Tücsök fél, és áthúz az út túlsó oldalára, ahonnan néhány méter után ismét visszakanyaradunk, és ez addig megy, amíg haza nem érünk, a tetőig. Tudja, melyik házban laknak a „kaput döngető, kerítést szaggató nagykutyák”. Kegyetlenül húzza a pórázt, a „nem húz”-ra kissé megenged, utána mintha elfelejtené, hogy mire is kértem, ismét nagy erővel vonszol hazafelé. Azt viszont észrevettem, hogy ha laza a póráz, állandóan hátranéz, hogy vagyok-e még, követem-e, nem léptem-e le másfelé...
Péntek van, erre a rövid időszakra magammal vittem a képtárba, ahol éppen kiállítást szerveztem, mert szerveztettek. Olyan sokat maradt egymagára mostanában, gondoltam, megvigasztalom, amibe egy kis buszozást is belekalkuláltam, hiszen imád utazni.
A galéria üvegablakai a földig érnek, Tücsök két mellső lábára támaszkodva kibámul, ahol nagyon sűrűn követik egymást autók és emberek. Autók parkolnak a járdán, az emberek kerülgetik őket, Tücsök megugatja a hirtelen megálló, lefékező kocsit, amelyből kiszáll valaki, és a kirakat előtti parkolóórába pénzt dobigál. (Otthon is kinéz, illetve „lenéz” az ablakból, a magas asztalról rábámul a világra.) Ez a közelség viszont megzavarja, nem tudja, hogyan reagáljon erre.
Megérkeznek a brassais ötödikesek a rajztanárral, képnézegetés helyett (és mellett) rávetik magukat Tücsökre, gyámbásszák és simogatják, ő a nedves orrát rányomja arcukra: Tücsök olyan alacsony, hogy le kell érte hajolni, de le is lehet ülni mellé a földre. Kacagás, vihorászás, sikítás a képtárban... Tücsök bemenekül a fűtőtest alá, de onnan is kiráncigálják. Ilyen lenne a kutyaterápia?
No, de nézzük csak meg a képeket, ha már itt vagyunk, szólt rájuk a tanárnő. Technikai kérdések is előkerülnek: van-e riasztó gombja a képnek?; miért halászzsinórral van felfüggesztve?; miért kék a ló?; az mi?; ennek miért nincs címe?; a „művész néninek” ez az univerzuma?...
Az osztály elvonulása után Tücsök nagyot sóhajtva elterül a lábam mellett. De arra téved Bolha (Tücsök másik barátnője) rózsaszín orrával, lábai oly hosszúak, kecsesek, hogy kutyám nyugodtan elfér a hasa alatt. Megörülnek egymásnak, szagolgatnák is egymást, de újabb osztály lép be a képtárba. Jóformán körül sem néznek, „né, kutyák!” felkiáltással a gyerekek lerohanják őket: végre eljött a Hogyan ne simogassunk? nevű tantárgy ideje is.
De ez az osztály is tovább áll, újabb látogatók térnek be, akik hol a falon függő tárgyra, hol a kutyára esik a tekintetük, és mosolyognak. Hogy aztán arra tévedjen Tücsök nagy szerelmének gazdija, természetesen kutya nélkül: a hol van Ribizli? ugatással felismeri gazdáját, elébe szalad, és nyüszítve, hálásan kiköveteli magának a simogatást. De most átadom a szót Tücsöknek:
„Hallom... szóval az úgy volt, hogy életem nagy szerelme, Ribizli új lakásba költözött, a város túloldalára. Gyönyörűen sütött aznap a nap. Buszra ültünk, az ablak mellett foglaltam helyet gazdim ölében. Kis idő múltán már egy másik buszon ültünk. Idegen, furcsa szagok, helyek. Aztán (mivel gazdim nem tudta, hol kell leszállni, hirtelen ölbe kapott, és leugrottunk a szinte már induló buszról) leszálltunk, s hát ott várt rám Ribizli (a fekete simaszőrű tacskó): karcsúan, fényesen, gombszemei csak úgy ragyogtak. Hogy kedvében járjak, mellette sétáltam (pórázon... dehogy engedtek el!), néha rám mordult, így kísértem el hazáig, új otthonáig. Körbevezetett, levegőztünk a napsütésben, megmutatta saját udvarát és teraszát, ahol fű is nő, meg virág is, ahol van szék és asztal. Mi ketten azok alatt és körülötte rohangáltunk. Általában én szaladtam utána, mindig egy lépéssel előttem járt (mert hagytam), a teraszon szabad volt kotorékot ásni. Felváltva, egymásnak adva a gödröt, ástunk tovább. Ismét leheveredünk egymás mellé. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy Ribizli eltűnt mellőlem. Futás megkeresni! Mivel jó nyomolvasó vagyok, a szagok a szobába vezettek, ahol Ribizli, puha rongyokkal körülvéve, egy doboz tetején pihent szegény árván.
»- Gyere Tücsök, megyünk haza!« – harsant fel a kürtszó... Sajnos, mennem kell, vakkantom Ribizlinek, így el kellett búcsúznom tőle: orrunk összeért, a dobozról lelógó füle hegyét megpusziltam. Jól nevelt létére azért elkísért egészen az utcasarokig.”
