Jézus Krisztus a szentek példaképe, reményeinknek, a halálon át vezető új életnek a záloga
A szentek – akiket kiemelt módon tisztelünk, de nem imádunk, ahogyan egyesek tévesen gondolják – Jézus megtestesült élő tükrei, mint ahogy az emberré lett Jézus az Istennek a tükre. Titokzatos kötelékkel – de mégis a történelem folyamán létező személyekként – vannak szoros viszonyban a kereszténységgel. Ezért kitartóan ápoljuk velük a szeretet kapcsolatát, kérve hathatós közbenjárásukat a magunk, szeretteink és embertársaink javára, üdvösségére.
A Mindenszentek seregében vannak öregek és fiatalok, előkelő emberek és nélkülözők, királyok és koldusok, szerény szüzek és keménykezű férfiak. Valamennyiüknek a Krisztus követésében tanúsított hősiessége kell hogy bátorítson és saját példájuk követésére indítson bennünket.
A szentek élettörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy megdöbbentő köztük a vértanúk sokasága. Kezdve a betlehemi két éven aluli gyermek-vértanúktól, folytatva az apostolokkal és követőikkel, a misszionáriusokkal, számuk több milliós nagyságrendű. De itt azokra is gondolnunk kell, akikről nem tudunk. Azért sem térhetünk napirendre ezen krisztusi hősök emléke felett, mert az életfelajánlásukért, életfeláldozásukért ők kimagasló jutalomban részesültek a mennyben. Ugyanis, ahogyan életükkel és halálukkal bizonyságot tettek hitükről, példát adva nekünk, úgy odaát is nagy segítségünkre vannak, mind hitünk gyakorlásában, mind pedig nehézségeink leküzdésében.
Mindenszentekkor a megdicsőült lelkekre irányul figyelmünk. Azokra gondolunk, akik a mennyben vannak Istennél, tehát szentek, mert földi életútjuk folyamán tökéletessé váltak – vagy mert a tisztítóhelyen alakultak azzá.
Jézus Krisztus legfőbb célja az volt, hogy erre az életre elvezesse meghallgatóit, tanítványait, mai híveit, az egész emberiséget; hogy megmutassa az utat az Atyához és hogy bevezessen mindnyájunkat ebbe a szeretetközösségbe. Csak az él igazán, szorongás vagy hamis illúziók nélkül, aki a hitben befogadja az életet és folytonosan törekszik arra, hogy magáévá tegye ezt az életformát. Amit most, az életünk folyamán hűségből, szeretetből, áldozatkészségből, megbocsátásra és bűnbánatra készen teszünk, az a Szentlélekben istenivé nemesül és megmarad. Életünk többi része elenyészik. A feltámadás nem csupán a halálunkat világítja be, hanem a létünket is: utat mutat az örök életbe, mely út egyben a földi boldogulásunk útja is.
Meggyőződésem szerint a szentek iránti tiszteletünket úgy tudjuk leginkább kifejezni és szeretetüket magunknak megnyerni, ha életszentségükért kifejezzük hálánkat és örömünket. Ezzel szeretetükbe és bizalmukba fogadnak minket.
Nyomatékosítanám, hogy a szentek Krisztus titokzatos testének tagjaiként bensőséges kapcsolatot tartanak velünk, Krisztus egyházának földi tagjaival. Amikor őket tiszteljük, akkor egyben Istent tiszteljük, Aki őket kegyelmével szentekké tette. Minden alkalommal fejezzük ki hálánkat azért is, hogy Isten az ő közbenjárásuk által hathatós áldásaiban részesített/részesít minket. Ne szűnjünk meg kérni továbbra is pártfogásukat és közbenjárásukat Istennél.
Kolozs megyében a szászfenesi és a kajántói templomot szentelték Mindenszentek tiszteletére, így ott búcsúünnepet is tartanak.
Mindenszentek főünnepe ugyanakkor eszünkbe juttatja a temetőt és a Halottak napját. Ritkán akad olyan ember, aki november első napjaiban ne látogatna el valamelyik temetőbe. Felkeresi elhunyt szerettei sírját, virágot visz, mécsest, gyertyát gyújt, elnézelődik az őszbe boruló, az elmúlás hangulatát árasztó temetőben és talán eltűnődik saját életének végességén is.
