Amikor a nép önnön érdekével szemben foglal állást. Mint az autoimmun-betegségeknél, amikor a szervezet saját maga ellen fordul. A rendszerbe van kódolva a hiba. Hogy ez miért pont napjainkban készül felborítani a rendszert és átformálni a társadalmat, nagyon összetett okokra vezethető vissza. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az egyik legfontosabb bomlasztó maga az internet. Azon belül hangsúlyozottan a közösségi oldalak.
Az internet hajnalán az új médiumot az eljövendő, valódi demokrácia megvalósítójaként üdvözölték, ami összeköti az embereket, ahol kommunikálhatnak és kifejezhetik véleményüket. Az elképzelés szerint tehát az internet összekapcsolja a világot és beteljesíti a demokráciát. Ez a vágy az egyenlő felek közötti, uralommentes kommunikációban kibontakozó nyilvánosságtól remélte a közhatalom feletti kontrollt. Ehelyett napjainkban egyre inkább az a benyomás támadhat, hogy az internetező nép önnön maga felett vesztette el az irányítást.
A jóslat azért nem következett be, mert téves premisszákra épült. Olyanokra, mint például, hogy az ember értelmes lény, így majd az információinkat közösbe tesszük, megvitatjuk és kiválasztjuk a legjobb megoldást. Rosszul ítéltük meg magunkat. Egyénenként szeretjük azt gondolni magunkról, hogy racionálisak vagyunk, de a valóság az, hogy alapvetően az agyunk pontosan a hatékonyság érdekében spórol, így sokkal hajlamosabbak vagyunk csak azokat az információkat, hatásokat érzékelni, amik megegyeznek korábbi tapasztalatainkkal, elképzelésünkkel, benyomásunkkal, előítéletünkkel. Ez segít a túlélésben, de zsákutcába is vezethet.
A zsákutca falát pedig a közösségi oldalak szépen építgetik. Ha kibontjuk a hasonlatot, akkor a közösségi oldalak a „habarcsot”, a kötőanyagot adják, a „téglákról” a későbbiekben lesz szó. Történelmi a felelőssége a Facebook vezetőinek abban, hogy milyen irányba alakul a demokrácia. Hogy ez miért van így, lépjünk egyet hátra, hogy megérthessük. Mi kell ahhoz, hogy a nép hatalmat gyakoroljon? Elsősorban információ, aminek hatására a népet alkotó egyes személyek állást foglalnak egy adott kérdésben. Hogy ne fusson szét a gondolatmenet, gondoljunk csak az elmúlt század gyakorlatára. A közszereplők a hatalomért való küzdelemben, miközben igyekeztek mindig túljárni az ellenfél, a kihívó eszén, a sajtón keresztül juttatták el az információikat, az üzeneteiket, amiket aztán értékelt és feldolgozott a nép. Ugyanakkor szintén a sajtóhoz fordult a nép, ha nemtetszését akarta kifejezni a közhatalom irányába. Lehetne azt mondani, hogy a sajtó tulajdonképpen monopolhelyzetben volt a rendszerben, mint az egyetlen, kellő számú embert elérő kommunikációs csatorna. A sajtó egyfajta őrző-védő szerepet töltött be.
Ezt a működési elvet rúgta fel a Facebook. A maga 1,79 milliárd (!) aktív havi felhasználójával kétszer annyi embert ér el, mint amekkora az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok lakossága együttvéve. A Facebook úgy nyelte le a sajtót keresztbe, hogy észre sem vettük. Kivette az információt – annak gyártását és terjesztését – a sajtó kezéből és az emberek kezébe adta. Ez önmagában zseniális történet. Eddig. De mi történt ennek hatására? Miközben az egyes személyek Facebook-megosztásain keresztül tulajdonképpen felhasználta az egyes sajtótermékek tartalmait, hogy magához láncolja addiktív módon a felhasználókat, ezzel egyidőben a hirdetési piacot is magához édesgette, kenyér nélkül hagyva a tartalom valódi előállítóit, az újságírókat.
Ugyanakkor viszont csak a látszat, hogy a Facebook és a közösségi oldalak általában véve megnyitották a sajtó által őrzött kapukat, szabaddá téve a teljes információáramlást. Ehelyett új őröket állított a kapukhoz: algoritmusokat. A felhasználók hírfolyamába kerülő tartalmakat algoritmusok választják ki, annak függvényében, hogy azok miket lájkoltak, mihez szóltak hozzá, mit osztottak meg, hogy mire kattintottak először. A Facebook piaci érdeke, hogy rájátsszon és ráerősítsen agyunk „lustaságára”, miszerint csak a számunkra ismert, a gondolatvilágunkhoz illeszkedő, korábbi elképzeléseinket megerősítő tartalmakat mutat. Ezzel érheti ugyanis el, hogy az oldalán jól érezzük magunkat, és így tehet szert a minél nagyobb reklámbevételre. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy ideológiák szerint széttagolja a társadalmat, és olyan információkkal árasztja el az egyes csoportokat, amelyek lájkok és kommentek áradatával megerősítésként hatnak a csoport tagjaira. Ráerősít az előítéletekre, és a másfajta információ és nézet hiányában növeli a szakadékot az egyes csoportok között.
