Ő volt az, aki élő, milliós nézettségű tévéműsorokban leplezte le a „parafenomének” egész seregét, Uri Gellerrel az élen. 1999-ben az amerikai Kongresszus előtt lenyelt egy teljes doboz homeopatikus készítményt (címkéje szerint a maximális adag nyolc óránként két pasztilla, túladagolás esetén sürgősen orvoshoz kell fordulni), hogy bebizonyítsa azok hatástalanságát. Ezt a mutatványt többször megismételte műsorok, előadások során. Leleplezte Peter Popoff tévéevangélista prédikátor-gyógyítót, aki a megatemplomában a padsorok között állított fel – látszólag találomra – embereket, akikről mindent tudott (név, lakcím, személyes adatok, betegség stb.) majd látványosan „meggyógyította” őket. Popoff bombasztikus siker volt, amíg megfelelő berendezésekkel Randi és csapata ki nem derítette, hogy apró fülhallgatón keresztül a feleségétől kapta az információkat, aki a hívek által előzőleg kitöltött kis kártyákról olvassa fel neki az egészet. A csaló sztárkeresztény hamarosan csődöt mondott (pedig korábban a kisebb – tíz-tizenöt dolláros – csekkeket egyszerűen a szemétbe dobta, lusta volt beváltani azokat, milliomos lett csak a nagyobb összegű adományokból is). De talán Randi legjelentősebb cselekedete az volt, amikor 1964-ben ezer dollárt ajánlott fel bárkinek, aki tudományosan ellenőrizhető körülmények között bizonyítékot tud nyújtani bármilyen paraképességről. Az összeg hamarosan egymillió dollárra növekedett, és rengetegen jelentkeztek, de a kísérletek ötvenegy éve alatt (2015-ben Randi leállította a programot) még az előzetes teszteken sem „ment át” soha senki.
Miért fontos erről és a többi militáns szkeptikus, például Richard P. Feynman Nobel-díjas fizikus hasonló célú munkásságáról beszélni? Mert a tudomány, a tudás és a tények, a valóság egyszerű, bizonyítható léte, a kritikus gondolkodás, a logikus menetet követve igazolható állítások tökéletesen elvesztették súlyukat a társadalomban. Egy olyan világ polgáraiként, amelyben csak az számít, hogy miből mennyi pénzt lehet csinálni, valahogy abba a rettenetes helyzetbe kerültünk, hogy egészen hatalmas tömegek előtt a puszta vélekedés ugyanakkora súlyt képvisel, mint a minden kétséget kizáróan bebizonyított tudományos tény.
Csodagyógyszerek, mindenféle kristályok, olajok, energiamezők, varázsigék, amulettek, horoszkópok és a többi hajmeresztő butaság mindegyike sok millió dolláros iparágak alapját képezi. Arról nem is beszélve, hogy Kopernikusz és Kepler után félezer évvel arról kell érvelni egy csomó embernek, hogy a Föld nem lapos.
Mi okozza ezt a kétségbeejtő helyzetet, amelyben a józan eszű szemlélő kezdi azt hinni: fajunk számára nincs remény, a Homo sapiens nem akar többé sapiens lenni? Miért fogadnak el jelentős embertömegek kritikátlanul tökéletes képtelenségeket? Miért hajlandók kevés pénzüket mosolyogva odaadni szélhámosoknak, akiknek állításai homlokegyenest szembemennek a tudomány által igazolható (és a legtöbb esetben réges-régen igazolt), általuk is érzékelhető valósággal?
Úgy gondolom, a szólásszabadság félreértése, a vallásszabadság szándékos félremagyarázása, a politikai korrektség és az értelmiséggel szembeni dogmatikus gyanakvás egy sajátos konglomerátumával van dolgunk,
Félreértik a szólásszabadságot, mert azt hiszik, ha mindenki hangoztathatja véleményét (eddig minden rendben), akkor mindenki másnak kötelessége az adott véleményt tisztelni. Itt a tévedés: csupán azt a jogot kell tiszteletben tartani, hogy a véleményt szabadon hangoztathassa. Viszont ha igazolhatóan baromságot állít, akkor az én saját véleménynyilvánítási szabadságomhoz az is hozzátartozik, hogy kiröhögöm, megcáfolom, akár nyilvánosan is! Megsértődik? Hát őszintén sajnálom... Mármint azt, hogy az arcába bámuló tényekből nem tanul, inkább sértődésbe gubózik, és igazi fanatikus módjára képtelen álláspontját szembesíteni a valósággal. A valóság egyik kellemetlen szokása ugyanis az, hogy nem fog megváltozni, hogy a kedvünkbe járhasson.
A vallásszabadság félreértése, mert nem tudunk meghúzni egy józan észhez és egyszerű tisztességhez köthető határt a között, hogy mit van joga valakinek elhinni, s főleg vallás címen másokkal elhitetni. Nem tudjuk törvénybe, sőt, valamiféle szokásjogi normába se kodifikálni, hogy hol húzódik az a határ, amelyen túl a vallásnak nevezett meggyőződések valamelyike ártalmas lesz mind az egyénre, mind a társadalomra, sőt, a nyilvánvalóan kártékony, ártalmas szekták, kultuszok esetében sem tudjuk, mit lehet, mit van jogunk, és mit érdemes tenni. Ez rendkívül kényes kérdés, és mindig is az lesz. Egyedüli lehetőség sokszor megvárni, hogy a sarlatánok megszegjék az érvényes törvényeket, és akkor azok alapján lehet fellépni ellenük. A legszomorúbb azonban, hogy mindaddig, amíg törvénybe ütközőt cselekednek, tehetetlenül kell néznünk, amint emberek sokaságát szédítik csalással, hamis ígéretekkel, hatástalan, esetenként ártalmas „gyógyításokkal”. S miközben kiforgatják az elkeseredett betegeket pénzükből, összeesküvés-elméletek tömegét szövik a „hazug, igazságot eltitkoló orvosokról és gyógyszerészekről”.
