„Szinte nem is létezett a külvilág...”

– Sepsiszentgyörgyön születtél és nőttél fel, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákja voltál, ott is érettségiztél. A szülővárosod színházi életét az Osonó Színházműhely, illetve a Bocsárdi László vezette Tamási Áron Színház produkciói határozzák meg. Melyik társulat előadásai voltak nagyobb hatással rád?

– Gyakorlatilag egyikéi sem. Nem voltam tagja az Osonónak és körülbelül tizedikes koromig nem sok közöm volt a színházhoz. Sokkal inkább érdekelt kamasz éveimben a sport: fociztam és versenyszerűen teniszeztem. Ekkor azonban, két osztálytársammal, Zakariás Zalánnal és Dávid Attila Péterrel (mindketten színművészek, illetve rendezők lettek – szerk. megj.) úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk színre vinni Slawomir Mrozeknek A nyílt tengeren című abszurd drámáját. 

– Értsem úgy, hogy addig alig jártál színházba, drámát talán nem is olvastál, de megtetszett az a darab, és minden előfelkészültség nélkül, megrendeztétek és előadtátok?

– Igen, pontosan így történt. Akkor indult be a színház iránti érdeklődésem. A „társulatunkat” elneveztük Padlódeszka Színháznak, és máris az Osonó műhely riválisainak éreztük magunkat. Lelkünk mélyén büszkék voltunk arra, hogy nincs szükségünk kész, bejáratott színházi struktúrára, mert lám, meg tudjuk mi is csinálni magunknak. Mindhárman nagyon élveztük, amit csináltunk: jókat nevettünk és nagyszerűen szórakoztunk a próbák során. Díszleteket barkácsoltunk, zenéket válogattunk, jelmezeket turkáltunk, reflektorokat szereztünk be. Semmi külső nyomás, semmi kényszer nem volt rajtunk, ott és akkor mutattuk be a kész produkciónkat, amikor mi akartuk, amikor nekünk megfelelt. Mert érdekes módon, az előadásunk meglepően jól sikerült: nagyszerű visszhangja volt, számos vendégszereplésre és fesztiválra meghívtak vele Gyergyószentmiklóstól Zsámbékig és Csíkszeredától Kézdivásárhelyig. Komoly kifutása, utóélete lett a bemutatónknak, több mint két évig játszottuk ezt a produkciót, vagyis egészen érettségiig végigkísérte az életünket. 

– Létrehoztatok más előadást is a Padlódeszka Színházban?

– Nem. Ez volt az első és egyben az utolsó próbálkozásunk.

– Az elmondottak alapján, nem is volt rá szükség, mert az az egy produkciótok úgy „meg volt csinálva”, hogy gyakorlatilag abból „éltetek” két éven át. Mégis, mindezek a sikerek és szakmai elismerések ellenére nem a színház szakra, hanem az építészmérnőki karra felvételiztél és jutottál is be. Méghozzá Bukarestben, román tagozatra.

– A román nyelvvel soha nem voltak problémáim, viszont a fővárost sehogy sem tudtam megszokni. Még most sem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az ottani légkör, az ottani közeg nyomasztott és fullasztott, annak ellenére, hogy nyitott és alkalmazkodó embernek ismerem magam. Nem voltak előítéleteim és igyekeztem megszokni az adott helyzetet, de sajnos sikertelenül: folyton új és új falakat húztam fel magam köré. Nyilván, az is közrejátszott, hogy mindössze tizennyolc éves voltam és egyedül, a megszokott otthoni körülményeket, a baráti társaságomat hátrahagyva kellett helytállnom. Két évig kínoztam magam, bár másfél év elteltével már meghoztam a végleges döntést, hogy otthagyom azt az egyetemet és Bukarestet. Viszont fél évre volt szükségem ahhoz, hogy erről meggyőzzem a szüleimet is, illetve, hogy felkészülhessek a színis felvételire. A padlódeszkás kollégáim, ekkor már mindketten másodéves színisek voltak,  és gyakorlatilag ők készítettek fel a felvételire. 

