„Akkor érdemes „lenni” és „csinálni”, amikor végre béke lesz”
*** Az első rész ide kattintva tekinthető meg. *** A fotóriport itt található. ***
Újjáépítik a rakétatámadást ért mikolajivi kórházat
Reggel tízkor már Mikolajivben voltunk, Dimjanov Alexander Jevgenevics igazgató és munkatársai jelenlétében a sürgősségi kórháznál átadtuk a körülbelül 12 ezer eurót érő nagyteljesítményű áramfejlesztőt.
Munkazaj hallatszott: az igazgató büszkén mondta, újjáépítik azt az épületszárnyat, amelyet tavaly tavasszal orosz rakétatámadás ért. Annyira intenzív dolgoztak, hogy a munkások a videóinterjú készítése közben sem álltak le, pedig látták, mi történik. Az igazgató kénytelen is volt rájuk szólni.
Vlagyimir Szkalszkij (kék polóban), a Gondviselés Segélyszervezet önkéntes munkatársa átadja Dimjanov Alexander Jevgenevics (balról, piros színű polóban) igazgatónak a Phoneo Egyesület és a Gondviselés Segélyszervezet nagy teljesítményű áramfejlesztőjét (A szerző felvételei)– Fiúk, álljatok már le egy kicsit, behallszik a zaj, nem lesz jó az anyag, az urak Romániából hoztak rendkívül értékes áramgenerátort nekünk!
Úgy tűnt, elégedetlenkedtek, de leállt a meló.
– A kórházat 1984-ben építették, tavaly és most is itt kezeljük a civileket és az alig 100 kilométerre található fronton megsebesült katonákat. Az orosz invázió óta 3 ezer pácienst láttunk el. A bombázások és rakétázások miatt a vízellátás kapcsán jelentkező komoly gondokat európai partnereinknek köszönhetően részben megoldottuk, ám az áramellátás tekintetében problémákkal küszködünk. Most viszont a romániai Phoneo Egyesületnek köszönhetően ez a gond is megoldódik, s egész nap lesz villanyáram az épületben. Az oxigénellátást még meg kell oldanunk. Nagyon köszönjük a segítséget, és a győzelemben bízva várjuk a békét – nyilatkozta az igazgató, s kiegészítésként megkérdeztem tőle, még mire lenne szükségük.
Újjáépítés a rakátatámadás után
Dimjanov Alexander Jevgenevics felsorolásba kezdett: orvosi berendezések, nevezetesen angiográfiai és idegsebészeti eszközre, a herszoni kórház ugyanis rakétatalálat miatt jó ideje használhatatlanná vált, itt látják el az onnan érkező pácienseket is.
– Nőgyógyászati felszerelésre is hatalmas szükség van, a jelenlegiekkel nagyon nehezen tudjuk ellátni a háború ellenére itthon maradt hölgyeket. Nagy hiány van a nőgyógyászati műtétek elvégzéséhez szükséges bipoláris hisztéria resectoszkóp szettekből – hangsúlyozta az igazgató.
Csupán idehaza kerestem csak rá, hogy miről is van szó: az angiográfia olyan érfestéses vizsgálat, amelynek során az artériákat kontrasztanyaggal megfestik, így a belsején látni lehet az esetleges sérüléseket, aneurizmákat, vérrögöket, szűkületeket, érelmeszesedéseket, egyéb éren belüli elváltozásokat.
Mir! Mir! Mir!
Röviden szót váltottam a munkásokkal. Az ukrán nyelvtanfolyamon elsajátított tudást latba vetve megkérdeztem, hogy vannak, mit csinálnak. Kérdésemre kérdéssel válaszoltak, megjegyezve: akkor érdemes „lenni” és „csinálni”, amikor végre béke lesz.
– Mir! Mir! Mir! – mondták az orosz béke szót szinte kórusban, s letörten néztek maguk elé.
Mindenki számára a lehető legnagyobb csapás a háború… Lehetetlenség nem elérzékenyülni, nem átérezni a szomorúságot, keserűséget.
