A kötet valóban csak látszólag szól a fociról, bár arról is lenyűgöző szakszerűséggel. Borsi-Kálmán Béla voltaképpen esszéket ír, s azok már semmilyen szempontból sem ”pszeudók”. Az esszét irodalmi, művészeti, vagy manapság egyre inkább társadalom- vagy természettudományos tárgyakról írt művészi igényű tanulmányként szokás definiálni.
Itt valóban művészien megírt – tematikailag is szépirodalmian igényes és sokoldalú – tanulmányokról van szó. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a történész és diplomata B-KB eredetileg szépírónak indult. Több tucatnyi novellát és regényt fordított magyarra, főként románból. Ezekben a korai (s titokban talán szépirodalmi becsvágyat is működtető) ujjgyakorlatokban kialakult készségek (s az alapjukul szolgáló tehetség) ezeket az esszéket valóban a szépirodalom szférájába emelik.
A magyar futball első világháború utáni történetének hatalmas irodalma van. Ez az irodalom főként zsurnalisztikai vagy önéletrajzi emlékiratokból áll, néha egyfajta oral historyhoz közelít. B-KB azonban jóval komplexebb műalkotást hoz létre. Egyszerre futball- és társadalomtörténész, emlékiratíró, riporter, szépíró, publicista, lélekbúvár. Leginkább meghökkentő analógiáival nyűgözi le az olvasóját. Az egymással látszatra összekapcsolhatatlan társadalmi jelenségek, jellemek, történések közt fedez fel számunkra, hétköznapi megfigyelők számára átláthatatlan, mert nagyon is mélyen fekvő, így aztán nagyon is megvilágosító összefüggéseket. Ennek a szabad képzettársításnak egyik legszebb példája a – lélektani regény motívumaitól sem mentes – Sarkozy-Mourinho párhuzamra épített esszé, az Egy korszak végén? – Futball és politika (Avagy rögtönzött kisportrék egy trénerről és egy kvázi státusférfiról).
Ez a fajta sokoldalúság és kötetlenség jelenthetne dilettantizmust is. A valóság azonban ennek éppen a fordítottja. A tanulmányokat egy szokatlan, de vaskövetkezetességgel érvényesített tudományos igény jellemzi.
Ezt az igényt már az alaptéma is jelzi. A kötet első esszéinek egyikében leszögezi: „A futball nekünk, magyaroknak jóval több holmi látványos és divatos sportjátéknál! Ellenkezőleg. A történelmi kompenzáció fontos terepe, vigasz a nemzettévállás sikertelenségéért, polgári átalakulásunk felemás voltáért, gyógyír a magyar álom (és állam) 1920-as szertefoszlására/szétszedésére. Egyszersmind tükre mindannak, ami a magyar társadalom mélyén történik. Azóta is.” (63. o.)
A hangsúly itt is a „mélyén”-re esik, hisz B-KB a futball kapcsán, szinte már ürügyén, olyan mélyre ás a magyar történelem XX. századában, mint talán senki más. Valamikor divat volt mintegy alulnézetből szemlélni a történelmet. A francia Annales-iskola a történettudomány alapvető kérdésének azt tekintette: hogyan lehet egyszerre megragadni a gyorsan változó és éppen változásai és látványossága miatt előtérben lévő történelmet, és a mélyben zajló, a szemtanúk és a szemlélők által szinte nem is észlelt történéseket, a „földszint” alapstruktúráit, a mindennapi élet alakzatait, a természeti környezet, az anyagi kultúra elemeit. Az irányzat képviselői úgy vélték, hogy az – alapstruktúrákkal kölcsönhatásban – erre az alapszintre épül a gazdasági élet, a társadalom, az államok, a kultúrák – azaz a konjunktúrák szintje. S a legfelsőbb emeleten zajlanak a hagyományos értelemben vett történelem politikai és katonai folyamatai. Az úgynevezett történelmi események.
A különböző szintek vizsgálata természetesen az időbeliség más és más tapasztalatát is feltételezi. A politika és a háborúk perpatvarainak rövid idejét, a közepes távú konjunktúrák ciklusait, melyek a kedvező vagy kedvezőtlen körülmények találkozásának idejében zajlanak és a mélyben meghúzódó, a történeti állandóságot a struktúrák hosszútávú sajátosságait definiáló hosszú időt, a „longue durée”-t. Borsi-Kálmán Béla nem, vagy alig hivatkozik az Annales-iskola képviselőire: Marc Blochra, Lucien Febre-re, Fernand Braudelre, George Dubyra, Jaques le Goffra, Philippe Ariès-re, Paul Veynre, de annál következetesebben érvényesíti elképzeléseiket.
