Macskák, hírek, emberek
(Annie M. G. Schmidt: Macskák társasága, Animus Kiadó, Budapest 2001, Fordította Damokos Kata)
A Madarasi Menedékházban különösen sívakáció idején nyüzsögnek a tarka síruhás, hidegtől (is) kipirult arcú, energikus emberek. A sportos, vidám, mozgásban levő világnak azonban van egy kicsi, nyugodt szigete: egy fotel és könyvekkel megrakott polc a sarokban, ahol olvasnivalót keresgélhet az, aki erre vágyik. Itt akadt a kezembe Annie M. G. Schmidt ifjúsági regénye, a Macskák társasága.
A holland írónő munkássága (akiről, szégyenemre, korábban nem is hallottam) olyasmi lehet a holland irodalomban, mint nekünk Janikovszky Éva vagy Bálint Ágnes munkái: több generáció nőtt fel rajtuk. Ha szóba kerülnek, többnyire mosolyogva idézzük fel egyik-másik szereplő kalandjait, mert a gyermekkor, az otthonosság érzetét közvetítik. Vagy még olyanabb, hiszen Anna Maria Geertruida, vagyis „Annie” Schmidt (1911–1995) az ún. „holland kánonban”, vagyis az elemi és középiskolás tananyagban olyan nevek mellett szerepel, mint Erasmus, Rembrandt, Vincent van Gogh vagy Anne Frank. Nem mellesleg Andersen-díjas alkotó, amit időnként „kicsi Nobel-díjként” vagy „gyermekirodalmi Nobelként” emlegetnek az irodalmi piacokon. Talán ennek köszönhető, hogy az ezredfordulón erős ifjúsági irodalmi profilt felépítő Animus Kiadó (ők hozták ki magyar nyelven egyebek mellett a Harry Potter-sorozatot) Schmidt munkáit is bevette Andersen-díjas írók sorozatába, s így az eredetileg 1970-es Minoes című ifjúsági regény Macskák társasága (új kiadásokban Minna kisasszony) címen 2001-ben magyarul is megjelent. Történetesen ugyanabban az évben, amikor Miss Minoes című holland filmváltozata is piacra került.
Ma, amikor médiakutatások sora vizsgálja a hírkerülő magatartás, a hírekkel való telítődés (szaturáció) jelenségét, illetve elemzi az információözönben való tájékozódás, a hiteles hírforrások megtalálásának problémáját, amikor a hírgyártóknak nem annyira egymással kell megküzdeniük a fogyasztó figyelméért, hanem a közösségi média olyan tartalmaival, amelyeknek jelentős részét cuki vagy vicces kisállatos videók, gifek stb. teszik ki, amelyeket mind közönségesen „catcontent” (macskatartalom) néven szokás emlegetni, meglepőnek tűnik a regény első fejezetének kiindulópontja. Tibbét, a Killendorni Harsona kis színeseket író újságíróját behívatja a főszerkesztő, és figyelmezteti, hogy macskákról szóló több cikket nem közölnek tőle, ezentúl a városka helyi híreiről kell írnia. A téma, amint azt minden valamire való újságíró tudja, elvileg az utcán hever, ám Tibbének városi híreket szállítani csaknem lehetetlen feladat. Ő ugyanis atipikus újságíró: végtelenül esetlen és félénk fiatalember, aki nem mer szóba állni az emberekkel. Aztán a padlásablakon keresztül bemászik albérleti szobájába egy csuromvizes, vörös hajú lány, aki ételért és lakhatásért cserébe segíteni kezd neki. Minna kisasszony nem hétköznapi lány, macskatulajdonságai vannak, dobozban alszik, szereti a halat, ha jól érzi magát, dorombol, ha kutyát lát, ijedtében felmászik az első fára, háztetőkön mászkál, és nem utolsósorban érti a macskák nyelvét. Merthogy nemrég még maga is macska volt, csupán – macska szempontból – roppant szerencsétlen véletlen során változott emberré.
