Mi is kaptunk az alkalmon és a szombati napunkat a vörös bársonyon császkálva, színpadi takarásokban nézelődve töltöttük. Mielőtt ódákat zengenék arról, milyen csodálatos dolog is a színház, nézzük meg, hogyan is lett neki világnapja. A Nemzetközi Színházi Intézet (International Theatre Institute – ITI) 1961-ben felvetette az ötletet, hogy minden évben legyen ilyen világra szóló buli a színházakban. 1962-től ez meg is valósult, március 27-én megnyílt Párizsban a Nemzetek Színháza (Theatre of Nations) elnevezésű évad, azóta világszerte ezen a napon ünnepeljük a színházakat, a színjátszást, a színészeket és mindent, ami ehhez a művészeti ághoz tartozik. A világnap szerves része az Üzenet, amelyet minden évben másvalaki fogalmaz meg. Az első üzenetet Jean Cocteau francia költő, drámaíró adta. 

Az ITI felkérésére idén Theodor Terzopoulos görög színházigazgatóra hárult a feladat, hogy gondolatait, érzéseit, meglátásait közvetítse a világ színházainak és színházkedvelőinek. Üzenetében a világ természeti viszontagságaira, az ember bolygónkra gyakorolt kártékonyságára hívja fel a figyelmet, és teszi fel a kérdést: mit tehet a színház? Hogyan illeszkedik ebbe az ökoszisztémába? „Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe. Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszer született, Zeusz és Szemelé gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati, az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál közt egyensúlyozó akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: „mivégre ez az egész?” – a kérdés, ami a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót”.

A Rhédey-palotától a Sétatérig

A Kolozsvári Állami Magyar Színház idén, ünneplés gyanánt mintegy színházi világhétvégét tartott: március 27-én Janovics című előadásukkal várták a közönséget a stúdióba, 28-án Vecsei H. Miklós főszereplésével Hamletre került sor, 29-én, szombaton pedig, A színház mindenkié jeligére nyílt napot szervezett, a sétatéri színházépület egész nap gyerekzsivajtól, jóízű nevetésektől, művészektől és civilektől volt hangos. A hétvégi időzítés telitalálatnak bizonyult. Színészek és színházi munkatársak közösen hozták létre a legkülönbözőbb programokat: improvizációs játékok, kvíz, akusztikus jam session, kollázs-workshop, hogy csak néhányat említsek. Minden év színházi világnapjának népszerű programja a kulisszalátogatás, amelyre idén olyan sokan regisztráltak, hogy több csoport is indult párhuzamosan. Mi Csutak Réka színművészhez csatlakoztunk, ő vezetett minket olyan helyeken, ahol a mindennapokban ők ténykednek előadás előtt, közben és után. 

A művésznő felkészültségénél csak a lelkesedése volt nagyobb: teljes erőbedobással, sűrű gesztikulációk közepette francia sapkáját igazítva mesélt a megközelítőleg harminc fős csapatnak. Ittuk a szavait, a kisgyerekeknek sem esett nehezére hosszabb ideig rá figyelni. A látogatás elején az erkélyre mentünk fel, ahol Csutak Réka színháztörténeti gyorstalpalót tartott: a kolozsvári színház ötlete 1792-ben fogant meg és a Rhédey-palotában kapott helyet, a Kárpát-medence első hivatalos színháza volt. 1821-ben a társulat saját épületet kapott a Farkas utcában. Érdemes megemlíteni, hogy az épület felavatására pályázatot hirdetett a színház, amely pályázat felhívására írta meg Katona József a Bánk bánt. A sors fintora, hogy a darab végül a Farkas utcai épület búcsúztatójára került elő, ezt Katona már nem érhette meg. 