Az az „alapstruktúra”, a labdarúgás, melyet vizsgálódásai tárgyául (de korántsem kizárólagos témájául) választ a „magas történelem” nézőpontjából periférikus ugyan, de talán még a politikánál is látványosabb, jelenlévőbb, hiszen a lapok, a rádió, majd a tévé a közember (főként a férfitársadalom) érdeklődésének elsődleges tárgyaként tálalja. A mögötte meghúzódó történelem azonban csaknem minden érdeklődő számára érzékelhetetlen. Legalábbis a tudat szintjén. A látvány és az érzelmek, sőt indulatok szinte teljesen elfedik azokat a mikrotörténéseket, melyek a nagy társadalmi mozgások koncentrált kivonatai, s melyekre ezek a mikrotörténések a – történelmi folyamatokra mindig is meghatározóan jellemző – kölcsönösség jegyében jelentékeny hatást gyakorolhatnak.
Borsi-Kálmán Béla – bármennyire is meglepő – a futball kapcsán a Nagy Francia Forradalom által elindított és a modernitás sorsát alapvetően meghatározó folyamat, a nemzetépítés legfontosabb kérdéseit veszi újra és újra szemügyre.
Mindenekelőtt az asszimilációt.
Az ilyen irányú vizsgálódásoknak korábbi munkáiban már következetesen kimunkált előzményei vannak. Egyik legjelentősebb könyve A polgárosodott nemes, avagy (meg)nemesedett polgár közvetlenül is az asszimiláció egy sajátos, mert a maga tiszta formájában csak a francia és az angol társadalomfejlődésre jellemző kölcsönösségéről, az arisztokrácia és a polgárság konfliktusokkal terhes, de társadalmilag roppant termékeny összefejlődéséről szól. B-KB az asszimilációt ugyanis a szokásosnál jóval tágabb jelentésben használja. Az egyént útjára bocsátó kisebb közösségek és a domináns közösség viszonyának mindenkor jelenlévő alapvonását, és nem csupán a nyelvi-kulturális hasonulást érti rajta.
Ennek a – szervesnek ígérkező – mindenekelőtt a szokásokat, viselkedési mintákat, mentalitásokat érintő összefejlődésnek B-KB Magyarországon is számos kezdeményét mutatja ki. Több dolgozatában is beszédes példákkal szemlélteti a túlnyomó többségében német-, illetve zsidó polgárság és a magyar arisztokrácia hungarus elitté való szervesülésének csíráit. Ezeket a kezdeményeket sajnos lerombolja a nagyhatalmak – Norbert Elias által A civilizáció folyamata című könyvében a „kultúra” és a „civilizáció” ellentéteként leírt – konfliktusa. Mára sajnos (ha nem is a történettudományban, de magában a történelemben) kiderült, hogy a „civilizáció” gyanánt aposztrofált állampolgári nacionalizmus (ez utóbbi fogalmat Elias soha nem használja) lényegében ugyanazokat az anomáliákat képes produkálni, mint a voltaképpeni nevén emlegetett kulturális nacionalizmus.
A nyelvi-kulturális és az állampolgári kizárólagosság – mivel mindkettő gazdasági és politikai világuralomra tör – szükségszerűen vezetett világháborúkba. Ezek pedig az önmagát korszerűnek álmodó magyar nemzetépítési kísérletet már azzal is kudarcra ítélik, hogy Magyarországot voltaképpeni alkata ellenére a fajelméletté fajuló nyelvi-kulturális nacionalisták táborába sodorják. S ezzel magát a társadalmat fatálisan és máig hatóan megosztják. A fajelmélet ugyan a franciákat is megkísérti, de a nyelvi-kulturális kisebbségek jakobinus típusú asszimilációjának sikeressége ezt az alternatívát felfüggeszti. A lenyűgözően sikeresnek tűnő francia állampolgári nacionalizmust aztán az angolok és az amerikaiak viszik arra a „végső” győzelemre, mely manapság mintha mind nyilvánvalóbb kudarcba fordulna át.
B-KB a magyar politikai elit franciás, részben angolos modernizációjának kudarcát főként román-magyar vonatkozásban teszi vizsgálat tárgyává. A legkisebb részrehajlás nélkül. Így aztán sem a magyar, sem a román történetírásban nem kaszál babérokat. Javára legyen írva, hogy egyik „kudarc” sem szegi kedvét. Van bátorsága továbbra is kitartani a nemzeti kudarc okainak és következményeinek valóban előítéletmentes (azaz az előítéletmentesség magyar kultúrában kötelező előítéletét is elkerülő) vizsgálatánál.