Nem akartunk sokat időzni a városban, mindenki azt mondta, az oroszok bármelyik pillanatban rakétatámadást intézhetnek a kórház vagy a település bármelyik pontja ellen. „Tudjuk-e, mi történt például a közeli Herszonban a reggel?” – szegezték nekünk a kérdést. Rakétatalálat érte a tömegközlekedési vállalat épületét, négyen meghaltak. Nem mintha egy háborús övezetben nem történhetne meg bármi, mégis megdöbbentem. Megjegyeztem, hogy de hát nekünk oda kellene mennünk – mire ketten megfordultak, s faképnél hagytak, mint akit eszementnek néztek.
A mikolajevi sürgősségi kórház halottasházának a kovácsműhelye
A herszoni frontvonalon harcoló katonáknak a Kolozsváron élő ukrán háborús menekültek által készített speciális gyertyákat, a ruhákat és az élelmiszereket postára tettük. Az ukrán Nova Posta kitűnő szolgáltatást nyújt, az állami vállalat csődjét kihasználva, az épületeit és üzlethelyiségeit átvéve, néhány üzletember vállalkozást indított és multimilliomos lett. Euróban. Ezt Vlagyimir mondta, akivel gyorsan elpostáztuk a küldeményt.
Nem volt hangulatom fotózni a vízért sorban álló embereket, a háború során lerombolt épületeket sem akaródzott már lencsevégre kapni, arra vágytam csupán, hogy mihamarabb távozzunk ebből a veszélyes városból, amelyet néhány nappal korábban szintén rakétatámadás ért.
A mikolajevi sürgősségi kórház udvarában, visszaindulás előtt. Balról jobbra: a szerző, Dimjanov Alexander Jevgenevics igazgató és Vlagyimir Szkalszkij
Útban Odessza felé több katonai ellenőrzőpontot láttunk, a román rendszám ellenére, bennünket nem állítottak meg. Nem sokkal Mikolajiv elhagyása után egy kocsi hátsó szélvédőjére írt PRESS feliratra lettünk figyelmesek. Cseh rendszámú kocsiban ültek az újságírók, minden bizonnyal a herszoni frontvonalon voltak, ott készítettek helyszíni riportot. Belegondoltam, nekem újságíróként nincs keresnivalóm Herszonban, hiszen egyházi segélyszervezet önkénteseként járok Ukrajnában.
Légiriadók miatti álmatlanság
Pénteken délután négykor már visszaértünk Odesszába. Egyenesen Vlagyimir feleségének, Yuliának a családjához mentünk, ahol a kis teherautót parkoltuk. Az udvaron ismét találkoztam a bátyjával, az autószerelővel. Személygépkocsik voltak a javítóműhelyben. Bár továbbra is korlátozott mennyiségű üzemanyagot biztosítanak a lakosságnak, emiatt keveset lehet használni a gépkocsikat, mégis megállás nélkül kell dolgoznia. Nem panaszkodott, végzi a munkáját. Ő is csak annyit mondott: Mir! Mir! Mir! Visszatérő refrén errefele.
Yulia tizenéves unokaöccsével számítógépes játékokról beszélgettünk. Minimális felszereltségű gépén keveset „lövöldözött”, szinte mindenben segítenie kellett édesapjának, próbálja elcsenni a szakma csínját-bínját. Nem biztos, hogy ő is autószerelő lesz, erről még nem döntött.
A mikolajevi kórház ablakait rétegelt lemezekkel védik
Már nem lepődtem meg, amikor Yulia édesanyja franciául kívánt jó étvágyat. Kiderült, a nyugdíjazott operaénekesnő jól beszéli Voltaire nyelvét. Mivel a többiek nem értik a franciát, inkább angolul folytattuk a beszélgetést. Finom ukrán levest, borst fogyasztottunk el.
A bázisunkként szolgáló odesszai tömbházlakásra mentünk. Este próbáltam kimenni sétálni, de légiriadó volt. Később még három. Ráadásul minden este tíz órától kijárási tilalom van érvényben. Vlagyimir már lefeküdt, így WhatsAppon írtam neki, hogy már a reggeli ébredéskor elolvassa: nem érzem biztonságban magamat, mihamarabb hazamennék, hisz ez nem más, mint egy aktív háborús övezet, öngyilkos, halálosztó drónok és rakéták csapódnak be, bármi, bármikor, bárhol megtörténhet.
