„Akkor érdemes „lenni” és „csinálni”, amikor végre béke lesz”
A Magyar Unitárius Egyház keretében működő Gondviselés Segélyszervezet immár hetedik alkalommal indított útjára humanitárius segélyszállítmányt Odesszába. Az előzőt tavaly decemberben, éppen karácsonykor juttattuk célba Vlagyimir Szkalszkijjal, aki moldáv állampolgársággal rendelkezik, 34 évig Odesszában élt, múlt év márciusától pedig Kolozsváron tartózkodik ukrajnai háborús menekültként, családjával együtt az unitáriusok fogadták be. Júniusban ismét útnak indultunk Vlagyimirral a híres fekete-tengerparti városba, ám ezúttal fő célunk Mikolajiv volt, ahová a város legnagyobb, tavaly tavasszal orosz rakétatámadást szenvedett sürgősségi kórházába szállítottunk egy nagy teljesítményű, 12 ezer euró értékű áramfejlesztőt – amelyet 90, illetve 10%-os arányban a kolozsvári Phoneo Egyesület és Gondviselés Segélyszervezet adományozott. 
Andrási Benedek, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője is segít a bepakolásnál (A szerző felvételei)
A dialízis elvégzéséhez szükséges 630 liter oldatot szerencsére nem kellett elszállítanunk az Odesszától mintegy 200 kilométerre északra található Ljubasivka városában működő kórházba, az egészségügyi intézmény vezetői eljöttek a tengerparti városba, és átvették tőlünk a TeruMedical 7 ezer dollár értékű adományát. A Kolozsváron élő ukrajnai háborús menekültek egy része speciális gyertyákat, élelmiszert és ruházati cikkeket küldött általunk a herszoni frontvonalon harcoló katonáknak. A kettészakított, félig az oroszok által ellenőrzött városban uralkodó életveszélyes állapotok miatt induláskor vita tárgyát képezte, hogy mennyire lehet veszélyes oda is elmennünk…
A Ljubasivka városában működő kórház számára a dialízisek elvégzéséhez szükséges 630 liter oldatot is felpakolják
Bevallom, június 21-én délután szorult szívvel indultam útnak egy újabb segélyszállítmánnyal az Oroszország által indított véres fegyveres konfliktus miatt rengeteg megpróbáltatást ért Ukrajnába – a háború kirobbanása óta immár negyedszer járok humanitárius céllal a szomszédos országban. Először 2022. február 25-én, a háború kirobbanásának másodnapján a Szatmár megyei Nagytarna (Tarna Mare) önkormányzatának segélyszállítmányát kísértem el a határ ukrán oldalán lévő testvértelepülés, Kistarna környékére, másodszor múlt év április közepén mentem a Magyar Unitárius Egyház égisze alatt működő Gondviselés Segélyszervezettel, akkor elsősorban a kárpátaljai magyaroknak szállítottunk humanitárius segítséget, harmadízben pedig tavaly decemberben kísértem el a szintén a Gondviselés segélyszállítmányát, amit akkor Odesszába irányítottak.
Tudtam, hogy az utóbbi hónapokban, hetekben és napokban az orosz hadsereg folyamatosan bombázta a Fekete-tenger partján lévő ikonikus várost, legutóbb június 14-én négy civil vesztette életét egy dróntámadásban – az orosz hadsereg egy kiskereskedelmi cég raktárát célozta meg. Tavaly decemberben kisebb volt a rakétatámadás veszélye Odesszában, ám sokszor nem volt villanyáram sem a lakásokban, sem az utcán, mi több, az utcai világítás és a stoplámpa-hálózat sem működött, ezért a korai sötétedést követően többnyire Vlagyimir lakásában töltöttem az időt.
Amíg a kompot várjuk Brăila városánál, Vlagyimir kitölt egy-két nyomtatványt
Most volt ugyan áramszolgáltatás, az áramfejlesztők sem berregtek az üzletek és orvosi létesítmények előtt, nem kellett a sötétben botorkálni, ám a bombázás, a rakétatámadás vagy a kamikaze drónok becsapódásának lehetősége valós és félelmetes veszélyt jelentett számunkra. A távolból irányított „halálosztók” néhány nappal korábban csapódtak be a városba. Az valamennyire megnyugtatott: Vlagyimir lakása mintegy 8 kilométerre található a szinte folyamatosan rakétázott kikötőtől, így valamennyire csökkentnek éreztük a veszélyt.
