Humanitárius segélyszállítmánnyal jártunk a háború sújtotta Odesszában (Első rész)

Indulás előtt szándékosan nem követtem a híreket: feltétlenül el akartam kerülni a fölösleges aggódást. Tudtam, hogy nemrég támadás érte az odesszai kikötőt, mi több, az Oroszország által használt iráni drónok rendszeresen cirkálnak Ukrajna egyik legnépesebb, ugyanakkor stratégiai fontosságú városa fölött. Ráadásul a Krím-félszigetnek Oroszország által történt elfoglalása után a Fekete-tenger észak-nyugati partján található kikötő az ukrán haditengerészet fő támaszpontjává vált, ezért a katonai agresszorok kiemelt célpontja lett.

A János Zsigmond Unitárius Kollégium udvaráról hárman indultak: Vlagyimir Szkalszkij (balról a második), a szerző (középen) és Yulia Szkalszkájá (jobbról a második). Jó utat kíván Szabó László, a Gondviselés Segélyszervezet elnöke (balról az első), Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke (balról a harmadik), Elekes Zsolt, a János Zsigmond Unitárius Kollégium iskolalelkésze (jobbról a harmadik) és Vagyas Attila, Gondviselés Segélyszervezet alelnöke (jobbról az első)

Azt is tudtam, hogy az egymillió lakossal rendelkező városban csupán elvétve van villanyáram, ezért Szélyes Levente barátomnak köszönhetően plusz mobiltelefonnal, külső akkumulátorral szerelkeztem fel. Lévén, hogy – nem a frontvonalra ugyan, de – háborús övezetbe igyekeztem, csomagoltam téli hálózsákot, felfújható-hőszigetelő matracot, sapkát, torokkötőt, kesztyűt, melegítőnadrágot, kulacsot, vastag zoknit. Arra gondoltam, hogy amennyiben légiriadó (sorozata) következik be, s néhány órát vagy akár egy-két napot kell a polgári védelem valamelyik óvóhelyén tölteni, legyen megfelelő felszerelésem.

Két unitárius lelkipásztor innovatív megoldása

Szalonnából, konzervből, csokoládéból, vízből és több napig elálló kenyérből álló kisebb túlélő csomagot is betettem a hátizsákba, ha netán váratlan támadás éri a várost, s menekülni kell. Háború alatt lévő országról lévén szó, arra is gondoltam, bármi történhet: az is előfordulhat, hogy lezárják a határokat, s napokig vagy hetekig nem lehet hazatérni.Szerencsések voltunk, mondták a helybéliek is, semmi ilyesmi nem történt, mi több, szinte zavarmentes volt az áramellátás is. Később kiderül, miért.

Szerencsés utat kívánt az unitárius püspök

Pénteken, december 23-án délben indultunk útnak a János Zsigmond Unitárius Kollégium (JZSUK) udvaráról a marosvásárhelyi Kis& Friends Trans Kft. által a Gondviselés Segélyszervezet rendelkezésére bocsátott, árufuvarozásra használt kisteherautóval. Jobbágy Júlia és Elekes Zsolt unitárius lelkipásztor, Szabó László, Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet elnöke és alelnöke is jelen volt, Kovács István unitárius püspök is szerencsés utat kívánt, angol és magyar nyelven nyilatkozott annak érdekében, hogy a videóriportot két nyelven lehessen összeállítani. Tele teherszállítóval indulunk

Elmondta, ez immár a tizenharmadik segélyszállítmány Ukrajnába, az unitáriusok szívükön viselik az odesszai és a környékbeli emberek sorsát, a hazai, európai és főleg amerikai adományozóknak köszönhetően ezúttal 30 ezer lej (körülbelül 6500 amerikai dollár) értékben négy áramfejlesztőt, emellett napelemes fényszórókat, gyertyákat, vitaminokat és gyógyszereket, valamint összecsukható ágyakat, ruhákat és lábbeliket szállítottunk a háborús övezetbe.

A püspök kiemelte, hogy a segélyszállítmányt az unitáriusok által 2022 márciusától a Magyar Unitárius Egyház vendégszobájában elszállásolt két ukrajnai háborús menekült, Yulia és Vlagyimir juttatja el a rászorulóknak, őket a Szabadság újságírója kíséri el.

