonosítani vasváris katonákat.

PÉNTEK LÁSZLÓ

Azért, hogy jobban megértsük a Vasvári Pál vezette Rákóczi-szabadcsapat harci tevékenységét  Kalotaszegen, idézzük fel a néhány hónappal korábban történt eseményeket is. Történészek egyöntetű véleménye szerint Vasvári Pál történelemtanár, történész, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc egyik legműveltebb népvezére volt. Március 15-én Landerer nyomdájában barátaival, Petőfi Sándorral, Irinyi Józseffel, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával megfogalmazták a 12 pontot.  Délután első szónok volt a Múzeumnál, azután ő is részt vett Táncsics Mihály kiszabadításában. Másnap tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak. Március 19-én már az Országgyűlés színhelyén, Pozsonyban Pestváros küldöttségének ifjú és népszerű tagja volt. A kormány Pestre érkezésekor, április 14-én, a tizenötezres tömeg előtt, a Duna-parton ő mondta az üdvözlőbeszédet. Később titkár Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró, katonatoborzó, éjszakánként hadtudományi műveket tanulmányozott, előadásokat tartott az egyetemen, fél év után képzett stratéga, honvéd hadnagy.

Orvosának szigorú tiltása ellenére – hiszen állandóan lappangó lázzal küszködött – az őszi népfelkelés idején, amint hírül vette, hogy Jellasics horvát bán seregei élén az országra tört, és már Székesfehérvárig nyomult előre, megszervezte a fővárosi csapatot, amelyet kapitányi rangban ő vezetett a bán seregei ellen. A hadsereg 1848 októbere után súlyos tiszthiányban szenvedett, ezért hat hónapos csapattisztképző tanfolyamot szerveztek, ahol Vasvári oktatta a hadtörténelmet. Ebben az időben mélyült el kapcsolata Kossuthtal, teljesen az ő hatása alatt dolgozott, kis Kossuthnak is nevezték. 

Kossuth Lajos 1849. január 16-i nyílt rendeletével engedélyezte Vasvárinak szabadcsapat toborzását. Rövidesen Békés és Bihar megyéből több mint ötszáz embert toborzott. A csapat neve Rákóczi-szabadcsapat lett, amelynek az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsa értelmében Erdélybe, Kalotaszegre kellett vonulnia a román felkelők megfékezésére, akik szörnyű pusztítást végeztek a magyarság körében.

Vasvári Pál (1826–1849)

Május 2-án érkezett a Rákóczi-szabadcsapat Bánffyhunyadra, rövid pihenő után, május 5-én súlyos csapást mértek a Gyalui-havasokban megbúvó lázadó román erőkre, amelyek állandó rettegésben tartották a havasalji magyar falvakat, ezek közül többet kifosztottak, porig égettek és lakosait legyilkolták, mint például Kalotaszentkirályt vagy Zentelke esetében 1848. november 6–8. között. Ezután Vasváriék várakozó állásba vonultak. A Rákóczi-szabadcsapat századait Magyarvalkón, Kalotaújfalun, valamint Magyargyerőmonostoron és Méregjón helyezte el, ott várva a további fejleményeket. 

A Bem József tábornok által vezetett sikeres hadjáratnak köszönhetően az 1849. év tavaszára Erdély nagy része felszabadult. A császári seregek kimenetele után csak Gyulafehérvár és Déva vára, valamint az Avram Iancu román vezér parancsnoksága alatt lévő több mint negyvenezer román puskás, lándzsás sor- és határőr-katonaság maradt hódolatlan, akik az Erdélyi-szigethegységbe húzódtak vissza, onnan zaklatták és támadták a havasalji magyar településeket. A lázadó román erők lefegyverzésére Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését, miszerint három oldalról bekerítik őket, s vagy megadják magukat, vagy pedig Bihar felé menekülnek, ahol azonban a jól felfegyverzett népfelkelőkkel találják magukat szembe. A hadművelet megszervezését Bem tábornok hadsegédére, Zarzinczky ezredesre bízta, akinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel kellett hogy megkezdje a románok bekerítését. Gyalu felől Szépszögi József őrnagynak, a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagynak kétezer emberrel kellett támogatnia a hadműveletet. 

Megemlékezés az egykori csatatér helyszínén a Bélesi-tónál (A szerző felvétele)

A Vasvári Pál parancsnoksága alatt lévő dandár a következő csapatokból állott: a 49. tartalék zászlóalj két százada Buzgó László főhadnagy vezetésével, az 50. tartalék zászlóalj Pivány Ignácz őrnagy irányításával – ez székely század volt –, két udvarhelyszéki vadászszázad, amely fiatal újoncokból állott, a huszonöt főből álló bihari lovas nemzetőrszakasz Draveczky Lajos százados irányításával, a negyvenhét főből álló bécsi légiós szakasz Andrée hadnagy vezetésével, a kétszáz főből álló román utászszázad, valamint a Rákóczi-szabadcsapat négy százada. A Rákóczi-szabadcsapat első századának parancsnoka Erdélyi Antal százados, a másodiké Buljovszky János százados, a harmadiké Bátori Pál százados, a negyediké pedig Baranyi Bódog százados volt (utóbbi csak tartalékként vett részt a hadműveletben) . 