Mikolajiv városa sem úszta meg, mi több, sokkal rosszabb helyzetben volt és van, mint Odessza: a háború kezdete óta szinte naponta bombázták, rakétázták, öngyilkos drónokkal terrorizálták és gyilkolták a lakosságot. S hadd ne ecseteljem, az orosz invázió óta mi történt a kettészakított Herszonban, ahová naponta csapódnak be tüzérségi lövedékek, rakéták, öngyilkos drónok…
Segít és búcsúztat az unitárius főjegyző
Szerdán délelőtt még dolgoztam a szerkesztőségben, délután pedig már a Magyar Unitárius Egyház raktárhelyisége előtt vártam Vlagyimirt és Szabó Lászlót, a Gondviselés Segélyszervezet elnökét. Mindketten nagyon sok adminisztratív munkát végeztek a segélyszállítmány előkészítése érdekében, tudják, a román és az ukrán határőrök tüzetesen szemügyre veszik a marosvásárhelyi Kis&Friends Trans jóvoltából rendelkezésünkre bocsátott kisteherautóval szállított értékes rakományt, főleg, hogy orvosi célra használt speciális oldatot is szállítunk.
Jelen volt Andrási Benedek, az unitáriusok főjegyzője is, aki segített a rakodásban, és méltatta a szállítók bátorságát.
– Arra kérem Isten, hogy segítsen és őrizzen benneteket! Isten áldását kérem segélyünk Odesszába és Mikolajivba szállítóira, térjetek vissza épségben – mondta a lelkész.
Gumifeketnek tűnő gond a keréktárcsával
A Gondviselés Segélyszervezet amerikai egyesült államokbeli önkéntese, Sztranyiczki Zsófia is segédkezett, ő a Nemzetközi Unitárius–Univerzalista Nőszövetség ügyvezető igazgatója, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy az óceánon túli országban hatalmas mértékű adományok gyűltek össze a Magyar Unitárius Egyháznak a Kárpátaljára és Ukrajna más régióiba irányuló segélyszállítmányainak fedezésére.
Útnak indultunk Vlagyimirral. Az áramfejlesztőt Marosvásárhelyre szállította a cég, fel is tették a kisteherautóra, a magyar fuvarozási vállalat munkatársaival csak a speciális oldatot és a herszoni ukrán katonáknak szánt csomagokat kellett átpakolnunk a járműbe.
Három óra várakozás a kompra, öt óra az ukrán határon
A szerda délutáni kolozsvári indulást követően Segesvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Focşani érintésével, csütörtökön hajnali 1 óra tájt érkeztünk Brăilába. Azért választottuk a két dunai átkelést, hogy ne kelljen két határátkelőt (román-moldáv és moldáv-ukrán) „végigszenvednünk”. Így sem volt könnyebb: sokat vártunk a kompra, amely Brăila városánál átszállított Havasalföldről Dobrudzsába, 2 perccel (!) lekéstük a hajnali 3 órai átkelőhajót, amely Isaccea településről átvitt az ukrán Orlivkára, így kora hajnalban közel 3 órát kellett várakoznunk a hajó 6 órai indulásáig.
A komp kikötésekor mutatta valaki, lefújódott a jobb hátsó kerekünk. Szerencsére egy ukrán teherkocsi-sofőr segítségével felfújtuk, de a határátkelőnél ismét leereszkedett. Nem csoda, hisz itt 5 órát (!) kellett várakoznunk az útlevél-ellenőrzésre és a vámolásra. Valójában az volt a gond, hogy a teherkocsi-sofőrökkel ellentétben nem részesítettük gesztusértékű anyagi juttatásban a határátkelő alkalmazottait…
Ukrán oldalon ismét felfújták a kereket, de azonnal leereszkedett, így a pótkereket kellett bevetnünk. A kerékcsere sem volt könnyű a déli hőségben…
Odessza felé hosszasan várakoznunk kellett egy vasúti átkelőnél (éppen itt robbant le a mozdony), a Moldova Köztársaság területén sem volt egyszerű az átkelés. De mégis, mit kerestünk a szomszédos országban, hát nem azt akartuk elkerülni? Igen ám, de sehogy sem sikerült, mert az Odesszába vezető M15-ös autóutat egyszerűen keresztezi … Moldova. A szabályok értelmében az ukrán teherkocsisok ellenőrzés nélkül használhatják a délkeleti csücskét, hogy elérjék a hajdani Besszarábia régió jelenleg ukrán területen lévő övezetét. Bonyolult helyzet. Az állig felfegyverzett ukrán katonák beengedtek, integrált áramkört tartalmazó lapkát adtak a kezünkbe – tavaly még papír fecnire jegyezték le a gépkocsi rendszámát és az utasok nevét.