Magam is a temetőt jártam ezekben a napokban – felkészíteni a világításra mind az elhunyt piarista paptanárok sírkertjét, mind szeretteim sírjait –, miközben egyszercsak figyelmes lettem a közelemben egy kisfiú kérdezősködésére: „Apu, a nagymami most ott fekszik a föld alatt? Nem nyomja őt ez a sok föld? Nem fáj ez neki?”. Édesapja így válaszolt: „Nem a nagymami fekszik ott, csak a teste. Ő már Istennél van és nem fáj neki semmi.” A kisfiú azonban nem nyugodott bele: „És hol van az Isten? Messze?” Édesapja erre ölébe vette kisfiát, magához szorította és ezt mondta: „Isten mindnyájunkat nagyon szeret, téged is, édesanyádat is, engem is. Ahogy én ölellek, úgy ölel Ő is magához bennünket mind életünkben, mind halálunkban. És nekünk így együtt nagyon jó, igaz?”
Földi életünk során a halál ott settenkedik körülöttünk. A gyermekektől és a fiataloktól legtöbbször még messze van, nem is gondolnak rá. Ahogy telnek az évek, mind közelebb lopózik hozzánk, egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni létét, sőt, jelenlétét a mindennapjainkban. Aztán lassan „beköltözik” a testünkbe gyengeségek, betegségek, fájdalmak formájában. De befészkeli magát a szívünkbe is, meghalt vagy menthetetlenül beteg szeretteink elvesztésének fájdalmával. Nem derűlátó kijelentés, de nagy igazság: az élet legbiztosabb ténye a halál.
A halál bizonyításra nem szoruló kegyetlen valóság mindenki számára. Életünk határidőhöz van kötve és ezen könyörtelen törvény elöl senki sem menekülhet. Viszont lelkünk halhatatlan, örök. De ne feledkezzünk el arról, hogy minden egyes tettünkkel, amit elménkkel és testünkkel elkövetünk, nyomot hagyunk lelkünkön.
Az elhunytak sokan vannak, sokkal többen, mint az élők a földön. A mi napjaink is meg vannak számlálva és az utolsó is meg van határozva. Amikor megszülettünk, egyúttal az elmúlás útjára léptünk, de közben az örökkévalóságnak élünk.
Halottak napján hangsúlyosabban gondolunk arra, hogy az idő érték. Minden nap, óra és perc Isten ajándéka, kegyelem és felelősségvállalás. Mindenki tudja, hogy meg fog halni, de nagyon kevesen tudatosítják ezt a valóságot.
Mi, élők csak vendégek vagyunk a földön; kis örömök és nagy megpróbáltatások között vándorolunk az örök haza felé. Az utak olykor elhagyatottak és gyakran egyedül vagyunk, senki sem akar velünk jönni. Egy kísérőnk azonban mindig mellettünk van: Isten szeretete. Minden út kivezet e földi világból. Imádkozzunk azért, hogy el ne tévesszük az atyai házhoz vezető utat.
Halottak napján a fák és a bokrok nagyrésze már csupasz, így jól átlátunk ágaik között szemünkkel. Hitünk által a szívünk is messzire lát: bár képzeletben, de látja a ránk is váró, Jézus Krisztus által megígért másik hazát.
Vágyaink és várakozásunk igazi alapját Jézus feltámadása adja meg. Ezzel nyitotta meg előttünk a halált követő örök élet távlatait. A feltámadásnak ez a perspektívája vigasztalást ad azoknak, akik kedves hozzátartozójuk elvesztését gyászolják, siratják. Ez a nézőpont mutatja meg azt az utat is, amelyet nekünk, élőknek járnunk kell ahhoz, hogy halálunk után részesülhessünk Jézus feltámadásában.
Szentatyánk Ferenc pápa a római katonai temetőben tavaly Halottak napján elmondott gyönyörű homíliájában az emlékezésre és a reményre hívta fel figyelmünket: „Emlékezzünk mindazokra, aki előttünk jártak, éltek, akik sok jót tettek, családtagokra, barátokra. És emlékezzünk azokra is, akiknek nem sikerült annyi jót tenniük, de akik Isten emlékezetében, irgalmában vannak. Ez Isten nagy irgalmának misztériuma. A remény kapcsolódik az emlékezethez, mert ma előre, az előttünk álló útra tekintünk. Találkozásra készülünk az Úrral és mindenkivel. Kérnünk kell az Úrtól a remény kegyelmét, amely soha nem okoz csalódást. A reményt, ami a mindennapok reménye és ami segít a továbbjutásban, a problémák megoldásában és a kiútkeresésben.”
