Szükségállapot

Szükségállapot
Több mint egy évtizede vagyok a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze. Ez idő alatt több száz temetési szertartást végeztem, nagyrészüket a Házsongárdi temetőben. Közben hozzászoktam mindazokhoz a furcsaságokhoz, amelyek e szent hely működtetéséhez és létezéséhez kapcsolódnak. Fájó szívvel és keserűen követem, amint lassan-lassan fogynak a magyar sírkövek, dühít a sok kidöntött, összetört és otthagyott fejfa.

Az elvi, keserű küzdelmen kívül megannyi fonákságot kellett megszoknom, megemésztenem. Olyan apróbb vagy nagyobb dolgok, amelyek jobban is mehetnének, ám meglehetősen bizarr módon lettek megoldva. Tudni kell(ene), hogy a gyász okozta fájdalomhoz hasonló kevés van az ember életében. Amikor meglátogat az elmúlás tudata, s búcsúzni kell, akkor az ember érzékeny, fájdalmával küzd, emészti a keserűség, egyszóval gyászol. Ez az alapállás, ebből kellene kiindulni, s a temetéssel kapcsolatos minden mozzanatot ennek tudatában kellene megszervezni. A cél az kellene, hogy legyen, hogy lehetőleg enyhítsük a gyászt kedvességgel, előzékenységgel, türelemmel, eleganciával, a helyhez és időponthoz illő emelkedettséggel.

No, nálunk sokszor ez nem így van. Az ügyintézés gépies, elfásult irodai munkások mordulnak a rendszert nem ismerőre, aztán következik a sírásókkal való huzavona, hisz tudjuk, hogy nekik nem kell fizetni, de azért mégis kell, jelzik több-kevesebb diszkrécióval, ez van… Az sem a legjobb, hogy a gyászmenet nem indulhat el a kápolnától mindaddig, amíg a következő koporsót nem helyezik fel a ravatalra, ez futószalaghangulatot teremt. Azt üzeni, itt a te gyászod nem fontos, te idejöttél hozzánk, mi processzáljuk az ügyedet, amely pont olyan, mint minden másik ügy, de aztán egy-kettőre menj, lódulj, mert jön a következő kuncsaft. És az sem jó, hogy a sírásók nincsenek rendesen felöltöztetve. Most, ha jól látom, valamilyen rusnyakék kabátot kaptak. Kéket, kérem szépen, temetésekre, pedig hát van ennek az alkalomnak egy konvencionálisan elfogadott színe, a fekete… És bizony még az sem jó, hogy a koszorúlopásokat úgy gátolják meg, hogy festékszóróval végigfújják a virágokat a sírnál, a szertartás közben. S végül az sem jó, hogy a temető előtere, az ügyintézést szolgáló épület és a nemrég odahelyezett konténer (!), a kápolna és a kültéri ravatalozó egyaránt lepattant, igénytelen, sokszor szemetes. A magárahagyottság légkörét terjeszti minden. Ennek a helynek nincs gazdája, vagy ha van is, nem nagyon foglalkozik a rábízott hellyel. Jól van minden úgy, ahogy van, s ha valamit mégis tenni kell, akkor az mind anyagában, mind kivitelezésében legyen a lehető legolcsóbb.

Próbálok megértéssel fordulni e bajok felé. Értem én, hogy az ott dolgozóknak ez egy munkahely, hogy nem lehet naponta öt gyászt átélni, mert akkor az ember beleőrül, hogy egy idő után eltompul az empátia, s hogy – persze – nincs pénz, sosincs pénz, meg kell elégedni azzal, ami van. Értem én, de azért valahogy mégsem értem.