Megnyugtattak a helyiek: nincs mitől tartani…
Szombaton reggel még nem tudtunk hazaindulni, a korábban problémát okozó gumiabroncs és keréktárcsa javítás alatt volt, utóbbi több helyen megrepedt. Híreket olvastam a Jevgenyij Prigozsin vezette Wagner-csoport fegyveres felkeléséről, még jobban aggódni kezdtem. Kettős csapás: háború Ukrajnában és polgárháború Oroszországban... Valójában bármi és bármikor előfordulhat.
Sok helyi mondta: nem kell semmitől tartani, viszonylagos biztonságban vagyunk. Közben sorolták a különböző horror történeteket: ki, hogyan halt meg, milyen más városokat ért rakétatámadás, hány épület omlott össze, mennyien sebesültek meg, illetve vesztették életüket. Mind-mind „megnyugtató” történetek.
– Lásd, mi is itt vagyunk, semmitől sem kell tartanod. Az utcán sétáló emberek, a nyitva levő üzletek és bevásárlóközpontok is mutatják, rendben vannak a dolgok – mondta nevetve az egyik férfi.
Most is zongorázott nekünk...
Arra gondoltam, hamis biztonságérzet lett úrrá rajtuk. Ráadásul ők otthon vannak, én pedig haza akarok menni. Tudtam, hogy az oroszok meg fogják bosszulni az elfoglalt dél-ukrajnai területeket a Krím-félszigettel összekötő Chongar-híd használhatatlanná tételét, ugyanez történt a Kercsi-szorosi híd esetében is. A részleges rombolás után rakéták százai zúdultak az ukrajnai városokra.
Ugyanakkor azzal érveltem a hazaindulás mellett, hogy a humanitárius szállítmány átadására vonatkozó küldetésünket teljesítettük, ideje mihamarabb hazamenni, főleg a Chongar-hídat ért támadás és a rendkívül kiszámíthatatlan és képlékeny oroszországi helyzet miatt. Akkor olyan kérdések merültek fel, hogy: vajon Putyin túléli a lázadást? Esetleg a bizonytalan helyzetet kihasználva, valaki, valahol megnyom egy gombot és vége lesz Európának? Támadás éri a kontinens legnagyobb ilyen jellegű létesítményét, a zaporizzsjai atomerőművet? A háború eddigi lefolyásából láthattuk, hogy bármi, bármikor, bárhol megtörténhet. Vegyük csak például a Nova Kakhovka-i gát megsemmisítését. Ki gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges?
Írtam ismét Vlagyimirnak, mi a helyzet a károsodott felnivel. Kiderült, meghegesztették, de még két helyen repedést észleltek rajta, ezért újabb szakemberi beavatkozásra volt szükség.
Lakónegyedi séta, piaccal
Kihasználtam a lehetőséget, és elindultam kenyeret vásárolni meg sétálni a lakónegyedben. Reggeli gyanánt grillezett zöldségeket és narancslevet rendeltem a tömbházhoz közeli kis vendéglőben, a bevásárlóközpontban pedig kenyeret vettem, a cukrászdában süteményt és limonádét fogyasztottam.
Ha az utcát és az ügyes-bajos dolgaikat intéző embereket, a közúti forgalmat és a tömegközlekedést néztem, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Mintha nem is lenne háború, a szomszédos országban pedig szinte polgárháború. Mintha bármelyik pillanatban nem csapódhatna be bárhová egy rakéta vagy öngyilkos drón. Arra a következtetésre jutottam, az itteni emberek már ezt is megszokták. 