Igaz, a szóban forgó kötetben „pusztán” a labdarúgás nézőpontjából. Ez a szokatlan perspektíva azonban lehetségessé teszi számára, hogy a korábbi értelmezési kísérleteken (gyakran a sajátjain is) messze túllépve olyan aspektusokra is felfigyelhessen, melyek a hivatalos történelemtudomány figyelmét rendszerint (és nem csak Magyarországon) elkerülik.
Az alaptéma az aranycsapat által még egyszer – talán utoljára – a világ élvonalába katapultált magyar futball fájdalmasan gyors szétrohadásának története. A csúcspont az Egy magyar mítosz: az aranycsapat című esszé, a nagy magyar hübrisz, a Puskás-Liebrich konfliktus nyomán bekövetkező a berni vereség lélegzetelállítóan megrendítő – szépirodalmi rangú – próza-trillere.
B-KB-t a futballban és a társadalomtörténetben egyaránt a látszatra jelentéktelen apróságok, az alig észlelhető összefüggések érdeklik. Melyekről aztán mindig kiderül, hogy annak a lepkének a szárnycsapásai, melyek a látványos viharokat elindíthatták.
Az ma már közismert, hogy a XX. századi magyar történelmet is hasonló apróságok és összefüggések sodorhatták távol az európai történelem fővonalától. B-KB számára azonban itt és most a következmény a fontos: az a sajátosan értelmezett arany középszer, „amely a futballt (s napjaink »rendszerváltós« magyar társadalmát is keresztül-kasul átszövi, s minden szinten, mondhatni, minden szegmensében és sejtjében domináns (uralkodó) helyzetbe került. (…) S lényege – újfent minden szinten – a XX. századi nemzet- és társadalomépítő kudarcainkból eredeztethető »össznemzeti« meghasonlással, általános elbizonytalanodással, értékválsággal és -vesztéssel párhuzamosan – a magyar virtus, a kreativitásra, a technikai-taktikai tudásra, szellemességre, váratlan megoldásokra épülő magyar (dunai) iskola fokozatos megsemmisítése volt. Talán mondanunk sem kell: a nemzeti jelleg, a magyar nemzeti öntudat, önkép, önazonosság a közszférában, s az oktatásban történő fokozatos szétzúzásával, legalábbis alig jóvátehető módszeres irtásával együtt, csaknem egyidejűleg. Jóllehet (…) mindez fölösen is megvolt… Mégsem érvényesülhetett igazán, egyfelől történelmileg, társadalomtörténetileg szervesen kódolt kiegyensúlyozatlanságunk, másfelől a Kádár-kor mindent egyneműsítő, az öröklött struktúrákat szétverni, nemzeti sajátságainkat lejáratni igyekvő lélekromboló, polipszerű rendszere miatt és következtében.” (87-88. o.)
Az immár valóban történettudományi argumentáció a mélyben zajló folyamatokat a társadalmi hovatartozás, a családi gyökerek, a gyerekkor személyiség-meghatározó tényezőire vezeti vissza. (Ezekben a leírásokban meghatározó szerepük van a futballista-portréknak, a Puskás, Albert Flórián, Varga Zoltán, sőt a B-KB-hoz hasonlatosan szintén amatőr focista, sőt jó ideig csapattárs Esterházy Péter életútjából kiragadott emblematikus mozzanatoknak. S természetesen az önéletrajzi betéteknek is.) S nem csak magyar vonatkozásban. Az egyik legfontosabb esszé a magyar és a román labdarúgó-válogatottban zajló asszimilációs folyamatok elemzésével mutatja fel az egymást kölcsönösen kizáró, s ezért pusztán a csapatépítés autoritárius mechanizmusai által érvényesíthető folyamatainak lényegét. A hatalmi önkényt. (Nemzetépítés és nemzettudat a futball tükrében – A magyar, francia és román példák. Vázlat)
Az egyik központi téma a román-magyar modellkövetési verseny, a „mintakövetési párviadal”. Mindkét nemzet a francia modellt próbálja saját társadalmába átültetni. Ez a modellkövetés az asszimilációs technikák párhuzamosságát is jelenti. Melyben „…a magyar nemzetfejlődés, nemzettévállás több évtizedes (kényelmesnek tetsző) előnnyel rendelkezik, ennélfogva megvalósíthatósága 1914-ig nagyságrendekkel kivihetőbbnek (esélyesebbnek) látszik/tűnik a román aspirációknál. (S … ugyanez érvényes a két »szomszédos és baráti ország« futballjára is…)” (121. o.)