– Méghozzá hatékonyan, hiszen fel is vettek a kolozsvári Színművészeti Egyetemre, Szilágyi-Palkó Csaba akkor induló osztályába. 

– Kétévnyi fulladozás után fellélegzés volt számomra mindez, annak ellenére, hogy a színi képzés nem sétagalopp. Nem sok szabad hétvégém volt az egyetemi évek alatt, a mindennapos próbák pedig sokszor az éjszakába nyúltak. Emlékszem, nagyon szerettem volna részt venni egyetemistaként a kolozsvári diáknapokon, de lehetetlen volt, annyira be voltunk fogva, be voltunk táblázva, hogy egyszerűen nem fért bele a programomba. Utólag visszatekintve az egyetemi évek mintha egy végtelenül kitágult pillanatba sűrűsödnének. Mindent ott és mindent az évfolyamtársakkal együtt csináltunk. Szinte nem is létezett a külvilág. Nincsenek markáns emlékeim arról a nagyon sűrű időszakról, inkább mély érzetek, érzelmek és benyomások határozzák meg életemnek azt a szakaszát. 

– Az egyetemi évek elvégzése után, 2007-től a kolozsvári társulat tagjává váltál. 

– Pontosan. És a Dosztojevszkij Ördögök című darabjában, amelyet Albu István rendezett, volt az első nagyobb és fontosabb szerepem. Az olyan színészi feladat és kihívás elé állított, ahol először próbálhattam ki magam igazán a színház berkeiben. Később nagyon megszerettem Tennessee Williamsenak A vágy villamosát (rendező: Tom Dugdale – szerk. megj.), amelyben Stanley szerepét alakítottam. A jelenleg is műsoron futó előadások közül, az ifj. Vidnyászky Attila által létrehozott Ifjú barbárok című előadásban való többrétegű szerpeimet tartom a legérdekesebb és legizgalmasabb kihívásnak magam számára. 

– Olyannyira kiemelkedő énekhanggal és zenei tehetséggel rendelkezel, hogy két rockoperában is kulcsszerepet kaptál: az István, a királyban a címszerepet, a Jézus Krisztus szupersztárban pedig Judás szerepét énekeled. Veleszületett, istenadta adottság ez, vagy tudatos, sokéves képzés eredménye?

– Gyerekkoromban nagyon sokat és szívesen énekeltem, aztán első osztályos korom előtt kaptam a szüleimtől ajándékba egy hegedűt, és beírattak a zeneiskolába, úgyhogy az elemi osztályokat ott jártam.

– Ezek szerint hegedülsz is?

– Nem volt szerencsés a találkozásom ezzel a hangszerrel: a Megfogtam egy szúnyogot című zenemű megtanulásáig jutottam hegedűs karrieremmel, amikor a hangszertanárom közölte velem, hogy többet nem hegedülhetek, vagyis határozottan eltiltott a hangszertől, én pedig ekkor hihetetlen boldogságot és megnyugvást éreztem. Mindenkinek jobb volt így. Aztán a líceumi éveim alatt, amolyan kamasz vagányságból, elkezdtem autodidakta módon gitározgatni. Diákzenekart is létrehoztunk később.

– Padlódeszka Music néven futott az együttes? És az is olyan sikeres lett, mint a színjátszással való kísérletezésetek?

– Easy Watersnak, vagyis Nyugodt Vizeknek neveztük el az együttesünket, és nem tudom, hogy annak, aki hallgatta, milyen élmény volt, de nekem nagyon jó érzés volt ott zenélni. Jobban mondva énekelni, mert ott és akkor még nem gitároztam. Jóval később, 2012–2013 környékén már itt, a kolozsvári társulatnál jött Viola Gábor kollégám azzal az ötlettel, hogy alakítsunk színészzenekart. Mivel nem volt más jelentkező a basszusgitáros posztjára, magamra vállaltam a feladatot, amelyet azóta sem bántam meg. Rendszeresen és folyamatosan kapunk meghívásokat, legközelebb a székelyudvarhelyi drámafesztiválon fogunk fellépni a Loose Neckties Society, vagyis magyarán a Laza Nyakkendősők Társasága elnevezésű bandánkkal. 

