Az újvidéki színház első előadását, Örkény István Macskajátékát 1974-ben mutatták be. Célkitűzésük, hogy a színházlátogató közönség valamennyi korosztályának igényes kikapcsolódási lehetőséget nyújtsanak. Évente mutatnak be sokszereplős zenés produkciókat, ösztönzik a Vajdaságban élő és alkotó írókat azzal, hogy drámáikat műsorra tűzik, de játszanak klasszikusokat is. A színház törekszik arra, hogy a legkiválóbb rendezőket, vendégművészeket hívja meg, mert ez színesíti és gazdagítja a repertoárt, és építi a csapatot is, amelyről az újvidéki színház a honlapján állítja: köztük működik a csapatszellem, a munka színvonala magas. „Egy európai színház Újvidéken!”, vallják, állítják magukról, és dolgoznak azon, hogy valóban az legyen. Ezt mutatták meg kolozsvári vendégjátékukban, amely valóban „extravaganza”, mert látszólag ellazult állapotot mutat be, amelyben el- és kiszólások hangzanak el a színészéletről, a színház lényegéről, szerepéről, a kisebbségi lét kihívásairól, a világ dolgairól sok tánc és zene, bolondozás és komoly teljesítmény közepette. Leginkább a csapatot, csapatszellemet csodálhatta meg a kolozsvári közönség: összeszokott, jóban-rosszban kitartó, egymást elfogadó és támogató csapatot, amelyben helye van az idősnek, tapasztaltnak, teltebbnek, soványnak, magasnak, alacsonynak, fiatalnak, férfinek és nőnek.
Az alaphelyzet: a színház születésnapi ünnepsége utáni kábulatban a színészek csetlenek-botlanak a feltételezésük szerint üres színházépületben, hangosan gondolkodnak, kitalálják egymás gondolatait, unottak, fáradtak és vérprofik. Oda-odaszólnak egymásnak, és kiszólnak a feltételezett vagy ott sem levő közönségnek. Közben minduntalan megszólal egy régi vagy újabb dallam, operett, revü, ami önmagában értékelhető produkció, ám a számok közt folytatódik a méltatlankodás vagy nosztalgiázás, a fiatalok kioktatása, egymásnak és egymásról szóló panaszok. Finom irónia érzékelhető a szöveges és zenés részek összekapcsolásában, az egyes prózarészekre válaszul felcsendülő zene kiválasztásában, a nézők egyre inkább érzékelik és értékelik ezt a játékot, valamint az előadásra jellemző egyensúlyt, hiszen nincsenek túlzások, túljátszott vagy túlhangsúlyozott részek. Még a füst, a szárazjég, a stroboszkóp sem túlzás, minden a helyén van, és pontosan annyi ideig tart, amíg szükséges ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Erős jelenetek, szavak hangzanak el, erős fény- és hanghatásokat használnak, és minden patikamérlegen kimért, kiszámított és mégis spontánnak tűnő, játékos és holtkomoly. Egyszóval megvan ebben az előadásban minden, ami színházzá teszi a színházat: kimond hétköznapi gondokat, megfogalmaz örökérvényű igazságokat, számba veszi a kortárs jelenségeket, és mindvégig szórakoztat, elkápráztat, elvarázsol, játszik a nézővel. A néző pedig hálás, dülöngél a nevetéstől és törölgeti a szemét, feltöltődve megy haza, mert érzi, tudja: nem olcsón szórakoztatták, hanem lesz mire visszarévednie, lesz min el-elgondolkodnia.
Aki most nem jutott el az újvidékieket megnézni, ne hagyja ki legközelebb, mindig valami erőset, valami meglepőt, valami nagyon sajátost és ugyanakkor fontosat hoznak.