Mindezt B-KB „hevenyészett (futballtörténeti) családnév etimológiával” támasztja alá.
De nem áll meg az (Annales-iskola módszertanát csak távolról idéző) sajátosan eretnek statisztikáknál. (Effélét ma már nem csak nem illik, de a politikai korrektség okán súlyosan elítélendő is elkövetni). Egyik utolsó esszéjében elmegy a végső konzekvenciákig. A modellt is górcső alá veszi. (A hivatalos „európéer” beszédmód nézőpontjából ismét csak meglehetősen „inkorrekt” módon.) Álljon itt ismét egy sokatmondó (s immár a fociessszé műfajából is dezertálni látszó) idézet: „Egy francia közíró (Eric Zammour) némi provokatív, de nem teljesen alaptalan túlzással már egyenesen azt állítja: »A franciák nem ismernek rá többé szeretett Franciaországukra. Nem tudják, hogyan fogalmazzák ezt meg, s miként vélekedjenek róla. Ezt egyszerűen nem merik megtenni, végiggondolni. Nem régen bukkantam rá Montalembert egy szép mondatára, mely így szól: „Az igazi számkivetettség nem azt jelenti, hogy kiszakítanak bennünket szülőföldünkről, hanem azt: úgy kell tovább itt élni, hogy az ember nem találja már meg, amit szeretett benne.” Ez a megfogalmazás tökéletesen illik arra a helyzetre, amelyben most élünk. Amikor átmegyünk egy másik utcába, úgy érezzük, hogy egy másik kontinensen találjuk magunkat. Számos franciaországi külvárosban az emberek úgy öltözködnek, akárha a VII. századi Szaud-Arábiában. A franciák már nem Franciaországban élnek.« Ismét rövidre zárva: Franciaországban az »együtt-élés«, együtt-létezés (co-existance) új, közmegegyezésen alapuló normáit, mindenkire nézve érvényes és kötelező szabályait kell(ene) kitalálni és bevezetni. Mi több, a francia nép és nemzet különféle osztályainak, rétegeinek, etnikumainak, felekezeteinek, újraéledő kisebbségeinek, mivel a »régi módon« együtt élni már nem lehet, új »társadalmi szerződést« kell(ene) kötniük egymással. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a második évezred elejére megszűnt a francia társadalom és polgárság közel két évszázadon át érvényes minta- és modell jellege. Franciaország maga is gyökeres átalakításra, átgondolt reformokra szorul. Ismét a futballhoz visszatérve: e sorok írója azért tekinti minden mentő körülmény és emberileg teljesen érthető mozzanatai ellenére az algériai (berber) eredetű Yazid Zidane 2006. július 9-i »fejesét« –Marco Matterazzi olasz védőjátékos felsőtestébe – »korszakhatárnak«: egy két évszázados klasszikus történelmi periódus dicstelen végének.” ((138-139. o.)
Azt már B-KB sem mondja ki, hogy a szóban forgó, a kisebb nemzetek lerombolásával járó kétszáz év nem csak történelmi zsákutcának bizonyult, de kezdettől ember- és emberiség ellenes merénylet is volt. És nem csak Franciaországban, de a modellkövetésben versengő szomszéd államokban, Magyarországon (mert végülis mi kezdtük) és Romániában is.
Borsi-Kálmán Béla könyve a kevés történelemtudományi munkák közé tartozik (s az idézőjelet korántsem véletlenül hagytam el), mely ha lesz még magyarság, románság (azaz emberiség) egyik nélkülözhetetlen alapműve leend a modernitás józan és racionális megértésének.
S talán alapja lehet egy olyan korszerű történetfilozófia kimunkálásának, mely (főként kérdésfelvetéseivel) számunkra, kisebbségi magyarok számára is közel hozhatja egy kölcsönösségre alapozott és – minden vonatkozásban tisztességes – társadalmi szerződés esélyét, mely e pillanatban még tökéletesen reménytelennek látszó fennmaradásunkat hosszabb távon is lehetségessé teheti.
[1] L'Harmattan Kiadó – Uránia Ismeretterjesztő Alap, Budapest, 2018.
Fotónkon a két futball-legenda, Pelé és Puskás Öcsi
