De – az alapvetően a feminizmusban gyökerező – gender-elmélet ezt a folyamatot olyan konzekvenciákig is elvezette, melyek egy racionális lény számára nehezen vállalhatók.
Arra, hogy már maga a feminizmus is tévutakra vezethet, éppen egy nő, a Die Welt című német lap vezércikkírója, Krisztina Schröder, a lap november 15-i számában hívta fel a figyelmünket. Az apropó a nőikvótákról e napokban is zajló németországi vita. Schröder korábban a Merkel-kormányzat női-, idős- és ifjúsági minisztereként volt kénytelen a kérdéssel alaposabban is szembenézni.
Nyilván őt is mindig érdekelte a feminizmus, fejti ki Miért nem lehetek feminista? című írásában, de – véli – Simone de Beauvoir tétele, miszerint „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik”, soha nem győzte meg igazán. Annál kevésbé, mert a genderelmélet is ebből a feltevésből próbálja levezetni tudományosnak beállított tételét, miszerint minden viselkedésbeli eltérés a nevelésből származik, és ekként elvileg megváltoztatható. Ez szerinte abszurd gondolat. Maguk a nők és a férfiak szegülnek makacsul szembe – egyfajta egyenrangúságként parafrazált – azonossá tételnek. A cikk egy fontos különbségtételből indul ki: az egyenlő elbánás (Gleichstellung) és az egyenjogúság (Gleichberechtigung) fogalmainak megkülönböztetéséből. „Egy szabad társadalomban – írja – a férfiaknak és a nőknek egyaránt szabadon, és nem valamiféle állam által elrendelt kvóta alapján kell kibontakoztatniuk személyiségüket.”
Elmondja, hogy amikor kinevezték miniszternek, és az első dolga az volt, hogy a minisztérium szervezeti felépítését (azt a bizonyos organigrammát) átnézze, rögtön megakadt a szeme a 4. részleg megnevezésén: az „egyenlő elbánáson”, mely a németben „egyenlőséget” is jelent, de egy újabb keletű jelentésében az „egyenjogúság” szinonimájaként is használatos. Mikor a dolgot szóvá tette, beosztottjainak arcáról egyrészt riadalmat, másrészt aggodalmat olvashatott le. Rá kellett jönnie, hogy nehéz négy év előtt áll. Nem tévedett. A szövetségi kancellár (mármint Angela Merkel) már az első hétfőn, a női szavazati jog bevezetésének 100. évfordulójára szervezett ünnepségeken a pillanatnyi „egyenlőtlenségekre” utalva világosan kimondta, hogy „a célnak mégiscsak a paritásnak kell lennie, paritásnak minden vonatkozásban (überall).”
Ezt a célt (azaz a fifty-fiftyt) az új miniszterasszony kezdettől képtelennek tekintette, hiszen a szaporodás, melynek esetében az evolúció a férfi és a női szerepeket alapvetően különbözővé tette, aligha lehetett véletlen. Kulturális kontextustól függetlenül a Föld minden táján vannak tipikusan női és tipikusan férfi szerepek. „Nem ismerek – állítja – egyetlen komolyan vehető természettudományos tételt sem, mely a biológiának a viselkedésre gyakorolt hatását maradéktalanul tagadhatná. (…) Márpedig a paritás igényét csak akkor lehetne megalapozni, ha a nemek – kompetenciáik és preferenciáik tekintetében – »tényleg« egyformák lennének.” Amíg ez nincs így, a „nemi kollektivizmus látásmódja” elfogadhatatlan.
Azt is különösnek találta, hogy miközben a feministák a parlamentekben vagy a vállalatok vezetőségeiben (egyfajta a kompetenciával szemben – kimondatlanul is – előnyt élvező) paritást követelnek, nem követelik ugyanezt a kubikusok vagy a szemétszállítók esetében is. Arról nem is beszélve, hogy 2015-ben a németországi munkahelyi balesetek 81,2 százalékát férfiak szenvedték el, de ez ellen egyetlen feminista sem tiltakozik, ahogyan az ellen sem, hogy a nők átlagban 5 évvel tovább élnek, mint a férfiak. Sőt. Épp a német parlement fogadta el (a magától értetődő) törvényt, mely tiltja a nők éjjeli műszakokban való foglalkoztatását. Megfontolandó jelek utalnak rá, hogy a nemek közti (egyfajta felcserélhetőségként tételezett) „egyenlőség” ezeknek a különbségnek, illetve megkülönböztetéseknek legfeljebb a felét lehetne képes megmagyarázni…
Azt persze – és épp a nemek közti különbségekből fakadóan – Christina Schröder is helyesli, hogy a vállalatok, sőt a pártok élén is párban álljanak (kompetens) férfiak és nők, hiszen eltérő látásmódjaik kiegyensúlyozottabb döntéshozatalra teremtenek lehetőséget.
