Tompaházán ünnepelte a Fehér megyei magyarság Szent István-napját

Kurtácska falutörténet

Tompaháza a Maros bal partján elterülő nagyközség, rendezett utcákkal, sok szép, régi, magyar, tornácos házzal és páratlan kilátással a folyóra meg a Torockói-hegységre. Története nem bővelkedik kiemelkedő eseményekben. A településen rézkori lelőhelyeket tártak fel, erről az ujkor.hu portál számolt be két évvel ezelőtt. Herepei Károly, a Bethlen-kollégium professzora 1884-ben katlansírokat fedezett fel itt.

A falu nevéről több elmélet létezik, a legvalószínűbbnek Entz Géza  feltételezése tűnik, aki szerint Tompaháza a nevét a Csombordról származó Tompa családtól nyerte. A község valamikor két különálló településből állt, Tompaházából és Szászújfaluból, ezek az idők folyamán egyre közeledtek egymáshoz, végül a görögkatolikus templom építése alkalmával egyesültek. Újfalu első írásos említése 1319-ből, Tompaházáé pedig 1439-ből való.

Helynevei alapján egykori lakói szászok lehettek, valószínűleg a Nagyenyed alapításában is résztvevő családok vagy azok utódai vásárolhattak birtokokat az igen termékeny talaj miatt. „Újfalu nevét azért kapta, mert a már rég kihalt Gyógyi család birtokán új szerzeménynek számított” –  írja Rácz Levente a Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány-templomokban (2003–2019) című kiadványban. Ugyancsak az ő tollából származik a református templom rövid leírása: „Itt van egyik legrégebbi Árpád-kori román stílusú református templomunk. A torony alatt háromnyílású tribün, félköríves mennyezet áll. Tornácos toronysisakja jóval újabb. Déli falába római követ építettek be. A padlózatában három, 17. századi sírkő fekszik”. Kazettás mennyezetét a Bogdány család készíttette 1744-ben, a barokkos kőszószéket Bogdány Anna 1774-ben. 

A települést több nemes család birtokolta az idők során, így a 18. században a  Bartha és a Rákosi családok, továbbá a Zeykek (1855-ben ifj. Zeyk Dániel nagyérmet nyert az itt termesztett fekete mályvával). Az első világháború előtt a határ mintegy fele, azaz 300 hold, a Bánffy-család tulajdona volt.
A település átvészelte eddig a történelem nehéz pillanatait, jövője viszont – megannyi szórványtelepüléshez hasonlóan – kérdéses, de nem kilátástalan.

Bátorítani a kicsiny gyülekezetet!

A meghitt hangulatú tompaházi templom túl kicsinek bizonyult 2019. augusztus 20-án a hívek befogadására, sokan az udvarról követték a kihangosított ökumenikus istentiszteletet. 

Közös volt az álom, amikor tizenhat évvel ezelőtt útjára indította a Fehér megyei RMDSZ a rendezvénysorozatot, és a közös álom fogalmával indította prédikációját Finta Emese torockószentgyörgyi tiszteletes asszony, kihangsúlyozva, hogy a maroknyi magyar közösségek elsősorban az Istenbe vetett hitet tarthatják a megmaradás elsődleges reménysugarának.

Az igehirdetés igyekezett reményt adni a kis közösségnek

Az id. Ladányi Sándor ny. református lelkipásztor által választott 33. zsoltár alapigéje is hasonló szellemben fogant: „ Boldog nép az, amelynek Istene az Úr”. Mint hozzátette, a 40 évnyi szolgálat alatt egyszer sem volt alkalma ilyen különleges Szent István-napi prédikációt megfogalmaznia. „Egy csodálatos akarat gyűjtött össze ide ennyi embert együtt ünnepelni, ahova a vendégek bátorítani jöttek el a kicsiny gyülekezetet és együtt vallják meg jó reménységgel: Még lenni akarunk!”.  Az igehirdetésnek sikerült belecsepegtetni a hívek szívébe a reménységet, a fennkölt hangulatot pedig Barta Aladár vajasdi református lelkipásztor kántorszolgálata fokozta.