Hálózsákokat szállítanak?

Útnak indultunk, okostelefonos applikáción néztem, merre lenne a legrövidebb eljutni Odesszába. A Google maps Jászvásáron (Iaşi) és Kisjenőn (Kisonyov/Chişinău) keresztül mutatta a legrövidebb utat. Vlagyimirnek igaza volt: a román-moldovai, valamint a moldovai-ukrán határon az idők végezetéig kellett volna várakoznunk. Azzal érveltem, hogy hivatalos papírokkal rendelkező segélyszállítmányról lévén szó, minden bizonnyal soron kívül kezelik majd útleveleinket, vámolják a szállítmányt. Vlagyimir nem értett egyet, mint mondta, a korábbi alkalmakkor közvetlenül a román oldalról kelt át Ukrajnába, a Dunán.

Újratervezés.

 Az applikáció szerint ez azt feltételezte, hogy Segesvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Foksány (Focşani), Galac érintésével jussunk el a Dunáig, az Isaccea-Orlivka határátkelőn pedig kompra szállva jussunk át az ukrán oldalra. A vége jó, mondta Vlagyimir, ám ezen az útszakaszon, Kézdivásárhely környékén nagyon sok a szerpentin, azt mindenáron el kellene kerülni. Így Csíkszereda érintésével a Gyimeseken keresztül jutottunk át Moldovába, s értünk le Galacra.

Az ukrán oldalon hosszasan kell várakoznunk a hajnali órában a határon, hidegben

Itt csak ritkán jár a komp, ezért lesiettünk Brăilára, s rövid időn belül átkeltünk a folyón. Isacceán ismét, a román oldalon eseménytelenül keltünk át a határon, az ukrán határőr viszont többször megkérdezte, szállítunk-e hálózsákot… Mondtuk, nem. Kissé irritálta a válasz, s ajánlotta, legközelebb legyen ám nálunk. Közel másfél órát tartott az ügyintézés. Megfogadtuk: legközelebb lesz nálunk két protokoll hálózsák. Igen ám, de amennyiben minden segélyszállítmány alkalmával nekik is jut valami, megszokják – ötlött fel bennem –, s legközelebb erélyesebben fogják kérni, s amennyiben nincs, dupla ennyi időt kell majd a határátkelőnél rostokolni. Kétélű dolog, de… Nem volt idő továbbgondolni a dolgot, Vlagyimir már hozta is az útleveleket.

Voltak előttünk...

Nagyon sűrű volt a köd, lassan haladtunk. Hajnali fél hatkor egy ukrajnai faluba értünk, valakiktől nagy raffia szatyrot vettünk át, ételt küldött valakinek Odesszába, a falu éppen útban volt, át kellett haladni rajta. Ez a helyzet is igazolta, hogy mennyire nehéz a helyzet a városban: a falun megtermő zöldséget és gyümölcsöt, valamint a levágott baromfit szállítottuk az egymilliós városba…

Katonai ellenőrzőpontok a főúton

Reggel 7 óra 50 perckor egy olyan katonai ellenőrzőponthoz értünk, ahol meg is állítottak. Nagyon fiatal, állig felfegyverzett katona jött az ablakhoz, mondott valamit Vlagyimirnak. Benézett a fülkébe, Yulia kábultan ébredt fel. Egy papírfecnit adott, amelyen a dátum (12.24), az időpont (07:50), a teherszállító Maros megyei rendszáma, az utasok száma és a 23-as szám szerepelt. Vlagyimir elmagyarázta, hogy hivatalosan éppen Moldova Köztársaságban voltunk, csakhogy ezt az utat az államközi megállapodás értelmében Ukrajna felügyeli.

Gondosan őriztem a papírfecnit

Szerinte azért van ott annyi katona, mert az ukrán hadsereg attól tart, hogy az egyetlen ország által el nem ismert Dnyeszter Menti Köztársaságból orosz katonák szivárognak át Ukrajnába. Nem a valóságtól elrugaszkodott elmélet, hisz a Kisinyovtól elszakadt országrészt a Vlagyimir Putyin vezette állam irányítja. A nyáron különböző provokatív akciókra került sor a Moldovai Köztársaságban, az oroszok destabilizációs akciókkal próbálkoztak. Akkor az volt az legelterjedtebb elmélet, hogy a Krím-félszigetet a Mariupol-Herszon-Nyikolájev-Odessza tengerparti vonalon összekössék az elfoglalt területekkel, és Oroszországhoz csatolják.