Emésztgetem minden temetés alkalmával ezeket a helyzeteket, s próbálom megszokni, megérteni mindet. Néha mintha sikerülne is, megértően vagy rezignáltan mosolygok, legyintek, de most – testvérek – szintet léptünk! Sajnos nem feltétlenül felfele. Nemrég egy temetési szertartás közben ugyanis felfigyeltem egy igen sajátos újításra, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Ott van a kápolna épülete, mellette pedig egy szabadtéri placc, amit szintén ravatalozóként használunk. A placcról ajtó nyílik a kápolnába, ahol eddig a temetői alkalmazottak pihenője/irodája (?) volt. Onnan kukkintottak ki közben, hogy befejezte-e a pap a mondókáját, indulhatnak-e végre. Ott tízóraiztak, kávéztak az alkalmazottak. Nos, arra lettem figyelmes, hogy ennek a kis teremnek a városi temető döntnökei új rendeltetést szántak. Örökös probléma volt ugyanis, hogy nincs ott a temető bejárata környékén illemhely, s hát bizony ez valóban nagy probléma, mert ha a természet hív, akkor menni kell. De bölcs intézői e helynek hunyorogva fürkészték a horizontot a megoldást keresve, s erőfeszítésüknek meg is lett a gyümölcse. Ott van a kápolnában az a terem, a pihenőhely, nos ezt bámulatos operativitással át is alakítottak közvécévé. Igen, jól olvasta! A temetőkápolna és a ravatalozó között levő termet átalakították illemhellyé. Írja is rajta szépen kékkel, „TOALETĂ PUBLICĂ”, de ha ez még nem lenne elég egyértelmű, s szorult helyzetében az embernek elkerülné a figyelmét a hely rendeltetése, megtoldották egy szintén csodakék öntapadóssal is: WC – GRUP SANITAR. De nem ám ingyen, még mit nem, és nem ám bármikor! Pontos nyitvatartási rendet kell betartania a polgárnak: hétköznaponként 9–16, szombaton 9–15 óra között látogatható, míg vasárnap zárva tart a létesítmény. A belépéshez valahol jegyet is kell váltani, ami potom 50 baniba (amint írják, a gyengébbek kedvéért 0,50 lejbe) kerül. Ennyit csak megér, nem? Szükséghely kérdése megoldva, projekt kipipálva, haladjunk, jöhet a következő ügy, előre!

Hihetetlen, de volt valaki, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet, hogy rendjén van az, ha a lét egyik legfájdalmasabb, egyben legmagasztosabb, mindenkit egyformán megérintő épülettel megjelölt origójában egy közvécét hoz létre. Ezt valaki kigondolta, majd papírra vetette, ezután a tervet valaki láttamozta, jónak tartotta, engedélyt kért s kapott rá, forrásokat rendelt melléje, kivitelezőt keresett, s megvalósította.

Lehet, azt remélik, hogy e jelképerővel bíró újítás hozzájárul ahhoz, hogy a gyász örvénye ne ragadja magával az embert, hanem meglássa, elmúlás ide, búcsú oda, az élet csordogál tovább, tessék kérem visszatérni a fiziológiai valósághoz. A pap végezheti a szertartást, az ember pedig a dolgát...

Nem tudom, hogy mi lehetett az az érv, ami e döntést megalapozta, de az én maradi és konvencionális, polgári agyam nem tud napirendre térni fölötte. Nem, az én retrográd és kötekedő agyam gusztustalannak, a tahóság csúcsának tartja ezt a megoldást. Megalázónak, durvának, érzéketlennek érzem, olyannak, ami gúnyt űz az ember fájdalmából és a hely szentségéből. Ízléstelennek tartom és felháborítónak, hogy ez így van. De most ez így van, és ez jól példázza azt is, hogy milyen szinten áll e kegyhellyel való bánás.

Lehet, hogy nemcsak engem botránkoztat meg ez az ügy. Sőt, bár sokat nem remélek, még az is megtörténhet, hogy a felháborodás végül elsodorja onnan a közvécét, de létének árnyéka továbbra is ott székel majd. Mostantól senkinek sem lehetnek illúziói a temetővel kapcsolatban: pontosan ez az a színvonal, amelyről a működését irányítják. Úgyhogy ne csodálkozzunk immár semmin, mert amikor ide süllyedünk, akkor már semmi sem elképzelhetetlen. Az üzenet tiszta, egyértelmű, akár a főbejárat fölé is ki lehetne írni öles betűkkel, lehetőleg kék alapon: tojunk rátok!