Rövidesen kialakul a killendorni Macska Sajtóhálózat, és a város macskái sorra szállítják Tibbének a híreket. Hiszen ők azok, akik tényleg mindenről tudnak, észrevétlenül jelen vannak minden olyan pillanatban, amely a városka emberlakóinak életére hatással lehet, legyen szó akár egy idős iskolaigazgató jubileumának elmaradásáról, egy izgalmas lelet felbukkanásáról a templomkertben, a helyi dezodorgyár új termékének piacra dobásáról, vagy egy korrupt üzletember leleplezéséről. Persze az egyes események időnként macskaszempontból, illetve emberszempontból eltérő értelmezést kapnak: a heringes bódé felborítása hatalmas örömhír a négylábú hírgyűjtőknek, míg az embereket elsősorban a cserbenhagyásos gázolás és a titokzatos elkövető személye izgatja. Mivel az újságírónak mindig meg kell tudnia szűrni az információkat, így Tibbének is válogatnia kell a beérkező hírek között, ellenőriznie kell azok hitelességét. Macskainformátorai nagyon is emberi módon saját szemszögből is értelmezik, keretezik a továbbadott információkat, és nem sokra tartják az információk ember léptékkel mérve hiteles forrásból való ellenőrzésének elvét. A túlbuzgó Iskolamacska például egyes múltban ragadó emberek mintájára hajlamos a történelemóra udvarra kiszűrődő mondatait új információként kezelni, és friss hírnek tekinteni többszáz éves eseményeket. És megsértődni, ha azok aktualitását megkérdőjelezi valaki. Tibbe végül pont azt teszi, amit korábban nem mert: beszélgetni kezd emberekkel, jobban odafigyel a környezetére, de kevésbé akar megfelelni minden társadalmi elvárásnak, vagyis legyőzi a bénító és apatikus félénkségét. Tehát, amint az ifjúsági regények szereplőivel történni szokott, voltaképpen felnő.
Annie M. G. Schmidt regénye vérbeli ifjúsági regény, megvan benne a nyomozás, a kaland izgalma, a gyengék, lenézettek összefogásából megszülető siker, számos tökéletlen és szeretnivaló szereplő mind az emberek, mind pedig a macskák köréből. Mindehhez pedig ott van az örök csoda, amire különösen a fantázia és a valóság határát még élesen elválasztani nem tudó gyermekkorban majd’ mindenki vágyódik: érteni az állatok nyelvét! Ennek kulcsa a regény címszereplője, Minna, akinek alakváltása ugyancsak az emberiség legősibb, ógörög mítoszoktól Kaffkáig számos változatban megírt történeteinek egyikét, az átváltozást jeleníti meg. Miközben Minna az általa ismert két létezési mód, az emberi és a macskai közt keresi az egyensúlyt, az olvasó nemcsak komikus jelenetek sorával találkozik és nevet rajtuk önfeledten, de vele együtt azt is fel kell ismernie, hogy a két létmód lényege leginkább egymás tükrében értelmezhető. Embernek lenni nem feltétlenül nagyobb teljesítmény, mint macskaként élni és fordítva. Bár Tibbe kitartóan igyekszik lenevelni Minnát macskatulajdonságairól, végül rá kell jönnie, hogy éppen ezek azok, amelyek emberként is értékessé, egyedivé teszik.
A Macskák társasága szerethető figurákat mozgató, vicces meseregény, amelyben a műfaj elvárásai szerint a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését, a kitaszított az elfogadást és az olvasó pedig a jóleső megnyugvást, és azt a sejtést, hogy a körülöttünk létező állati világ bonyolultabb, izgalmasabb, de főleg értékesebb, mint gondoltuk. Nem lepődnék meg, ha olvasás után sokan a híres (és történetesen Annie M. G. Schmidt regényével egy évben megjelent) Disney-rajzfilm, a Macskaarisztokraták főcímdalát dúdolnák magukban sajnálkozva: „Minden ember macska nem lehet, pedig a macska tudja csak a nagy titkokat!”