Az Osztrák–Magyar Monarchia legismertebb építészirodája, a Fellner és Helmer felkérést kap, hogy a kolozsvári Hunyadi téren építsen színházat. A hír hallatán felhördült a város: micsoda dolog az, hogy nem magyar építész, a régióra jellemző stílusban készít színházat. Maga Kós Ká­roly is felszólalt az osztrák építészekre jellemző barokkos stílus ellen. A döntés mögött egyszerű ok állt: Fellnerék mögött akkor már számos elkészült színházépület állt, s ha ők megmondták, mikorra készülnek el, az úgy is lesz. – Kicsit morgolódtak még, de aztán rájöttek, hogy nem olyan rossz az a színház, és rendkívüli jó az akusztikája – magyarázta Csutak Réka. 1906-ban elkészült a Hunyadi téri színház, oda költözött a társulat Janovics Jenő vezetésével. 1919-ben, a történelemnek és bizonyos piros golyóstollaknak köszönhetően az országhatárokat átrajzolták, a magyar társulat a Hunyadi téri épületet elvesztette, ismét költözködniük kellett, ezúttal a Sétatérre. Az épület az 1870-es években készült el, akkor favázas, nyári színháznak. Janovics kitartásának köszönhetően építették át kőszínházzá. Az igazgató banki kölcsönökből finanszírozta a munkálatokat, majdnem csődbe is ment, hiszen amikor feldobta az ötletet, Kolozsvár értetlenkedéssel reagált: minek ekkora lakosságú városnak még egy színház. Úgy is mondhatnánk, Janovics próféta volt. Az első bécsi döntés nyomán 1940-ben visszakerült a magyar színház a Hunyadi térre, 1945-ben a második bécsi döntés ezt felülírta, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tehát azóta a Sétatéren székel.

„Itt a világon minden van”

A rögtönzött történelemóra után az erkélyről lementünk a világot jelentő deszkákra, bejártuk a színpadot, a bátrabbak, a nem tériszonyosok – velem ellentétben – felmentek a zsinórpadlásra, amely 18 méter magasan van. Szűk csigalépcső vezet le a zenekari árokba, a kíváncsi érdeklődők oda is lemehettek. Bár a színpad hasznos játéktere 207 négyzetméter, az öltözőkhöz, a kelléktárba és a fodrásztárba szűk folyósók vezetnek, a helyiségek is kicsik, de ahogy Csutak Réka fogalmazott: itt a világon minden van. S ha nincs, a kellékesnek el kell mennie az ócskapiacra, hogy keressen. Miután keresztbe kasul bejártuk a főépületet, hátramentünk a stúdióba, amely 2008-ban készült el. 

A stúdiószínpadon az Édes Anna című előadás díszlete fogadott, szabadon körbe járhattuk Vizyék otthonát. Az erdélyi színjátszás különleges elegye több elemnek: a budapesti színészképzés, a bukaresti rendezőképzés és az erdélyiség keveredik, ez a vegyi képlet adja a kolozsvári magyar társulat esszenciáját Csutak Réka szerint. 

„Ez nagyon kemény csapatmunka. Egy szem színész nem tud színházat csinálni! Mindennek össze kell állnia, s akkor történik meg a csoda. Csoda milyen ritkán történik, nem? A Bibliában se olyan sűrűn.”

Kulisszalátogatásunk a stúdióban ért véget. Az épületből kifelé Csutak Réka saját viszonyáról is beszélt, ami a hivatását illeti. 

– Azt érzem, hogy itt meg van lopva az idő. Én nem öregszem, ha színpadon vagyok 

– vallotta meg a művész. A színházi sétánk végén olyan jelenetnek is szemtanúi lehettünk, amelyet üzenetként hagynék itt mindenkinek, akinek a mai fiatalokkal van problémája. Egy kisfiú, aki egész nap a színházban tüsténkedett, A fülemüle színlapját szorongatta a kezében. A stúdió előcsarnokában kissé megilletődve odament Csutak Rékához, aki a robot fülemülét alakítja a gyermekelőadásban. Az ifjú rajongó a művésznő kezébe adta a színlapot egy toll kíséretében és megkérte, adjon neki aláírást. Új színházkedvelő generáció van készülőben.

(Az eseményen készített további fotóinkat ITT láthatják.)