Ezt az igényt azonban – s ezt már én teszem hozzá – komoly tudományos kutatások is igazolják. Armin Falk bonni közgazdász és kutatócsoportja 80 országra (a Föld népességének 90 százalékára) kiterjedő vizsgálatokat végzett a nemi különbségekre vonatkozóan. Ezek a vizsgálatok voltaképpen John Coates angol közgazdász „cápaelméletének” ellenőrzését tűzték ki célul. A 2008-as pénzügyi válság okait vizsgáló Coates ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a sikeres spekulánsok tesztoszteronja ugyanúgy növekszik, mint a cápák gyilkolási késztetése a vér érzékelésekor. Ha néhány alkalommal jelentősebb összegeket nyernek, kockázatkészségük az egekbe ugrik, egészen addig, amíg végül bele nem buknak. Mivel a nők tesztoszterontermelése pusztán egytizede a férfiakénak, Coates azt gyanította, hogy a 2008-as válságot kifejezetten a férfiak idézték elő. Ehhez persze nem kellett zseninek lenni, hiszen a spekulánsok és a brókerek közt szinte már elvétve sem akadtak nők.
Falk számára, aki – német közgazdászként – a gender-elméletet sem utasíthatta el, a munkacsoportja által végzett kutatás szerfelett meglepő eredményt hozott. Az átlagos férfi, országtól függetlenül valóban kockázatvállalóbbnak bizonyult, mint az átlagos nő. Ami azt is megmagyarázta, miért választanak a férfiak gyakrabban önálló vállalkozásokat. És miért válnak gyakrabban a játékszenvedélyek áldozataivá. A férfiak azonban türelmesebbeknek is bizonyultak, mint a nők. A férfiak többsége hajlamosabb lemondani a fogyasztásról, és megtakarított pénzét önképzésbe, vállalkozásokba vagy beruházásokba fektetni. Ez a türelem az alapja annak, hogy gazdaságilag sikeresebbek is, mint a nők.
Az átlagos nők ezzel szemben önzetlenebbek, mint a férfiak. Ez magyarázza, hogy hajlamosabbak segíteni másokon, és gyakrabban vállalnak szociális feladatokat. A pedagóguspályától a betegápolásig. Másrészt nyíltabbak is, leplezetlenebbül kimondják a véleményüket, még ha a cégvezetés ezt nem is méltányolja. A nők a közösség szempontjából kedvező magatartásformákat többre becsülik, mint a férfiak, az utóbbiak viszont a kedvezőtlen attitűdöket büntetik keményebben.
Falk végkövetkeztetése azonos Schröderével: a legelőnyösebb vállalkozások vegyes összetételű csapatokra épülhetnek, lehetőleg egy nő vezetése alatt, hiszen ebben az esetben a férfiúi és a női tulajdonságok (előnyök és hátrányok) ideálisan kiegyensúlyozhatják egymást. (Ennek az igazságnak meggyőző illusztrációja maga a kolozsvári Szabadság is.)
A Simone de Beauvoir-i gondolatra alapoz a férfiak és a nők közti különbségeket, s következésként a nemek közti „átjárhatóságot”, az ún. queert tételező genderelmélet is, mely szerint „minden nemi viselkedés, minden nemi identitás megengedett.”