A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a havasnagyfalui fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuthtal találkozzék, értesülve az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasvárihoz azonban ez sosem jutott el. Vannak olyan feltételezések, hogy a románok elfogták a futárt, mások szerint a távolság miatt Vasváriék egy nappal hamarabb indultak, ezért nem vehették kézbe a parancsot, de azt is feltételezik, hogy Zarzinczky ezredes egyszerűen megfeledkezett róluk, vagy talán árulás történt. A tény az, hogy Vasváriékat július 4-én már körülfogták a románok, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, 6-án azonban, mivel az utánpótlást elvágták – ugyanis a bécsi légiót, amely az utánpótlás-szekerekre vigyázott, a románok szétverték, lemészárolták –, kénytelenek voltak kitörni, és ugyanazon az úton, amelyen feljöttek, visszavonulni. 

Rendhagyó koszorúzás a Bélesi-tónál (A szerző felvétele)

A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László őrnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat több mint négyszáz tagja, valamint majdnem teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Nicolae Chorcheş tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roşut bízta meg. A román csapatok kiképzését és összehangolását az Ivanovics nevezetű osztrák tiszt végezte, illetve látta el fegyverrel.

A csata és Vasvári elestének helyére vonatkozólag számomra minden egyéb állítással ellentétben a legmeggyőzőbbek azok a tanúvallomások, amelyeket a harcban részt vett tisztek Hegyesi Márton nagyváradi ügyvéd előtt eskü alatt tettek. Például a Pilhoffer Istváné, aki a 49. honvéd zászlóalj második századában harcolt és meg is sebesült Vasvári mellett, szemtanúja lévén a hős halálának. Eősi Gojdich Iván, Buzgó László hadsegéde hét-nyolcszáz méterre teszi a Meleg-Szamos jobb partjától azt a sziklaszorost, amelyből Vasváriék még kiszabadultak. Pivány Ignác, az 50. tartalék zászlóalj (darócos székelyek) parancsnokának vallomása a legmeghatározóbb Vasvári eleste helyére vonatkozólag. Tanúvallomása szerint Vasvári mellett küzdött, s szemtanúja volt Vasvári elestének, jómaga súlyos sebet kapott, és csak csodával határos módon sikerült megmenekülnie. Vallomása egybeesik másik két tiszttársának az állításával, ugyanis az a kis tisztás, ahol látta Vasvárit elesni, a Meleg-Szamos jobb partjától háromszáz méterre fekszik, amely a szűk hegyszoros bejárata előtt van. 

A fent említett tisztek vallomásai alapján próbáljuk összeállítani a történteket. Ezek szerint 1849. július 6-án délelőtt 11 órakor a Havasnagyfaluhoz közeli táborhelyről indult a dandár. A visszavonulás hátvédkénti fedezését a Pivány Ignác őrnagy által vezetett kétszázadnyi darócos székely biztosította. A Fântânele- hegytetőig szép rendben vonultak vissza a különböző alakulatok, innen az egyre mélyülő útban állandó csatározások közepette érkeztek a La Grinzi nevű határrészhez, ahonnan rátértek a törökök útjának nevezett északi irányba kanyargó, útnak alig nevezhető szűk ösvényre. A románok a dandár nagy részét engedték visszavonulni, így a Buzgó és Vasvári vezette csapatok ki tudtak törni nagyobb veszteség nélkül a gyűrűből, ámde a Pivány Ignác őrnagy két székely századát hatalmas erővel támadta a lándzsás, fejszés, puskás románság. Szűnni nem akaró harcok közepette érkeztek ahhoz a szűk hegyszoroshoz, amelynek meredek tetejéről szikla- és gerendalavinát zúdítottak a románok a székely századokra. Draveczky futárai vitték a hírt a kiszabadult csapatoknak, hogy a székelyek nagy bajban vannak. Vasvári a Rákóczi-csapat mindhárom századát visszavezényelte a székelyek segítségére. Gyilkos és kegyetlen közelharc bontakozott ki, a veszteség pedig mindkét fél részéről óriási. Nehezen kievickélve a hegyszorosból érkezett az összekeveredett tömeg a Meleg-Szamos jobb partjától háromszáz lépésre lévő kis tisztáshoz, ahol a fordulásnál az egyik magyar ágyú felborult. Az ágyú és a csapatzászló védelmére Vasvári minden erőt ide összpontosított. Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, néhány lépésre az ágyútól azonban a lovát is kilőtték alóla. Pivány még egy emberfeletti kísérletet tett az ágyú mellett térdelő és a zászlórúdba kapaszkodó Vasvári megmentésére, akinek a feje a mellére hanyatlott, zubbonya az oldalán csupa vér volt. Délután 5 óra körül járt az idő, Vasvári még élt, amikor az egyik móc, a topánfalvi Todea Simion föléje hajolt, vizsgálta, hogy talán életben van-e még. A haldokló minden erejét összeszedte, még érthetően ezt kérte: „Vigyetek Iancuhoz! Vigyetek Iancuhoz!” A móc elvigyorodott, és lándzsájával átütötte Vasvári szívét. Halottaikat a románok összeszedték, és eltemették. A magyarokat ruháiktól megfosztva egymásra hányták, így porladtak el temetetlenül a csatatéren, amelyet ma a bélesi vízi erőmű duzzasztótavának kilencven méteres vize fedi. A román harcosok emlékére kőkeresztet állítottak, a magyar hősök emlékére elhelyezett fakereszteket a románság rendre kitörte, meggyalázta.

A Vasvári-emlékszoba Körösfőn (A szerző felvétele)

Kalotaszeg népe örökre a szívébe zárta Vasvári Pált, 1995-ben Körösfőn kopjafaállítással tisztelegtek Vasvári és elesett bajtársainak emléke előtt. Minden év július első hetében emléknapot szerveznek nemzeti hősünk, a forradalmár és szabadságharcos Vasvári Pál emlékére.

promedtudo2Hirdetés