Buszra szálltunk, olyanra, aminek az orrát a zöld tacskó jel díszíti, de a szigorú ellenőr így is ellenőrizte a jegyemet. Bezzeg a gazdim bérletére rá se nézett! Az ablakot bámulva kinéztem a mellettünk elsuhanó autókra, motorosokra, a néhány járókelőre és társaimra, a kutyákra, akik szintén igyekeztek valahova.
A buszmegállóban már várt ránk egy magas, hosszú lábú, karcsú bokájú, fehér bundás teremtmény, Bolha: és képzeld el, gazdijának lábszárát nem takarta nadrág! Hm... micsoda fenséges női illatok! A bundás hölgyre, hogy a szemébe nézhessek, bizony, magasra kellett emelnem a tekintetem, szerettem volna látni világos barna szemét és rózsaszínű orrocskáját. Hozzám képest kissé magas, de legalább lány: egy makrancos hölgy, aki orrát magasan hordva megy a saját feje után – hallottam, ahogyan beszélt róla a gazdija az enyémnek. Nem tudom miért mondta ezt, mert Bolha orra is a földet szántja, másképp hogyan találta volna meg a Sétatérre vezető utat! Méghozzá a Szerelmesek hídján át, a Szamoson túlra...
A parkban Bolha, az árok csordogáló vizében végigcaplat, én mellette a szárazon. Amikor a szobrokkal körülölelt nagyméretű fürdőkádhoz értünk, ahol megállás nélkül szökik a magasba a víz, makrancos hölgyem egy ugrással a medencébe termett! Gazdim megpróbált engem belegyömöszölni, de sikertelenül. Szegény nem tudja, hogy a tacskó nem vízikutya.
Meg kell mondanom, újdonsült barátnőm nagyon okos! Kutyaiskolába jár, ahol megtanítja az embereket az engedelmességre, illemre, és néhány emberszabályra, amit a kutyák elvárnak. Be is mutatott néhányat.
Kedves, udvarias, figyelmes velem szemben, alacsony termetemről, kurta lábamról nem tett említést. Elválás előtt még leszögeztük a következő találka időpontját fenn a Fellegváron. Zálogom jeléül átadtam az ehető gyertyákat. Hazafelé a buszon gazdim mesélt arról, hogy Bolha utcakölyökként tengette életét Nagyenyeden, a szakadó esőben találtak rá, és micsoda véletlen, kisgazdim ölében tette meg az utat Kolozsvárig, hogy más fogadhassa örökbe...
Meséljek egyik szerelmi kalandomról? Vonzanak a feketék, a fekete bundások. Első szerelmem Ribizli, a rövidszőrű, fekete tacskó, akibe első látásra beleszerettem. (Még ifjú koromban találkoztam vele először, de azóta sem feledtem.) Eltelt néhány év, de szemet gyönyörködtető külalakja mit sem változott, ugyanolyan csinos, formás, elragadó és izgató teremtés, mint valaha. Fitos orrocskája, gombszeme lenyűgöző. Gazdijainkkal együtt vonultunk az egyik monostori parkba, ahol loholtunk egymás után, nyargaltunk egymás mögött, ahol megengedték a diszkrét hancúrozást és kergetőzést, az oldalba bökést és orrunk összeérintését, és néha az egymásra mászást is... de ilyenkor a gazdim leemelt Ribizliről. Kerültem én is kutyaszorítóba: a hátamra vetettem magam, úgy amikor a lábaimmal támasztom az eget, de akkor Ribizlit vették le rólam. Állítólag trimmelte a bundámat. Nagyon meleg volt, a nyelvem a térdemig ért, és nem lett volna baj, ha rövidebbre tépett bundával kell távoznom a helyszínről. De légyottunk kalandjának hamar vége szakadt: elfáradtunk, és ki-ki hazatért saját otthonába. Megkérem a gazdit, máskor is sétáljunk arrafelé.
Forró Ágnes