De vajon a queer környezet nem éppen annak a tilalomrendszernek (azaz a férfiuralomnak és a szexuális másság megbélyegzésének vagy egyenesen szankcionálásának) a visszája, melyet a szerzők (teljes joggal) elítélnek? Vajon nem csábítóvá, azaz követendővé, sőt egyes nyugati államokban már-már kötelezővé teszik (mifelénk csak szeretnék tenni) a korábban tiltott (természeti-társadalmi alapfunkciójától elidegenített) nemi viselkedés egyikének vagy másikának a választását, s ezzel fatálisan lerontják a nemiség biológiai-társadalmi szerepének érvényesíthetőségét? Azaz éppenséggel magát a nemek közti természeti-társadalmi egyenlőség lehetőségfeltételeit.
Magától értetődik a kérdés, hogy nem túl nagy ár ez azért az emancipációért, mely normális körülmények közt a férfi és a nő tényleges egyenlőségét, s a házastársi együttélés ebből fakadó harmóniáját tenné valóban lehetségessé? Főként akkor, ha a férfiak és a nők valóban a „másságok egyenlőségének” jegyében, elsősorban a biológiai adottságok által meghatározott nőként és férfiként válhatnának valóban egyenlővé.
Ehhez a nőknek korántsem kellene tenyészkancákká vedleniük, ahogyan némelyek vélik. A modern társadalmaknak csupán a családon belüli feladatok és kompetenciák méltányos (és számtalan házasság által lehetségesként igazolt) elosztását kellene társadalmi normává tenniük. Merthogy ez ma sem magától értetődő. Ha pusztán a szexualitás (azaz a szexuális élvezet abszolutizálása) válik a nemek közti egyenlőség kritériumává, nem egyenlőség, hanem valamiféle embersemleges egyformaság születhetik.
Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy bármikor alkalmas szexuális kapcsolat létesítésére. Ebből a tényből azonban nem a „nemek alkonyának” kell következnie (ahogyan azt a genderelmélet hívei vélik), hanem a (homoszexualitást, biszexualitást és bármi más, természet által adott – tehát semmi módon meg nem kérdőjelezhető nemi szerepre alapozott) szerelmi kapcsolat, az erotika reneszánszának. A szexualitás minden vonatkozásában.
Ennek kapcsán Octavio Paz De Sade márkiról írott könyvében – az erotika és a szexualitás közti releváns különbségre alapozva – írja: „…az erotika beágyazódik a társadalomba, és támogatja annak céljait és elveit. (…)…a szexuális aktust az különbözteti meg az erotikustól, hogy míg az előbbiben a faj szolgálja ki a természetet, az utóbbiban a természet szolgálja ki a fajt, vagyis az emberi társadalmat. Ebből adódik az erotika kettős arca. Egyfelől egy sor tiltásként – mágikus, erkölcsi, jogszabályi, gazdasági és egyéb tiltásként – jelenik meg, elkerülendő, hogy a szexuális árapály elborítsa a szociális építményt, megszüntesse a hierarchiákat és az egyenlőtlenségeket és elsöpörje a társadalmat. A tolerancia hasonló missziót teljesít: a (francia – B.B.) libertinusok társadalma egyfajta biztonsági szelepként működik. Ebben az értelemben az erotika megóvja a közösséget attól, hogy belehulljon a differenciálatlan természetbe, ellenszegül a káosz bűvöletének, nem engedi, hogy a társadalom visszatérjen az alaktalan szexualitáshoz. Másfelől, bizonyos határokon belül bátorítja és ösztönzi a szexuális aktivitást. Mint a szexualitás gyeplőjének és ostorának kettős célja van: megöntözi a társadalom testét anélkül, hogy közben kitenné a fulladásos halál veszélyének. Az erotika társadalmi funkció.” (Octavio Paz: Az erotikus túlpart: Sade, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 18–19. oldal.)
Ismét Christina Schröderhez visszatérve:a Die Welt a véleményrovat cikkei nyomán rendszeresen egyfajta közvéleménykutatást is végez. Ezúttal azt kérdezte meg, hogy „Értelmes dolog-e vállalatvezetésben nőikvótákat bevezetni?” Az olvasók 92 százaléka helyeselte a szerkesztőség által felkínált második válaszlehetőséget, miszerint: „nem. Csakis a teljesítmény lehet az érvényesülés kritériuma.”
Ami persze korántsem jelenti azt, hogy a kvótákat Angela Merkel (mintegy búcsúzóul) ebben a vonatkozásban sem fogja végül is – valami módon – kierőszakolni…
