(Borítókép: A zenekar együtt „lélegzett” Tiberiu Soare a karmesterrel. Fotók: Bogdan Meseșan)
Alexandru Murariu (sz. 1989) napjaink egyik legígéretesebb fiatal zeneszerzője, több hazai és nemzetközi zeneszerzői verseny díjazottja. Phalaenopsis 1. című zenekari művét 2015-ben komponálta. Habár a mű címe orchidea fajtát jelent, szerzője nem követ kijelölt „mesefonalprogramot”. A zeneszövetben a folyondár, kúszó dallamok sokszínűek, akárcsak a természetben a fákra felfutó színes orchideák. A rondóformájú zenekari műben a zeneszerző mesterien „játszik” a (hang)színekkel, a természetből vett hangokkal – szélfuvallat, levelek zizegése –, és a dinamikai árnyalatokkal. Miközben a darab mélyén a nyugalom, sejtelem és feszültség vívja harcát, hangsúlyt kapnak a húros, ütős, fúvós hangszerek és az orgona közötti diskurzusok. Érdekességként, a hangok térbeli „játékának” főszereplői az erkélyről megszólaló trombiták voltak. A zeneszerző jelenlétében elhangzó mű sikert aratott, dicséretes, hogy közönségünk egyre inkább „felnő” a kortárs zenéhez.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) három zongoraversenye közül az I. b-moll concerto (op. 23.) a legismertebb. A II. G-dúr zongoraverseny (op.44) az orosz géniusz érettkori alkotása, igen ritka zenei csemege. Valószínű, hogy túlméretezettsége és komoly technikai kihívásai miatt nem vált az előadók kedvencévé, így nem is érte el az első zongoraverseny népszerűségét.
Mihai Diaconescu fiatal zongoraművész mégis vállalkozott a perzselő szenvedélytől és robbanó virtuozitástól fűtött zongoraverseny tolmácsolására. Őt még diákkorában ismertem meg, amikor Csíky Boldizsár tanítványaként a kolozsvári Liszt 200 fesztivál zongoristáknak kiírt versenyét megnyerte. Már akkor csodáltam pontos, precíz, szinte akadályt nem ismerő technikáját, ragyogó virtuozitását, lírai érzékenységét. Ezen az estén érett művészként állt dobogóra. Tolmácsolásában a technikai biztonság és a drámai erő, a masszív akkordok és a precíz ritmika, a „mesélő kedv” és a zenekarral folytatott dialógusok, az intim hangulatú párbeszéd a fuvolával és a pattanásig fokozott feszültség már az első pillanattól fogva tartott.
Mihai Diaconescu zongoraművész virtuóz előadással káptráztatta el a hallgatókat
A lassú tétel Csajkovszkij szimfóniáinak tragikus hangvételét, égető romantikus szenvedélyét, balettzenéinek finom költőiségét hordozza. Az érzékeny, lírai szépségű hegedű- és csellószólóval (Paul Sîrbu és Adrian Ciucă) folytatott párbeszédek révén, a tétel a hármasversenyhez közelít. A nagy lélegzetű, játékos-virtuóz finálé táncos ritmusvilága, lobogó szenvedélye magával ragadó. Ezen az estén, Mihai Diaconescu lehetetlent nem ismerő technikájával, Csajkovszkij zongoraversenyének minden szépségét megcsillogtatta, ebben Tiberiu Soare biztos kezű dirigálásával a zenekar hű partnerként segítette. A közönség kitörő, elismerő tapsát a fiatal zongoravirtuóz páratlan érzékenységgel, gazdag színpalettával megszólaltatott, Beethoven op. 2. nr. 3. Zongoraszonáta Adagio-tételének elmélyült tolmácsolásával köszönte meg.
Antonín Dvořák (1841–1904) a 19. századi nemzeti romantika cseh képviselője. Az alapjában cseh folklórból táplálkozó kilenc szimfóniájának egyik gyöngyszeme a 8. G-dúr szimfónia (op.88.). Ugyan bánatos témával indul, de néhány ütem után, madárdalt imitáló pazar fúvósszólóival máris természetszeretetről tanúskodik, míg a fény és dráma kettőssége és a lendületes hősiesség, a szülőföld szeretetére utal. Második tétele szimfonikus költeményként is felfogható, amelyben Dvořák a cseh falu örömét, bánatát, vívódásait és derűjét, szelíd nyugalmát énekli meg. A III. tétel szélesen áradó, szomorkás, fülbemászó melódiájú szláv keringő g-mollban, amelynek nosztalgikus hangulatát a rövid G-dúr kóda feledteti. A csillogó fúvósszólókkal teletűzdelt fináléban „Bohémia trombitái nem harca hívnak, hanem táncra szólítanak.” (Rafael Kubelik).
Tiberiu Soare víziójában Dvořák Nyolcadikjának férfias erőtől duzzadó, vidám táncos, felpörgetett tempójú fináléja az élet szeretetét, az önfeledt boldogságot hirdette. A zenekar jó formában muzsikált, mondhatni együtt „lélegzett” a karmesterrel, intencióit maximálisan megvalósította.
Az élménypillanatokban gazdag hangverseny színes-zenés „orchideái”, Mihai Diaconescu elképesztő technikai bravúrja és perzselő szenvedélye, Dvořák csodálatos szláv keringője és tomboló vidámságú fináléja, ebben a felemás hangulatú februárban, örömöt csepegtet(het)ett a közönség szívébe