Áthaladtunk Moldova Köztársaság területén
Vlagyimir szerint azért ennyi itt a katona, mert az ukrán hadsereg attól tart, hogy az egyetlen ország által el nem ismert Dnyeszter Menti Köztársaságból orosz katonák szivárognak át Ukrajnába. Nem a valóságtól elrugaszkodott elmélet, hisz a Kisinyovtól elszakadt országrészt a Vlagyimir Putyin vezette állam irányítja. Nyáron különböző provokatív akciókra került sor a Moldovai Köztársaságban, az oroszok destabilizációs akciókkal próbálkoztak.
Belépéskor betáplálták a kis teherautó rendszámát, típusát, illetve az utasok számát, kilépéskor ellenőrizték, és visszakérték
Akkor az volt az legelterjedtebb elmélet, hogy a Krím-félszigetet a Mariupol-Herszon – Mikolajiv-Odessza tengerparti vonalon összekössék az elfoglalt területekkel, és Oroszországhoz csatolják.
Áthaladtunk Moldova Köztársaság területén, alig néhány kilométernyit. Az út szélén piros-sárga-kékre és kék-sárgára festett határkövek – de van ám katonai ellenőrzőpont is. Este hatkor közelítettük meg Odesszát, hétkor adtuk át a dialízishez szükséges orvosi folyadékot a Ljubasivkában működő kórház illetékeseinek, így szerencsére nem kellett még közel 200 kilométert megtennünk az északra fekvő városig.
Továbbra is bujkál a fiatal férfi
Egy lakótelepi tömbházlakásba mentünk, ezúttal magabiztosan használtuk a felvonót, nincs már (annyi) áramszünet, mint legutóbb itt jártunkkor, decemberben, amikor a lépcsőkön cipeltük fel a csomagjainkat. Ugyanabban a helyiségben szálltam meg, mint decemberben, vendéglátóm egyik lányának a szobájában. Azonnal arra lettem figyelmes, hogy az ablakokat X alakzatban ragasztószalaggal erősítették meg annak érdekében, hogy bombázások, rakéta becsapódások esetén ne törjenek ki. Belegondolok, mégis, hogyan lehet így élni. Nem sokkal a háború kitörése után a család elmenekült, hiszen nyilvánvaló volt: Odessza is az oroszok célkeresztjében van.
Világos, hogy egy tizenéves lány szobája: portréja a falon, rajzai egy szekrény oldalán, a plüssmacik egy része a széken azóta is, elárvulva. Ők már nem fértek be a sebtében összerakott csomagba, visszavárják gazdájukat. Üres csészének támasztott, aranyszínű csillámporral behintett díszpárna, az országokat cirill betűkkel feltüntető földgömb, a szobába beépített terasz, hőszigetelő ablakok. Ezek a tömbház mögötti zöldövezetre néznek, onnan már csak néhány lépésnyire van a főút.
A háború ellenére építkeznek Odesszában
A tavaly is láttam a fiatal férfit, aki most is ugyanabban a szobában rejtőzködött, mint decemberben. Annyi a különbség, hogy most nem a sarokban, hanem a szoba közepén volt a matraca. Ugyanúgy nézte a végtelenségig a sorozatfilmeket, mint fél évvel ezelőtt. A háború után tematikus kvízversenyen minden bizonnyal verhetetlen lesz… De hányan lehetnek olyanok, mint ő?
Nem tudtam vele kommunikálni, egyáltalán nem beszélt angolul. A Google translate applikáció segítségével néhány dolgot mégis sikerült megtudnom: egy környékbeli városban élt, a tulajdonosok beleegyezésével itt húzódott meg a háború miatt. Alternatív pénzügyi tranzakciókkal foglalkozott, hosszabb ideje munkanélküli. Nagyon ritkán hagyja el a lakást, akkor is csak azért, hogy élelmet és tisztítószereket vásároljon.