Politikai korrektség, mert ma már nemigen lehet leégetni, megszégyeníteni senkit, aki pedig nagyon megérdemelné. Így gyakorlatilag teljesen veszélytelenül lehet hatemeletes ökörségeket fennhangon hirdetni a nyilvános térben, s az egyszerű ember, ha azt látja, hogy a csalóknak és a kreténeknek nem forrasztja torkára a szót senki, nem szólal meg sem a tények egyszerű hatalmával felvértezett ítélet, sem az önhitt tudatlanságnak jogosan kijáró gúny, azt hiheti: ejsze, igazuk lehet.
Az értelmiséggel szembeni gyanakvás az a gondolat – sajnos elterjedtebb, mint hinnénk – hogy a tudás nem valami értékes dolog. Ha pénzben mérjük, valóban nem, hiszen nagyságrendekkel több dörzsölt gazember lett milliomos, mint ahány tudós. Ehhez járul a középszerű és tudatlanságára büszke buta ember pökhendi szólama: „ha nem értem, akkor gyanús, nem kérek belőle”. Persze van ennek politikai töltete is, hiszen a milliomosok érdekeit védő pártoknak eszük ágában sincs olyan generációkat felnevelni, akik kellő értelmi kapacitás birtokában átlátnak a szitán, így aztán propagandával, a legbutább vallási mozgalmaknak való hízelgéssel és az oktatás kizsigerelésével létrehozzák azt a kvázi-analfabéta generációt, amely továbbra is megszavazza őket. Ismerős? Nem véletlen. Aki számára a tudás és az értelmiség gyanús, azt arra kérném, tegye egy mérleg serpenyőjébe mindazt, amivel a tudomány hozzájárult az emberiség haladásához, fejlettségéhez, életszínvonalához, sőt, erkölcsi rendjéhez is, és nem utolsósorban ahhoz a számítógéphez, aminek billentyűzetén a büszkén buta és agresszív kommentjeit zúdítja a mit sem vétő világra. A mérleg serpenyőjébe pedig tegyen be minden olyan valós értéket, amit a hiedelmek és igazolhatatlan állítások adtak a világnak.
Ne értsenek félre, nem akarom én feltétlenül az iskolai-egyetemi tudást bálványozni. Pontosan Randi mutatott rá, hogy olykor a legtanultabb emberek is megvezethetők: egy napon a Harvard egyik orvosi kutatóintézetének munkatársa – tanult, diplomás ember – hívta fel és közölte, hogy ott van az intézetükben valaki, aki be fogja zsebelni az egymillió dolláros díjat, mert képes arra, hogy a kézfejére fektetett gyufásdobozt csupán a gondolat erejével élére állítsa. Randi elkérte az intézet faxszámát, majd a polcról leemelve a bűvészek egyik kézikönyvét, faxon elküldte nekik a Gyufásdoboz kézfejen való élre állítása című kezdő szintű leckét tartalmazó oldalt.
Én a ma már ritkaságnak számító széles körű tudás mellett török inkább lándzsát. A legtöbb iskolai-egyetemi pálya, a tipikus karrierhez, „sikerhez” szükséges tudáshalmozás ha nem is általánosíthatóan, de jellemző módon egyenirányítja az emberek agyát-gondolkodását. Saját szűk területükön belül hatalmas tudást halmoznak fel, de azon kívül sokan olyan esetlenné és szánalomra méltóan ügyefogyottá válnak, mint a partra vetődött kúszóhal. Ez a fajta tudás elég egy jó karrierhez, de nem óv meg igazából semmitől.
A polihisztor, a széles körű, enciklopédikus műveltségű ember ma nagyon ritka. Ugyancsak kevesen vannak azok, akik megfelelően nyitottak, kíváncsiak, érdeklődőek. Túl gyakran hallani, mert túl sokan, túl könnyen és túl sok mindenre mondják azt, hogy „ez engem nem érdekel”. Nem éreznek rá, hogy világunkban igazán mély szinten minden mindennel összefügg.
Óvjuk meg a következő generációt a járványszerű, társadalmat felölelő életvitelszerű közönytől, a csupán sikerre és szórakozásra beállított, értékre zsigerből immunis, igénytelen és arrogánsan buta életfelfogástól!
Pénteken zajlanak Kolozsváron a Magyar Tudomány Napja Erdélyben plenáris rendezvényei, szombaton a szakosztályiak java része. A tudomány, annak népszerűsítése, terjesztése, a tudásnak mint értéknek a felmutatása egyeseknek szívügye, de körük túlságosan zárt. Nem elefántcsonttorony, de szűkre szabott ezüstkalitka a tömegekhez képest, amelyeket minden ilyesmi tökéletesen hidegen hagy.
Legyen a tudás és a műveltség újra érték, társadalmilag és anyagilag is megbecsült, egyetemesen elfogadott emberi erény. Egyszersmind a közöny és a szándékos tudatlanság, a vakhit és a bárgyú bigottság legyen szégyen!