– Az énekhangodat tudatosan képezted, vagy adott volt a hangod a rockoperák énekléséhez?

– A színin hetente egyszer volt hangképzésóránk, de ez azt jelentette, hogy egy hallgatóra kb. tíz perce jutott a tanárnak, ami a bemelegítéshez is kevés, nemhogy a hangképzéshez. Akkor kezdtem el igazából foglalkozni a hangommal, amikor egy komoly, háromlépcsős castingot követően, már megkaptam az István, a király címszerepét. Ez független produkció volt, amelyet Sepsiszentgyörgy városa sponzorált és hozott létre. 

– A mi nemzedékünk számára ez kultikus zene: ezen szocializálódtunk, ez volt a házibulik fénypontja – már ahol fel merték tenni, hiszen tiltva volt –, és sokan ma is betéve tudjuk az egész rockoperát. A te jóval fiatalabb generációd számára is ekkora fontossággal bír ez a zenemű?

– Számomra igen. A szüleimnek köszönhetően már gyerekként fújtam, és ma is emlékszem a díszkiadásos dupla kazetta boritójára és dobozára. Oriási élmény volt számomra fellépni egy-egy stadionnyi néző előtt. Eddig összesen tizenegy, minden alkalommal telt házas előadást tartottunk a sepsiszentgyörgyi Arénában. Nagyon sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy minden élő volt, az első megszólalástól az utolsó kórushangig, vagyis semmiféle playbacket nem használtunk, és ennek köszönhetően minden fellépésünk egyedi jelleggel bírt.

– Honnan és hogyan sikerült megközelítened, megformálnod mind az István, mind a Jézus Krisztus szupersztár-beli Júdás alakját, amely szintén kulcsfontosságú szerep?

– Amint mondtad, mindkét rockopera mára már kultikus zeneművé vált. Mindenki látta, hallotta már, akár többször is, vagy akár nagyon sokszor. Arra törekedtem mindkét esetben, hogy elvonatkoztassak mindattól, ami eddig volt, hogy véletlenül se próbáljam leutánozni, másolni az eddigi legendás alakításokat. Nem volt könnyű feladat, mert annyi remek előadás, interpretáció jött létre ezekből a rockoperákból az évtizedek során, hogy számos feledhetetlen, világhírű alakítást láthattunk már. Sokan biztattak, bátorítottak, de olyanok is voltak, akik azt mondták, hogy soha nem leszek képes erre. Szerintem minden fejben dől el, és én úgy döntöttem, hogy sikerülni fog. Miután megkaptam a szerepeket, nem néztem, nem hallgattam meg újra a korabeli filmeket, hangfelvételeket, hogy ne gyakoroljanak rám befolyást. Szubjektív módon, magamban kellett megkeresnem és felszínre hoznom a bennem élő, a lényemből fakadó István és Júdás  alakját és egyéniségét. Szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok a sorsnak, hogy színészként két ilyen kultikus szerepet is megformálhattam és elénekelhettem eddigi pályafutásom során.

– Mit szeretnél, hogy a következő nagy szereped zenés vagy pedig prózai alakítás legyen?

– Az elsősorban a szereptől és a darabtól függ, de talán nem is tudnék választani a kettő között, mert számomra mindkét színházi műfaj egyformán kedves. Meg ki is egészítik egymást, mert a prózai előadásokban is egyre gyakrabban használunk élő zenét, és a zenés darabok is jól felépített színészi alakítást igényelnek, hogy valódi hitelességgel bírjanak.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Bíró István

Borítókép: Tompa Réka