Nem volt időnk katonai vagy geostratégiai szcenáriókon elmélkedni, továbbmentünk, és a sűrű köd miatti lassú haladás ellenére megérkeztünk Odesszába. Yulia azonnal berohant a szülői házba, szorosan és hosszan magához ölelte az édesanyját. Erős, még a háború által is elszakíthatatlan kötelék ez.

Biztos helyen hagytuk a teherautót, azonnal aludni mentünk egy többszobás lakásba.

Elmenekült család, ragasztószalagos ablakok

Másnap keveset autóztunk, majd egy lakónegyed tömbháza előtt álltunk meg a személygépkocsival. A tízemeletes épületbe szovjet típusú, vastag vasajtók vezettek, a fém postaládák is minden bizonnyal ugyanabból az időszakból valók. Mindenik üres, ki tudja hány évtizede járt levél bennük utoljára. A mindenféle számlákat is egy betonpárkányra dobta le – gondolom a postás. Megtudtam, hogy ilyen sincs már, a különféle nyugták valahogy mégis eljutnak a tömbház bejáratához.

Szovjet típusú postaládák a tömbház lépcsőházában – de postás rég nem jár ki

Gyalog mentünk az emeletre, mert ha közben elvették volna az áramot, a felvonóban ragadhattunk volna. Ismét a volt szovjet államokban látott stílus: egy vasajtón keresztül egy kis előtérbe jutottunk, ahonnan két ajtó nyílt, két külön lakásba. A szomszédok összefogtak, s megerősített védelmet biztosítottak a lakásuknak.

Külön szobába vezettek. Azonnal arra lettem figyelmes, hogy az ablakokat X alakzatban ragasztószalaggal erősítették meg annak érdekében, hogy bombázások, rakéta becsapódások esetén ne törjenek ki. Belegondoltam, mégis, hogyan lehet így élni.Megtudtam, hogy nem sokkal a háború kitörése után az ott lakó család elmenekült, hiszen nyilvánvaló volt: Odessza is az oroszok célkeresztjében van.

Ma már sajnos más a kotta...

Egy kislány szobája volt ez, portréja a falon, rajzai egy szekrény oldalán, a plüssmacik egy része a széken, elárvulva – már nem fértek bele a sebtében összerakott csomagba, de visszavárják gazdájukat. Üres csészének támaszkodó, aranyszínű csillámporral behintett díszpárna, az országokat cirill betűkkel feltüntető földgömb, a szobába beépített terasz, hőszigetelő ablakok. Ezek a tömbház mögötti zöldövezetre néznek, onnan már csak néhány lépésnyire van a főút.

Kimentem a konyhába, faljak valamit, közben a bejárati ajtót is szemügyre vettem: bentről faburkolatú, férfit ábrázoló szentkép ráragasztva, az ajtón négy (!) zár. A falon végig piros alapon sárga rózsákat ábrázoló tapéta. Az egyik szekrény vitrinjében a mosolygó, szerelmes pár egy szív alakú keretbe foglalt fényképen, rajta felirat: Home. Love. Azaz Otthon és Szerelem A nő széles mosollyal tekint a kamerára, a férfinek csukva a szája. Az egyik félig nyitott fiókban kottás füzet: ki tudja, mikor játszották ezt a partitúrát…

Az elhagyott lakásban bujkáló férfi

Meglepődésemre az egyik szobában egy fiatal férfivel találkoztam. A sarokba helyezett matracon feküdt, L alakban a falra ragasztott szigetelőlapok, feje egy huzat nélküli párnán pihent, hordozható számítógépén filmet nézett, és gyakran vette kézbe az okostelefonját. Az ablak bal oldalán leszakadt légkondicionáló berendezés, lógott belőle az áramkábel, az egész szerkezetet csak egy fémhuzal tartotta még a falon. Semmit sincs értelme megjavítani, helyretenni, a helyzet kiszámíthatatlan. A zongorát a függönytartóról leszedett függönnyel fedték le, előtte egy szék. Mikor és mit játszhattak rajta utoljára?