Bár a sajtó is mindig törekedett a nép befolyásolására, időközben azonban kialakultak olyan sajtóetikai szabályok és irányelvek, amelyekből még ha olykor ki is tántorogtak az újságírók, azért mederben tartották a rendszert. Még 5-10 évvel ezelőtt is azt tanultuk az egyetemen újságírás szakon, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. Bármennyire is idegesítő lehet a miénktől eltérő vélemény, csakis az garantálhatja a közös megegyezést, ha kölcsönösen meghallgatjuk egymás álláspontját és megpróbáljuk a másik helyzetébe képzelni magunkat. A Facebook a maga algoritmusaival ezt a lehetőséget vette el, meggyengítve az empátiánkat. Talán még nyomunk egy lájkot éhező gyerekek fényképei láttán, de egyre csökken a háború áldozatai iránti együttérzésünk. Empátia hiányában a tőlünk különbözővel való találkozáskor a diszharmónia gyűlölet formájában tör a felszínre, ami tovább mélyíti a szakadékokat. De ez eddig még csak strukturális, formai probléma az új rendszerben.
Ennél még súlyosabbnak tűnik a tartalmi rész. Elérkeztünk a falas hasonlatból a „téglákhoz”. Az internetet eddig soha nem látott mértékben elárasztották a szánt szándékos álhírek, amelyek hol az anyagi haszon, hol az ideológiai és hatalmi nyereség reményében űznek csúfot az igazságból és a valódi tényekből. Ezek a weboldalak gombamód szaporodnak és hatalmas rajongótáborral rendelkeznek. A példa kedvéért megnéztem a legnagyobb magyar online sajtótermékek Facebook-táborainak a nagyságát (az erdélyi magyar sajtópiac az összevetésben labdába sem rúgna). Nagyságrendileg így néz ki a teljesség igénye nélkül: Index 420 000, Origó 388 000, a kivéreztetett NOL (Népszabadság Online) 106 000, MNO (Magyar Nemzet Online) 76 600 követő… Ehhez képest a magyar nyelven elérhető, számtalan esetben bizonyítottan álhíreket és dezinformációkat terjesztő oldalak, mint a Mindenegyben blog 681 000 (!), Szabadon Ébredők 380 000, Tudnodkell 305 000, Tudásfája 252 000 követővel rendelkeznek.
A helyzet az, hogy amikor a Facebook a felhasználók kezébe adta az információt, egy versenypályára került a szakmai újságírás a haszonleső álhíreket terjesztő weboldalakkal. Mivel az álhíreknek nem kell megfelelniük a valóság és igazság követelményének, szenzációsabbak lehetnek, és jobban terjednek, mint a valódi hírek. Ez nyilvánvalóan összefügg az emberi ostobasággal, amit manapság nem nagyon szeretünk a nevén nevezni, de talán még inkább hozzátartozik az ember lelki működéséhez, hogy elhisszük és terjesztjük is a badarságokat. Azok számára, akik szembesültek a rákkal, akár a saját életükben, akár valamelyik szerettüknél, sokkal többet jelent az a reménysugár, hogy a C-vitamin megöli a rákos sejteket, mint az orvostudomány valódi válasza. Meg az is milyen jó lenne, ha Jézus valóban magyar lett volna. A gond az, hogy a hazugság kultúrája olyan elterjedt lett, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke lehet a kampányában rendszerint hazugságon kapott ember. Neve is van már a jelenségnek, az igazság utáni, az igazságon túli politikának hívják az új állapotot. Rémisztő, hogy ez a narratíva rendszerint valódi félelmeket és érzéseket vesz alapul, és valódi történésekből és jelenségekből kiindulva, felnagyítva és eltorzítva azokat végül átírja az igazságot.
Összefoglalva a demokrácia szétbarmolásának a képlete a következő: a szavazójoggal rendelkező polgároknak átadjuk az újságíróktól az információ gyártásának és terjesztésének a képességét, elárasztjuk őket hamis információkkal, engedjük az érzéseket és indulatokat felszínre törni, miközben teszünk róla, hogy az algoritmusaink a számtalan megerősítéssel bebetonozzák az emberek kezdeti előítéleteit, így ásva árkot közöttük. Aztán várjuk az armageddont.
Én bízom benne, hogy a társadalom immunrendszere még idejében feleszmél és belátja, hogy nem a saját szervezetét kellene támadnia.