Kikötőváros piacán mindig sok a hal
Hihetetlen, de ehhez is alkalmazkodni lehet. Mondták is többen nekem, hogy úgy tesznek, mintha békeidő lenne: élik az életüket. Értetlenkedtem: ez mégis hogyan lehetséges? Szerintük egy idő után az ember képes „lekapcsolni” az agyának azon részét, amely a hírek olvasásából „meríti” a pánikhangulatra buzdító érzéseket. Különleges adottság, gondoltam magamban. Legszívesebben söröztem volna velük, de tudtam, minden bizonnyal majd vezetnem kell, Vlagyimir nem fogja bírni egyedül a kormánykerék mögött hazáig a 900 kilométeres utat.
Ajándék a bujkáló fiatalembernek
Elmentem ugyanahhoz a piachoz, amelyet Vlagyimir feleségével, Yuliával decemberben meglátogattunk. Fiatal pár krumplit és cseresznyét árult, mások csecsebecsének, ruhának próbáltak új gazdát találni. Itt is, de mindenhol máshol ugyanaz a látvány: rengeteg fiatal, katonaköteles férfi sétált fel-alá, végezte a dolgát. Ez is hozzájárult ahhoz a hamis érzéshez, hogy mintha nem is lenne háború. Megkérdeztem egy helybélit, hogyhogy nem viszik őket kiképzésre és a frontra?
– Ha általános mozgósítást vezetnek be, akkor a politikai és katonai vezetés népszerűsége drámaian csökken. Ráadásul minden bizonnyal erősödik a háborúellenes érzelem. Ezt senki sem akarja, ezért csak hébe-hóba szerveznek utcai rajtaütésszerű elhurcolást, vagy csengetnek a katonaköteles férfiak ajtaján, akik amúgy sem tartózkodnak a hatóságok által ismert lakcímen – mondta a neve elhallgatását kérő férfi, aki meglepően jól beszélt angolul.
Pihenő. Őt nem érdekli a háború...
Eszembe jutott a lakásban bujkáló fiatalember: ő csak ételért megy ki a lakásból a közeli boltba, immár közel másfél éve elszigetelten él a tömbházlakás egyik szobájában. Decemberben sem tudtunk kommunikálni, egyáltalán nem beszél angolul. Akkor a Google translate applikáció segítségével néhány dolgot mégis sikerült megtudnom: egy környékbeli városban élt, a tulajdonosok beleegyezésével a háború miatt itt húzódott meg. Alternatív pénzügyi tranzakciókkal foglalkozott, hosszabb ideje munkanélküli. Nagyon ritkán hagyja el a lakást, akkor is csak azért, hogy élelmet és tisztítószereket vásároljon.
Pantallónadrágot adtam át neki, csillogó szemekkel köszönte meg. Mondtam, nemsokára béke lesz, tudja majd használni. Mosolygott.
Aludtam néhány órát, tudtam, hogy a román oldalon nekem is vezetnem kell.
Süketnéma taxisofőr
Délutánra valahogy sikerült megjavíttatni a felnit, ám a sors újabb fintora „csapott le” ránk: süketnéma taxisofőr vitt el Vlagyimir anyósához és a sógorához, ahol a kis teherautót parkoltuk. Értetlenkedésemre Vlagyimir megnyugtatott: Ukrajnában a hajtási jogosítvány előtti orvosi vizsgálaton nem ellenőrzik a hallást. Megdöbbentem, de nem firtattam az ügyet. Mindketten stresszesek és fáradtak voltunk, csak fölösleges vita alakult volna ki. A fiatal gépkocsivezető biztonságban elszállított a címre, borravalót is adtunk neki.
Szombaton 19 órakor indultunk el Odesszából, éjfél előtt fél órával értünk Orlivkába, a határátkelőhöz. Vasárnap dél körül szolgáltattuk vissza a Kis&Friends Transnak a kis teherautót, fél kettőre értem a lakásomba, délután ötkor bújtam ágyba: ezúttal „csak” 32 órát voltam ébren.
Nem tudni, mikor viszünk újabb segélyszállítmányt Odesszába vagy Mikolajivbe. A külföldi és a belföldi adományozók lelkesedése alábbhagyott, beállt a természetes „fáradtság”. Továbbra is ott segítünk, ahol tudunk: most a Kolozsváron élő ukrajnai háborús menekülteknek…