Két gyermeket nevelt a család...

Nem tudtam kommunikálni a fiatalemberrel, egyáltalán nem beszélt angolul. A Google translate applikáció segítségével néhány dolgot mégis sikerült megtudnom: egy környékbeli városban élt, a tulajdonosok beleegyezésével itt húzódott meg a háború miatt. Alternatív pénzügyi tranzakciókkal foglalkozott, hosszabb ideje munkanélküli. Nagyon ritkán hagyta el a lakást, akkor is csak azért, hogy élelmet és tisztítószereket vásároljon.

Mielőtt visszatértem volna a konyhába, a bejárati ajtó tokján látható jelekre figyeltem fel: dátumok, centiméterek, aztán méterek és centik voltak rajta feltüntetve. Két gyermeket neveltek itt, az évek során egyre csökkent a köztük lévő magasság… A konyha mindennel fel volt szerelve, de semmit sem lehetett használni, hiszen nem volt a lakásban villanyáram.

Kiszámoltam, hogy már huszonhat órája voltam ébren, épp ideje volt lepihennem.

Délután a segélyszállítmány kedvezményezettjeinek egy része a helyszínre jött átvenni a generátorokat. Nagyon hálásak voltak. Miközben átrakták a szállítmányt, kimentem az utcára, de figyelmeztettek, menjek vissza, kint nem biztonságos.

Yulia és Vlagyimir, a Gondviselés Segélyszervezet két önkéntese, Kolozsváron élő háborús menekültek, (balról az első és a második) a kedvezményezettek egy részével

Ennek ellenére kihasználtam, hogy elfoglaltak, s a szemeteskukáknál várakozó gyermekek felé mentem: két fiú és egy kislány, arra vártak, hogy valaki új szemetes zacskókat hozzon, és azokból válogathassanak. Közelebb mentem. A kisfiúnak csúzli volt a szájában. Nekik adtam a zsebemben levő kis csokoládét. Három felé osztották. Egy éhes macska is megjelent, számára nem volt elemózsia.

Rám szóltak, azonnal menjek be az udvarra. Attól tartottak, a katonaság igazoltat: rendkívül feltűnő, hogy magyar útlevéllel ilyen helyen tartózkodom, kérdőre vonhatnak, feltételezhetik, hogy úti okmányom hamis, bevihetnek a rendőrségre vagy az egyik kaszárnyába. Onnan aztán beindul az igazoltatási és a személyazonosság bizonyítására vonatkozó eljárás örvénye…

Szonja virtuális hazatérése

A teherszállítóval egy lakónegyedi iskolához mentünk, itt volt a Vlagyimir által kiszemelt segélyszervezet egyik raktára. Videóztam és fotóztam a lerakódásnál, s közben eszembe jutott Szonja és az út előtt magamnak tett ígéret. A kislánnyal a kolozsvári vasútállomáson egy civil szervezet által az ukrajnai háborús menekülteknek kialakított és működtetett tranzitövezetben találkoztam 2022 márciusában vagy áprilisában. Két vonat között megetettük, megitattuk, meleg ágyat biztosítottunk számára, édességgel kínáltuk.

Szonja, hazatértél!

Hálából minden önkéntesnek egy piros szívecskét rajzolt, s a közepébe cirill betűkkel azt írta: Szeretlek (Я люблю тебя). A szív fölé a nevét: Szonja (Соня), alá pedig a szülővárosát: Odesa (Одеса). A megható ajándék azóta is nappalim előkelő helyéről néz rám minden nap. A papír fecnit magammal vittem az ukrajnai városba: Szonja virtuális hazatérése ez. Derékba tört a gyermekkora, el kellett hagynia szülővárosát, háborús menekültté vált Európában vagy az óceánon túl. Ki tudja, hol van most, mit csinál Szonja… Legalább így hazatért néhány napra.Legalább így hazatért néhány napra.

A papírt visszatettem a pénztárcámba, ügyeltem, ne gyűrődjön össze.

A második rész ide kattintva olvasható.

(Borítókép: Indulás előtt – Kovács István unitárius püspök is segít bepakolni)

(Személyes hangulatfotók a szerző blogján, ide kattintva)