Mielőtt a konyhába értem volna, a bejárati ajtó tokján látható feljegyzésekre lettem figyelmes: dátumok, centiméterek. Aztán méterek és centik vannak feltüntetve. Két gyermeket neveltek itt, az évek során egyre csökkent a köztük lévő magasságkülönbség…
Szonja ismét „hazatér”
Eszembe jutott Szonja és a decemberi első „hazatérése”. A kislánnyal a kolozsvári vasútállomáson egy civil szervezet által az ukrajnai háborús menekülteknek kialakított és működtetett tranzitövezetben találkoztam, 2022 márciusában vagy áprilisában. Két vonat érkezése között önkéntes tevékenységet végezve megetettük, megitattuk, meleg ágyat biztosítottunk számára, édességgel kínáltuk. Hálából minden önkéntesnek egy piros szívecskét rajzolt, s a közepébe cirill betűkkel azt írta: Szeretlek (Я люблю тебя). A szív fölé a nevét: Szonja (Соня). Alá pedig a szülővárosát: Odesa (Одеса).
A megható ajándék azóta is nappalim előkelő helyéről néz rám minden nap. Akárcsak decemberben, a papír fecnit most is magammal vittem az ukrajnai városba: Szonja újabb virtuális hazatérése ez. Derékba tört a gyermekkora, el kellett hagynia szülővárosát, háborús menekültté vált Európában vagy az óceánon túl. Ki tudja, hol van most, mit csinál Szonja… Legalább így térjen haza néhány napra. Remélem, harmadik alkalommal nem csak általam tér haza virtuálisan, hanem visszatelepül szülővárosába…
A papírt visszatettem a pénztárcámba, ügyeltem, ne gyűrődjön össze, hazahoztam s visszatettem a nappalimba.
Este 9 órakor feküdtem le, hiszen előző nap, szerda reggeltől, azaz már 36 órán keresztül voltam ébren…
Légiriadó, Leonardo di Caprio és Elon Musk… Mikolajivben
Pénteken hajnali 5 órakor ébredés, 6 órakor indultunk elvinni a generátort a mikolajivi sürgősségi kórháznak. Pontosabban indultunk volna, mert éppen légiriadó volt. Vlagyimir aggódva nézte a hazai Ro-Alertnek megfelelő üzenetet, majd néhány perc múlva azt mondta, lefújták, mehetünk. Tragikomikus, ugyanakkor mégis különleges, hogy légiriadóval jelzik segélyszállítmányunk indulását – jegyezte meg Vlagyimir.
Taxit hívtunk, elmentünk a kis teherautó állomásozó helyére, elindultunk. Utunk Odessza belvárosán keresztül vitt. A legszebb részt, a Primorszkij körutat a háború kezdete óta lezárták. Akárcsak tavaly decemberben, most sem volt látható a híres Richelieu-szobor, homokzsákok vették körül, óvják az ukránok. Sok helyen az ukrán hadsereget reklámozó óriásplakátok láthatók, máshol pedig arra figyelmeztetnek, tilos bemenni a vízbe, a hadsereg aláaknázta a kikötő teljes területét, megakadályozva ezáltal, hogy az oroszok elfoglalják a várost. Mi több, a fürdőzés azért is tilos, mert a kahovkai Dnyeper-gát június 6-i felrobbantása miatt a tenger vizének a minősége rendkívül rossz.
Köszönik nekik a segítséget
A vasútállomás rendkívül szép épülete mellett haladtunk el, csodás az architektúrája. Vlagyimir hirtelen fékezett, előnyt kellett adnia egy villamosnak. Igen, mintha nem lenne háború: emberek tucatjai mindenhol, zakatol és csilingel a villamos, ám a világhírű Patyomkin-lépcső le van zárva. Tavaly decemberben sem tudtunk sétálni rajta.
Újabb óriásplakát: ezúttal az Ukrajnát támogató hírességeknek köszönik meg a gesztust, a fotón felismerem Leonardo di Caprio és Elon Musk arcát.
FOLYTATJUK
*** A fotóriport ide kattintva tekinthető meg. ***