Az ünneplő gyülekezetet Lőrincz Konrád egyházmegyei főjegyző, espereshelyettes köszöntötte, aki nagy királyunk országépítő munkájára utalva kiemelte: „Fontos felismernünk azt, amit Szent István is felismert, éspedig, hogy isteni magasságokig kell emelkednie az építkezésnek, a legfontosabb pedig a jelenből a jövő felé mutató kereszténység”.

Felújításra készen a templom

Kürti Tamás tompaházai lelkipásztor röviden ismertette a templom történetét, amelyből azt is megtudtuk, hogy a Teleki Alapítvány felvállalta 2020-tól a templom felújítását, amire bizony megérett az idő, hiszen – utánanéztünk – legutoljára 1982–83 között, Ladányi Sándor lelkipásztor szolgálata idején végeztek nagy javítást a templomon. Az egyházközség az ünnepség napján begyűlt jövedelmet a templom harangjainak villamosítására fordítja majd.

A szónoklatokat a Fehér megyei RMDSZ Szent István-napi vándorzászlójának átadása követte, amelyet Tűr képviselete vett át. Ezt követően a templom előtt ünnepi műsorral folytatódott a program. Ladányi Árpád Csaba, a Fehér megyei RMDSZ elnöke a Szent István által hátrahagyott örökséget vázolta, és hozzátette: „Hisszük, hogy fiataljaink megtartják nyelvünket, kultúránkat, és ebben az egyházainkra, iskoláinkra és érdekvédelmi szervezetünkre támaszkodhatnak”.
„...magyarnak lenni nagyon is jó!”

Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármesterének köszöntőbeszéde ezúttal is fellelkesítette a hallgatóságot: „Augusztus 20-a örömünnep, Szent István királyunkra emlékszünk. Ő volt az az ős, aki istenhitet és hazát hagyott ránk, nincs jogunk ezekről lemondani, ezeket elhanyagolni. Ő volt az a hős, aki a keresztény hitet hagyta ránk, és ma az egész Kárpát-medence magyarsága meg tud állni egy templom előtt. És örömhír számunkra az, hogy ezeket a templomokat megőrizzük, csak itt a környéken, Tompaházán, Csombordon és Enyeden, tanúi lehetünk vagy leszünk rövidesen a felújításoknak”.

A bátorításra, kitartásra buzdító beszédeket a Kürti Éva lelkipásztor által összeállított műsor fokozta, amelyben a gyerekek elszavalták a Szózatot és dalban fejezték ki azt, ami a jelenlevőkben csendben megfogalmazódott: „Hiszem, hogy magyarnak lenni nagyon is jó!” A Borbándi András magyarlapádi lelkipásztor által gyönyörűen előadott Bánk bán-ária is vissza fog csengeni sokak szívében.

Ezután a jelenlevők megtekintették Holányi Julianna festőművész tusrajz kiállítását, azt a Fehér megyei mélyszórvány-templomokat ábrázoló gyűjteményt, amelyet évente bemutatnak az augusztus 20-i vándorünnepségen. A 2003-ban elkezdett tematikát idén természetesen a tompaházi templom tusrajza gyarapította, amelynek eredetijét az egyházközségnek adományozták, és nyomtatott füzetek által népszerűsítik a továbbiakban is a kiváló művészi munkákat. Győrfi Dénes enyedszentkirályi ny. könyvtáros két munkáját, sorban a hetedik és a nyolcadik könyvét adományozta Lőrincz Helgának és Finta Emesének (Az enyedszentkirályi református egyházközség története, valamint Református sors Erdélyben a két világháború között, utóbbi a reformáció 500. évfordulójára íródott).

Az együttlétet Bárdi Jánosnak és segédjeinek finom pörköltje, a Máltai Szeretetszolgálat kicsiknek szánt játszóbusza, és nem utolsósorban a magyarlapádi Pirospántlikás Zenekar muzsikája tette hangulatossá, így jókedvűen és az ige szavaival gazdagodva távozott a megye több településéről egybesereglett magyarsága.

A SZERZŐ FELVÉTELEI